Nincsenek jó híreim. Minden túlzás nélkül emberpróbáló feladat volt a Megasztár első döntőjét végigszenvedni, és nem csak a laza 3 órás műsoridő miatt. A helyzet az, hogy a TV2 fáradságos munkával kiölt a „saját fejlesztésű tehetségkutatójából” mindent, aki szerethetővé és élvezhetővé tette egykor, és mára nem maradt belőle más, csak egy műanyag és izzadtságszagú X-faktor klón, melyben sikerült a példakép összes hibáját is átvenni. Minderről majd részletesebben a hogyvolt során, de ezt le kellett írnom így az elején, mert még most sem hiszem el, hogy tudták következetesen kiirtani a műsor értékelhető elemeit. Jönnek az énekesek az új Csillagdallal, és rögtön feltűnik, hogy a stúdió és a színpad összement. Ez még elmegy, végül is soha senki nem tudta bemozogni azt a hülye formájú színpadot, de hogy feltűnően playback a produkció, az már jobban zavar, és ezt el kell majd szenvedni minden élő show elején, lehet, hogy egyszerűbb lesz kapásból az adás kezdete után 3 perccel bekapcsolni majd a tévét, már ha egyáltalán.

Clau és Trilla jön jin/yang hangulatú fekete-fehér együttesekbe csomagolva, és üvöltve, mert egyikük sem tudja képzelni, hogy üvöltés nélkül is lehet vezetni egy ilyen típusú műsort. Máris megtudjuk, hogy van tematika, méghozzá 21. századi dalok, nagyszerű, 11 év zenei terméséből már csak lehet néhány hallgatható számot kiválasztani. Zsűri érkezéséből érdemes lenne egy párhuzamos montázst összevágni az X-faktor mentorbemutató pillanataival, tanulságos lenne, erről ennyit. Ezek után Claudia bejelenti, hogy már lehet szavazni! Mire? Arra, hogy kinek volt a legmeggyőzőbb a szájmozgása a nyitószám alatt, vagy arra, hogy kinek zselézett legkevésbé hülye frizurát a fodrász? Van idén egy újítás is, méghozzá, hogy minden héten lesz egy mentor, bocsánat dedikált zsűritag, akinek a feladata az összes produkció koordinálása lesz. A megfelelő cipősarok-magasság kiválasztásától a táncosfiúk seggének szakszerű stíröléséig mindent felölel ez a tevékenység. Mostani hetesünk (a kifejezést köszi Mester Tamásnak, máris átvettem) Mariann, meg is nézhetünk egy kisfilmet arról, hogyan látta el ezt a nemes feladatot, és nem fogjátok elhinni, egy Táblagép tölti be a képernyőt a videó első fél percében, erről azt hiszem, elég is ennyit elmondani.

Hölgyeim és uraim, ma odabaszunk a mesék varázslényeinek izomból, záródnak az ajtók, tessenek vigyázni. Egy erdőben kezdődünk, lájtos fantasymuzsika kíséretében idős hölgy óvakodik előre a fák között, boldog extázisban suttogva egy diktafonba, itt lesznek valahol, óvatosnak kell lennem, egyszer csak megáll, megérkeztem, most nézzük, hogy mi a pálya! Kikukkant a bokor mögül, áháááá, ők azok, ott vannak! Már látjuk is, minek örül annyira a néni, a kis tisztáson egy csomó apró, szárnyas, fénylő kis figura röpköd a Hold fényében, ez biza tündérparti a javából!

Az óvatos és észrevétlen megfigyelés szellemében a hölgy előránt egy fényképezőgépet, brutál vakuval a tetején és elkezd vadul kattintgatni. A cucc olyanokat villan, mint egy MIG leszállófénye, ha nem csutka vakok a Csingilingek, tuti bukó a kémfotózás. A tekercs off, néni balra el, a tündérkék meg szépen egyesével leszállnak a földre a tisztáson és NAGYON ronda goblinszerű lényekké változnak, FŐCÍM!

