Új felvezetést kapunk, ami nem zavar különösebben, attól eltekintve, hogy így nem tudom, hány éves, hány hónapos, hány napos és hány perces Ned, amikor a tanítási szünetben a suliban ragadt társaival rulettezik. Az egyiknek baglya is van, de óriási erőfeszítéssel visszafogom magam és nem kezdek el Harry Potterrel poénkodni, pedig. Ned felteszi a bonbonjait, közben rájön, hogy azokat a halott mamája csomagolta neki ajándékba. Természetesen elveszíti őket, ebből is látszik, hogy a szerencsejáték nem neki való, ennek ellenére élete két legfontosabb területén is hazardírozott. Egyrészt megnyitott egy pitesütőt abban a világban, ahol a szénhidrátfogyasztókat simán pofán köpik, másrészt életben hagyta szerelmét, ami enyhén ellenkezik a szabályokkal, már ha lehet itt szabályokról beszélni. Tisztára megérte, mert a Chuck nevű szerelme éppen most talált ki egy újfajta pitét, gránátalmásat. Az finom lehet, én meg éhen döglök éppen, de azért majd próbálok a történetre koncentrálni a piték helyett. Pite.
Na szóval, az egyik boxban ücsörög egy fickó, akitől Olive azért pisili össze magát, mert bejön neki, Ned meg azért, mert az anyját emlegette. Hiába az ajándék szilváspite, képes még az apját is szóba hozni, durvul a helyzet. Dwight Dixon az apja barátja volt, 25 évvel (jó-jó, de hány nappal, hónappal és perccel??) ezelőtt, és meg akarja őt találni. Ned viszont nem, úgyhogy sarkon fordul és eltűnik a konyhában, KittyChuck meg tanácstalanul néz. Emerson feltett lábakkal falatozza a kínai kaját, és már épp boldog kajakómába merülne, amikor kinyitja a szerencsesütit: Segíts Emerson Cod! – szól az üzenet. Épp jókor, mert az étteremből Simone a kutyaidomár és Bubble Gum, a kutya tart kifelé, akivel mély nyomot hagytak egymásban még anno. Simone nem csak a kutyaidomításban jó, Emerson bódult tekintettel eszi a husit, vagy nem eszi, attól függően, ahogy a nő csettint. Azon még dilemmázik egy kicsit, hogy ez most jó-e neki, vagy nem, de szerintünk jó lesz ez.