Till a mai Sztárban Sztárba egy Take That lázálomból ébred bele, és a hangján hallatszik, hogy valami nincs rendben. És bár eddig úgy gondoltam, hogy neki nem létezik gyenge pontja, most mégis úgy néz ki, hogy valamiféle rút megfázás térdre fogja kényszeríteni kábé a műsor közepére. Pedig a mai adásban mindennél jobban szükség lett volna arra, hogy valaki felsegítse a földről a hangulatot, vagy legalábbis betakarja az oszlásnak indult minőséget. Ám ő is csak végigbotorkálja ezt a furcsa víziót, ami inkább volt egy napközi-elfekvő hibrid egy igazi show helyett, és ami egyébként minden létező aspektusában alulmúlta a múlt heti, megdöbbentően összeszedett és kifejezetten szórakoztató műsort. Henrik ugyan sokkal többet beszélt, mint korábban, de olyan rossz találati aránnyal lőtte körbe az általa boncolgatott témák lényegét, hogy mégis azt gondolom, jobb volt elcsendesedve. Volt neki egy ilyen én-már-olyan-tapasztalt-vagyok-hogy-nem-hat-meg-semmi attitűdje, ami legalább statikus díszletként jól funkcionált. Eddig.
Továbbá végleg elvesztettük Majka csodálatos kalkuluszát, amit az előző műsorban még valamennyire próbált életben tartani. Ma egészen addig merészkedett, hogy pontot tarhált a mellette ülőtől. Nem tudom, hogy ez részéről csak egy fricska volt-e, de remélem, hogy igen. Az értékelő rendszer ma egy különleges lottósorsolásra emlékeztetett, ahol még a takarítónő is meg van kenve, minden golyó átlátszó, és csak 7-es, 8-as, 9-es és 10-es labdák vannak, amiket minden húzás után visszatesznek jól látható, kézre álló helyre. Húzás előtt meg is beszélik, hogy ki mit vegyen ki, ám mindezek ellenére – láss csodát – teljesen összevissza eredmények születnek. Ugyanakkor ez a pontrendszer valami állati bizarr módon egy leegyszerűsített, ám mégis tökéletes modellje a minket körülvevő világnak, szóval a maga kicsavart módján mégis teljesen reális.
Langyos a kezdés Rácz Gergővel, aki a KGST piac „belső-használatra” Sinatráját, Karel Gottot állítja színpadra. Mondhatnám, hogy csehül énekelt, de ő már ellőtte ezt a kisfilmjében, szóval inkább azt mondom, hogy nagyjából megvolt neki a dal. Volt némi revü-szerű hangulat, de a kitartott hangok folyamatosan leestek a helyükről, ami megakadályozta, hogy elmerüljek a SZOT-üdülős gyerekkori emlékeimben. Henrik a My Way-el teszi ezt a dalt egy polcra, amivel egy ütemes tikkelést indít el a bal szemem külső sarkában.
A posztszovjet posztkommunista posztszexualitás preteen bálványai következnek. A Nyári testvérek a t.A.T.u slágerét próbálták meg elénekelni. Végül is az utánuk következő előadót figyelembe véve, valami egészen elképesztően kiválóak voltak. Az elején tetszetős volt, hogy a lépcsőről lejőve orosz akcentussal énekelték az angol számot, cserébe viszont így nem bírta a prozódia az iramot a metronómmal, és minden szó túllógott a helyén. De hát valamit valamiért. Egyébként itt merült föl először bennem, hogy ma az énekesek egyáltalán nem kaptak fülmonitort. Meg stylistot, énektanárt és koreográfust sem. Mindenki szabin volt, vagy mi a bré? Mindegy, a dal valahogy véget ért. Nyilván érzéketlen vagyok a privilégiumaimra ciszheteró férfiként, de ahova a zsűri merészkedett a dalt követően, az már nekem is kínos és bántó volt. Testvérek közötti csók VS leszbikusok VS pedofília VS Henrik mocsárerős Coming Outja túl sok volt ide. Na jó, Henrik részéről az csak valami véletlen kiszólás lehetett, amit azért is tuti így van, mert minden kiszólása teljesen véletlenszerű volt ebben a műsorban.