A nyitókép egy az orvos sorozatok tipikus csavarjával indul: egy kislányt látunk, aki egyedül edz a díjugrató pályán, sehol senki, ő viszont a külső látszat ellenére nincsen túl jól. Ugratás közben ugyanis fura módon káprázik a szeme, és tekintetéből látjuk, hogy ő maga is megijedt, ám rettenetesen örül, hogy a jelenetnek ő az egyetlen résztvevője, a pacik meg ugye nem beszélnek. A vágás utáni kép azonban még ennél is sokkolóbb, amikor meglátjuk Evan-t Walter Matthau-nak öltözve egy szokásos hamptonsi kora reggelen.

Hank érkezése oldja fel a kérdőjelek (nagy részét), miszerint a hamptonsi éves díjugrató versenyre készülnek, ahol – Evan a.k.a Pénzügyi Igazgató szerint – a Hank Med aranybányája van. Ha belegondolunk végülis valid: egy burzsuj környéken mi lehet burzsujabb egy lovas rendezvénynél?! Azonban a kérdőjelek megmaradt része továbbra sem hagy nyugodni: de miért öltözött Evan cukros bácsinak a hatvanas évekből?!

Három kismalacos idézet, amiről nekem persze rögtön egy zenei feldolgozás ugrik be. Kevéssé szimpatikus ember cigarettázik, borsmentás páleszt iszik, majd hirtelen felpattan, és – nekiáll súlyzózni valami tévés műsorra, de kevesli az ottani tempót, rázza a súlyt, mint az eszehagyott. Meg is van az eredmény: a súlyzó kiló hússzal kirepül az ablakon. Emberünk kirongyol a házból, és épp lehajol a súlyzójáért, amikor a háza egy nagy robbanásban tör ki. A pasi kissé rázza a fejét, nem akarja elhinni, erre kap egy második robbanást, ami már mindenféle darabkát is hozzávág, hogy örüljön. Snitt, már a helyszínelésen vagyunk, Nick és Hank kérdezgeti a romok között járkáló pasast arról, hogy ő készített-e bombát, és jobb, ha bevallja, mielőtt a szakértők derítik ki. Emberünk nem vall be semmit, főként azon sajnálkozik, hogy az egész élete megsemmisült (Xena képregény, meg a tesó baseballkártyái, jaj istenem), és hogy amúgy sem ért a bombagyártáshoz. Nick adná a telefonját, hogy hívja fel azt a kártyás tesót, hiszen valahol aludnia kell, erre a pasas farkasfejűvé alakul, és benyögi: a bátyját egy hónapja épp ilyen robbanással intézték el, őt már nem lehet felhívni. Főcím.

Emberünk a rendőrségen telefonál valakinek, hogy felrobbant az egész háza, és csak addig fogadja be a régi idők emlékére, amíg kicsit talpra nem áll. Mivel Nick érkezik, gyorsan véget vet a beszélgetésnek. A robbanás helyszínére teljesen feketített plexijű bukóban csinos bőrrucis nőci érkezik, érdekes megfigyeléseket tesz a ház körül (gázcső elvágva, illetve megnéz egy törött üvegű képet, amin néhány gyerek látható), majd elhajt. A farkasfejűről kiderül, hogy nem egy túl jó üzletember, hosszasan sorolja, mennyi embernek tartozik, mert a kivételes befektetési lehetőségei valahogy mindig rosszul sülnek el. Ezek a haragosok viszont nem állnak kapcsolatban Rolffal, az elhunyt bátyóval, aki igazán megbízható emberke volt, nem olyan életművész, mint az öcsike. Aztán jön a meglepetés: na ki jön a farkasfejűért? Hát persze, hogy a jól bejáratott saját dúvadunk, Eddie. Virágnyelven körbeírja Nick-nek, hogy korábban egy terápiát csinálták együtt Hap-pel, nyilván, hogy ő se legyen vérengzős fajta farkas. Eddie hazaviszi magával a pasast, és rajta tartja a szemét. A tűzszakértő szerint nem történt gyújtogatás, baleset mindkét házrobbanás, a gáz szivárgott, mert a gáztűzhely beömlő-szelepe korrodált, a vezetékeket meg elrágták a patkucik, és már kész is a bumm. Nincs bűntett, csak két tesó, akik (majdnem) kipurcantak – véletlenül.

