Hát kérem szépen, lehet, hogy eddig Frank Sinatra volt A Hang, ám a tegnapi öfi után kijelenthetjük, jogtalanul és érdemtelenül bitorolta ez az elnevezést. Aki hallotta tegnap Seherezádét, az érti, és tudja, miért mondom mindezt. Én gyakorlatilag a torokpárbaj óta nem hallok. A torkom meg rögtön az első pillanatokban összeszorult, baljóslatúan kezdünk, Attila gondterhelten ébredt. Ez az ő esetében egyenértékű azzal, hogy Gergő kisollójával élveboncolja a társait, ezért feszülten figyelek. Akkor még hallottam. A halántékomon lüktető ér dobolását is. Meg azt is, hogy kattogott az agya. A saját dolgán. Hogy miért jött ide. Jó kérdés, bennem is megfogalmazódott már párszor. Hogy mit csinált eddig. Ha most kimenne, hogy zárná a dolgot. Én pezsgővel, de nyilván ez most nem fontos. A hajnali meditáció végén tudott nyomni az agyában egy rezet gombot és most közelebb van ahhoz az állapothoz, amivel bejött. Tudatilag is. (Felhívom a T. Olvasók és Kommentelők figyelmét, hogy a lenti képen Attila mögött nem Csaba látható a narancssárga büdögében.)
Fecót, akit gyerekkorában valószínűleg nyújtófával kergettek az asztal körül, ha nem a húszas évekbeli ezüst evőeszközzel étkezett és nem ólomkristály pohárból itta a kakanyót, bántja ez az Attilás dolog, ezért kereste a társaságát. Ez néma ücsörgést jelent a szaunában, majd némi magyarázkodást arról, nem érti, miért gondolja Attila azt, hogy hátbaszúrta. Akkor szúrta volna hátba, ha nem mondja meg, mit fog tenni. De megmondta. Két hete. Attila leszarja, ő a maga ura, ha ennek az az ára, hogy egyedül van, akkor az az ára. De hozzáteszi, ami most van, azt Kinga meg Fecó csinálták. Fecó sóhajtozik és a gallérját igazgatja, ami úgy meredezik, hogy fallikus szimbólumnak is beillene.