És akkor most jön, ami még nem volt, és többé már nem is lesz. Csonka András élő kottaégetését hallhatjuk a következő kínos három percben, ahol egyébként olyan hangjegyeket semmisít meg, amiről nem is gondoltam, hogy valaha léteztek. Pedig de, olyan ez, mint az egészség, csak akkor veszed észre a hiányát, amikor bántóan nincsen, persze az előadás és az egészség között semmilyen párhuzamot nem szeretnék vonni. Pici megcsinálta a dalt, de a szó lehető legalpáribb értelmében. Foghatnánk az ugrálásra, hogy hangja nyomokban sem tartalmazott semmi olyat, ami arra utal, hogy ő most énekel, de a nulladik sortól kezdve, vadállatként törte ripityára az összes hangjegyet. A non plus ultra az egészben az volt, amikor mélyen a szemébe néztem, miközben azt énekelte, hogy „Nem számít, és nem is sajnálom”, de közben láttam, hogy ennek az ellenkezőjét gondolja, azaz számít, ami most történik, és sajnálja is rendesen. A zsűri engedett a falkaösztönnek, és miközben Bandi a Finish Him felirat alatt kóválygott, mindannyian csípőből beütötték a Fatality Kombót neki, hátra-előre-le-előre-kisütés. Aztán persze kapott harmincvalamennyi pontot.
Baby Gabi a következő harcos, hát, elég véres a csatatér ahová megérkezik, és pontosan nem is tudom, hogy most a dramaturgiai vezető mit szeretne csinálni a Csonka által előállított patthelyzettel. Talán rezetelni kéne az egészet, de arra nincs lehetőség. Gabiról ma elhangzik legalább háromszor, hogy lehet, hogy ez az ő nagy visszatérése, szóval biztosak lehetünk benne, hogy így lesz, és még legalább öt műsoron keresztül nem kell aggódni a kiesése miatt. Sinéad O’Connor legerősebb számát énekli, most úgy néz ki, hogy a szabadságon levő átváltoztató ember öt percre mégis beugrott, hogy az arcán igazítson, a tarkóra nem jutott ideje, ott megmaradt a gyengénlátó tanonc által kreált predátor-redő. Ezt a dalt egy édesanya elvesztése tüzelte fel a slágerlisták élére, és olyan mély, hisztérikus elfúlások és érzelmi tűjelek vannak a Sinéad-féle verzióban, hogy csoda lett volna, ha ezt bárki megcsinálja rajta kívül. Az eredeti számot Prince írta egyébként, és egy sima szakításról szól(t). Szóval csoda itt most nem lett, de a dalt Gabi többé-kevésbé elénekelte. Az előző előadót figyelembe éve valami egészen elképesztően kiváló volt.
Csobot Adél kutya kemény feladat elé néz. Nicki Minajot kell megformázza, szerencsétlenségére ebben az átváltoztató csapatot helyettesítő szülői munkaközösség lelkes tagjai lesznek segítségére. A pipaszár lábai azzal a pelenkával... Istenem, én olyannak látom, mint egy elfekvőben kóborló tudatvesztett bácsit, akit búcsúzóul a dédunoka még egyszer rózsaszín filccel összepingált, azt mondták anyáék, nemsokára angyalka leszel, khmm, gyere kicsim, indulunk, a dédi már fáradt. Szóval azért az igazán becsülendő az Adélban, hogy egy percig sem omlik össze, ezt hozta a sors, és most én ezt csinálom meg, az ilyen emberek olyan szimpatikusak nekem, sokkal könnyebb neki is és nekünk is így a szám végén.