Eredeti epizódcím: Freak Nation
 

A mutánsok elterjedésének híre tehát napvilágra került, olyannyira, hogy a tévéstábok beköltöznek Terminal City mellé, hogy naprakész infóval lássák el az arra éhes közönséget. Most éppen éjjel van, a kisszámú "hazafi" X-et formáló gerendákat gyújtottak meg és kövekkel dobálja a kerítést; olyannyira nagyfiúk, hogy bemenni persze nem mernek, mert fertőző a terület, legalábbis az emberek számára. Max is megérkezik a motorjával és mielőtt lerombolva az égő keresztet, beugrat új otthonába, elmotyogja orra alatt, hogy lám-lám, a millióéves evolúció során hova jutottunk… Ő leginkább a lezárt városba, ami végülis egy új Manticore, az X-szériások és egyéb mutánsok gyülekezőhelye, de nevezzük inkább menedéknek. Max teszi a dolgát, amit eddig, az éjszaka leple alatt összelopkodja, ami kell, drogdílerek legnagyobb bánatára. A társaság a híreket nézi, Max is belepillant az adásba, és tovább szomorkodik szörnyülködve, vagy fordítva. Nagytesó felteszi a koronát az elmélkedésére, ugyanis éppen a zászlójukat festi, elmesélve, mi mit jelent rajta: az alsó részen lévő piros csíkok jelentik őket; a fekete rész ahonnan jöttek, a sötétséget, a titkokat; a középső piros rész, melyen egy fehér galamb repül át, azt jelzi, ahol most vannak, ahol a vérüket ontják; a felső, fehér rész pedig azt hivatott jelképezni, ahova szeretnének eljutni, a fénybe.

Nu, hát előzőleg ott hagytuk abba, hogy a bérgyilkoskölök Duro próbálja megmurdelni Atiát, a finom ragun keresztül, amit a tenyeres-talpas szakácsleány fog felszolgálni. Mivel minden garabonciás kihalt arrafelé, ezért a szakácsleány kezd énekelni Atiának egy műsoros vacsora keretein belül, de aztán elkezd vérezni a szája (poén, hogy összenéznek, de nem esik le nekik a tantusz), majd utolsó leheletével is a dalt énekli. Persze Duro pont leselkedik az ajtónál, innen már a képet nem nehéz összerakni, hogy ki volt a tettes, Castor gyorsan utána is veti magát.

Egy elhagyatott rakpart szakaszon, sötét alakok sutyorognak, sötét tervükről. Tiszta Star Wars-os, gyere a sötét oldalra biznisz. Az árnyékból kilép a gyémántrablásra összeszerveződött csapat főnöke, aki kiadja a pontosan követendő utasításokat. „Te maradsz a kocsinál. Te meg arra figyelj, hogy a három perc, az három perc legyen.” Közben Reagan apóka becsoszog az őrsre, hogy dobjon egy szenyót Frank-nek, majd egykori szolgálati fegyverét meglátva, „bezzeg az én időmben” sztorikat kezd mesélni. Miután egy másik rendőrségi épületben Jamie gyanúsan bekérdezett Danny-nél, a kék lovagok rendje ügyében, azt is megtudjuk – egy gyors vágásnak köszönhetően – hogy a rosszfiúk a könnyen szerzett gazdagság reményének hangulatában, már a bűn helyszínére igyekeznek.

