Az esti zombijárás kicsit megtizedelte a bandát, mindenki serényen aprítja és porciózza a zombi fejeket, csak Andrea ül kővé dermedve megharapott és meghalt tesója, Amy hullája felett. Ez egy kicsit beszaratja a többieket, Lori odamegy hozzá nyugtató jelleggel, hogy majd ők humánusan elbánnak a lánnyal, majd a kamera diszkréten átsvenkel Darylre, aki úriember módjára csákányozza szét egy kóborló fejét. Andrea nem szól, csak nézi bambán Amyt. na, majd Rick megoldja. Lép kettőt Andrea felé és máris kapja az arcába a pisztolyt, hogy egyrészt húzzon el a bús picsába, másrészt meg tudja hogy működik a fegyver, elintézi maga a dolgokat, köszi.

Andrea és a húga pecázik békésen az ominózus tó közepén egy ladikban, elszakmázgatnak a csomókötésreől, amit a fatertól tanultak, majd elríják magukat, hogy mi lehet az ősökkel Floridában, ott talán nincs ekkora gebasz zombifronton. A kemara kizoomol és a vészjósló intróval együtt Jim eszelős sírását is megkapjuk.

Gyanús, hogy Merle napszúrást kapott, hogy a tetőn üldögélve egy képzeletbeli nőnek meséli az országos niggercipőzős sztoriját, ami az Amerikai história X-be is bőven elfért volna , aztán hirtelen bekattan, mivel a zombik már majdnem vele egy tetőn napfürdőznek, ami nem annyira vidám tény, pláne úgy, hogy egy vascsőhöz van bilincselve. Rimánkodik is Istenhez, hogy mutasson utat, aztán visszaszívja az egészet, nem kell Krisztuskától irányjelző, megoldja ő maga és már kalimpál is fűrész felé, míg aláfestőnek agresszíven bekúszik a legendás intro.

Eddig még csak épphogy megemlítésre került az a bizonyos tábor, aminek a felszíni konfliktajiba most jócskán belekóstolhatunk. Lori masszívan meózza az egyik szőke leány által hozott bogyókat, azaz hanyagul lekúrja az edényt a porba, mire maga is elindul gombászni, kiadja a parancsot a kölkének: Carl, maradj szem előtt, ne menj sehova! (A sorozat egyik tételmondata ez.) Oké muter. Erre a lakóautó tetején figyelő sasszem tata is beszól, hogy azért a nagyságos asszony se csámborogjon el lőtávon kívülre, báz. Na, ja. Az erdő mélyén recseg-ropog minden. De nem a kóborlók jönnek megenni  Lori hülye fejét, csak Shane érkezik a megbeszélt pásztorórára, hogy hátulról megcibálja a nőt.

Ezt is megértük végre. 2014-re már kis hazánkban is lehet feszülni a halott hordák hörgő csoszogásán. Minden felesleges szájtépés helyett csapjunk is az alvadt zombivérlecsóba. Kihalt úton csordogál lefelé a sheriff a rendőrcirkálóval, és nagyon úgy fest, hogy bebaszott az armageddon és felborult, leégett, otthagyott kocsik nehezítik a közúti közlekedést.  Emberünk kikapja a csomagtartóból a piros benzines kannát és nem túl bátor léptekkel de csak-csak elcsattog a benzinkútig. emeózza a volánok mögött héderező aszott hullákat és a földön heverő lefingott gyerekbicikliket. A szakszerű ténymegállapítás szerint: ez nem éppen egy vidám vadkemping. Ja, és még benzin sincs. Van ellenben nyuszis mamuszban csoszogó szőke kislány. Sheriff ért a kommunikációhoz, a lány felé böfög egy öblösebb „Hé kislány!”-t, aki félig lerohadt arccal visszakacsint és megindul, hogy leszopogassa a sheriff arcát. Emberünk felismerte a támadó attitűdöt és egy fejlövéssel ártalmatlanná tette a zombigyereket. Ez egy kicsit megviseli a hős mesterlövészt, így az ő zihálásából csapunk át a hegedáló főcímzenébe. Már most zseniális.

Ez jó, de nem lehetne inkább zombik nélkül?

A városi legenda szerint ezzel a mondattal hajtotta el az NBC Robert Kirkmant és Frank Darabontot 2009-ben, amikor a Kirkman képregényéből készült sorozattervet prezentálták nekik. Akkor a The Walking Dead már 60 füzetnél tartott, 2003 óta forgalmazta az Image Comics, és kiépített egy olyan rajongótábort, amiben nem lehetett nem meglátni a potenciált. A fekete-fehér, meglehetősen brutális történet főhőse egy rendőr, aki egy akció során megsebesül, kómába esik, majd amikor magához tér, döbbenten veszi tudomásul, hogy a világ átalakult: emberevő zombik mindenütt, ő pedig a maroknyi túlélő egyike, akik megpróbálnak napról napra életben maradni.