Az este egyik leginkább súlytalan előadása következik, ami ezzel együtt a felsőbb kategóriába tartozik minőségi szempontok alapján. Peter Srámek Csonka András Állj meg kislányát énekli, és most semennyire nem tudom összehasonlítani az eredetivel, mert ő nemrég ment le a színpadról, mindenki tudja, milyen állapotban. Erre a számra egyébként meg a – vélhetően – szabadságon levő animátorok ugrottak be, hogy tört ritmusokra mozgó színes öltönyöket láthassunk a háttérben. Úgy néz ki, hogy a múlt heti IT downgrade nem állt meg, és a géppark úgy leszűkült, hogy az öltönyöket hordó emberek renderelésére már nem volt elég a processzoridő.
Újabb nemváltó előadás jön, Gáspár Laci a mai nap egyik legjobb éneklését mutatja be. Whitney Houston I wanna dance with somebody számát csinálja meg (ő közepes értelemben), rezgő léccel. Van két hang, amit meg sem próbál, ráhagyja a háttérben futó vokálsávra. Ennél persze ő is két kategóriával jobb énekes. Nem tudom, mi van ma. Szóval nem volt ez rossz, rá is akaszkodik a zsűri, végre van valami, aminek lehet örülni. Henrik itt is pörget egy óriási WTF-ot, mi van vele, semmi?
Az előző adásban Varga Győző nálam eléggé leszerepelt, most egy kicsit húzott magán, a műsoron meg pláne. Az este első mosolya hagyta el a számat, amikor Stevie Wonderként odakísérték a billentyűhöz. A hangszín felismerhetően utánozta az eredetit, de a kiejtés, a háttérzenészek imitációi és a szörnyen gyenge midihatású alapok azért inkább repítettek egy fasza lagziba, semmint egy Stevie koncertre. Mindenesetre kategóriával jobb volt, mint a múlt heti csapása Takáts Tamásra.
Wolf Kati megint férfiszerepet kapott, Wake me up, before you go go, énekli nekünk, vidám, jókedvű műsorelem. Ennél ő is két szinttel erősebb előadó azért. Henrik picit bizonytalanul bolyong megint az időben, de aztán a többiek kézen fogják és hazavezetik.
Jön az utolsó előadás, és nem véletlenül bíztam annyira Tóth Gabiban, akármi is történt az elmúlt két órában, ő azért billent egyet a mérleg nyelvén a végére. LL Juniortól hoz egy számot, és persze, hogy el tudja énekelni, faszásan tartja a time-ot a raggabetétekben, sőt, igazán hiteles hanglejtéssel tolja el az egészet. Neki sem ez volt a pálya csúcsa, de ha ennél többet tett volna bele, az már valószerűtlenül kilógott volna a műsor egészéből.
A végén – nekem - óriási meglepetésre a Nyári lányok és Csonka András közül Bandi maradt benn, ő folytatja tovább, pedig szerintem ő már lélekben feladta, és megbékélt a sorsával. Lehet, hogy valami kíméletlen trollhadsereg lapátolta össze neki a bennmaradásért szükséges pár plusz gombnyomást, amiért nem túl hálás most. És én sem.
Érthetetlen és szomorú műsor volt ez, nem tudom mi esett szét ennyire, remélem ez volt a véletlen, és nem az előző adás kifejezetten erős profizmusa. Persze lehet, hogy direkt volt, ekkor két eset van. a) innen szép nyerni, és igen nagyot lépnek előre a következő adásban, vagy b) még több nézőre számítanak az alpáribb vonal kidomborításával.
Mondtam, hogy egyszer mosolyodtam el összesen a műsoron? Nos, összességében kétszer. A vége után fél órával felhívtam anyámat, aki még mindig Csonkán röhögött, és ezt nem tudtam nem nyugtázni egy kis félmosollyal. A következő heti házibuli remélem kilép a sírva vigadás önbeteljesítő mocsarából. Hajrá!
Facebook kommentek