Jamie és társa, a jóízű falatozást megszakítva a Reagan tesók esti programján hahotázik, amikor a diszpécser közbeszól. Már húznak is a helyszínre, ahol egy házastársi hepajt kell kordában tartani. Közben szépen megy a rablás, a rosszarcúak minden gond nélkül kifosztanak valami gyémánt nagykert, de dolguk végeztével, az épületből kilépve egy arra járó rendőrnő kiszúrja az egyik fegyverét. Kis tűzharc, aztán lépés olajra, elfelé. Frank és apja meghitt szendvicsezését megzavarják a rossz hírrel. Reagan felügyelő nem hagyhatja szó nélkül egy rendőr halálának esetét, mindenkit ráizzít az esetre és kajak leszarja a műszak végét, mindenkit túlórára kötelez.

A begőzölő Dritánál hagytuk el legutóbb és mondhatom, drámában és indulatokban ma sem lesz hiány: az érzelmi amplitúdók morajló tengerén folytatjuk felkavaró utazásunkat! Csakhogy a mai részben ordibálás helyett könnyek jönnek, a vizes hasonlatnál maradva annyi, hogy megtöltené a Balatont. Mindenki bőgni fog, kivéve Carla, de hát ő egy robot.

Dritát annyira felzaklatta, hogy Lee össze-vissza kamuzik a hátralévő börtönéveiről, hogy se a bulizás, se az nem tudta lenyugtatni, hogy kitépte a telefont a falból. Így hát fogja egy barátnőjét és elmennek a pedikűröshöz, ahol valami rettentő barna szmötyivel kenegetik a lábukat. Közben arról magyaráz a csajnak, hogy mióta férjhez ment, a nyugodt fészekrakás helyett olyan az élete, mint egy vándorcigánynak: 13 év alatt tizenegyszer kellett költöznie. Amikor a férjét elvitte az FBI, egy nap alatt elvesztette mellé a házát, az autóját, a munkáját, mindent, és évekig egyik kezében a gyerek volt, másik vállán a hátizsák. Annyira megszokta az egyedüllétet, hogy lehet, már nem is akarná máshogy, bármilyen szomorúan hangzik is. Lee szerint 2 év semmi, totál elvesztette a realitásérzékét a sitten, mondja Drita keserűen, és az egészben a gyerekek a legnagyobb vesztesek. A nagyobbat, Aleeyát még cikizték is az oviban, hogy nincs apja, Drita fél, hogy emiatt deviáns lesz belőle.

Charlie Runkle irodájában nyitunk, a kopasz ügynök valami jó hírt kapott, amit gyorsan meg is oszt az éppen érkező Hankkel. Sasha Bingham úgy döntött, visszatér a Fucking & Punching forgatásába, bár ez a visszatérés nem Hanknek, hanem Eddie Neronak köszönhető. Mit csinált vele az a gusztustalan fazon?, mereng Hank, bár a valószínű választ minden bizonnyal ő is tudja. Ezen felül Charlie további jó hírrel szolgál: Sasha más vonalon is igénybe akarja venni Moody szolgáltatásait. Ugyanis valami új zombis-zsarus sorozatot kezdett forgatni Mindnyájan megrohadunk címmel, aminek a pilotja nagy siker, viszont Sasha szerint, aki természetesen a főszerepet játssza, a karakter szájába adott szavak nem életszerűek, és Hanknek a forgatás helyszínén kellene javítgatni a rossz dumákat. Biztos jó nagy trágya ez a sori, jegyzi meg Hank. Az meglehet, de heti százezret fizet, és nem forintban, vigyorog Charlie. A két jóbarát az összeget ismételgetve szoros emberfogásos lambadával fejezi ki örömét.

Sárga, meglepően nem csöcskirakós, hosszú ruhában nyitja a heti utolsó műsort T69.2, párválasztás lesz ma, mondja, tudjuk, Muzsikus Skorpiókirály választ áldozatot, de előtte még pandora is lesz, sűrű műsorra számíthatunk, én meg olyan migrénnel írom ezt a hogyvoltot, hogy fél perce majdnem telibehánytam a monitort, mondjuk pont akkor vonult Melák a képernyőre, szóval nem tudom.