Szóval üres a frigó, legalább annyira, mint Dexter legbelül, akinek érzelmek nélkül nehéz gyászt játszania a zsaru temetésén, amivel nyitunk. Annál nagyobb hévvel veti magát Jeremy Downs után: a srác eddig a fiatalkorúak börtönében ült, a hatóságok szerint hirtelen felindulásból gyilkolt, Dexter viszont egy ifjú virtuóz korai munkáját látja a vágott sebekben, és árgus szemmel követi mindenhová – legelőször az ócskaszerpiacra, ahol a kölyök vásárol egy kézre álló bicskát. Erről van szó, nyomon vagyunk!

A kirakójátékokat kedvelő kollega is újra színre lép, ezúttal egy jéghokipályán hagyja az ujjaitól már az előző részben megfosztott szajhát. Ugyanitt hiányzik egy biztonsági őr, a lakásán pedig találnak egy ellopott biztonsági felvételt. Épp rendezgeti rajta a testrészeket a pályán. Debra és Dexter nem hiszik, hogy ez a fickó, Tony Tucci lenne az ő emberük – túl amatőr hiba ez ahhoz –, LaGuerta hadnagy viszont szomjazza a sikert, és meghirdeti az embervadászatot. Ennyi klisé belefér.

Szóval egy felszeletelt Barbie-babával hagytuk abba, Dexter pedig beszáll a játékba, naná! Ráhangolódásként a vércseppgyűjteményét szemlélgeti, meg csobban egyet a kikötőben, és azon mélázik, hogy mivel ő tulajdonképpen egy szörnyeteg, ilyenkor nyilván víziszörny. Michaell C. Hall érzelemmentes orgánumával ezt még el is hisszük neki: a Dexter-monológok viszik igazán ezt a sorozatot. Meg a folytatódó történetszál.

Ez utóbbi jegyében Debra érkezik egy szütyőnyi hambival, narancslét kér jéggel (most először látjuk Dextert zavarban, ahogy takargatja a mélyhűtőjében hagyott babát), és bátyói bíztatást kap, hogy keresse csak tovább a mélyhűtős kocsit a szabadidejében, ha már munkaidőben kurválkodnia kell. Ezért se menjünk rendőrnőnek, ugye. A darabolós gyilkoson kívül azonban más bűnözők is szabadon császkálnak – például Dexter –, és velük is muszáj foglalkoznunk. Kapunk is egy simaképű fazont, akit az esküdtszék felment ugyan, Dexternek viszont gyanús. El is határozza gyorsan, hogy lenyomozza.

Vörös tócsában tükröződő teliholddal nyitunk, és akinek erről a wicca vagy a vudu hagyományok jutnak eszébe, nem tévedett sokat: ha nem is Haitin vagy New Orleansban, de Miamiban vagyunk. A háttérben sejtelmes klimpírozás, elsuhanó arcok a visszapillantó tükörben, és persze a zsákmányra vadászó vad, Dexter halk monológja. Ütős összeállítás, amit egy szopránban éneklő fiúkórus és egy lárvaarcú karmester követ. Az ember valahogy rögtön arra gondol, hogy ezért a fickóért nem lenne kár, és valóban: Dexter kurta öt perc alatt hazavágja.

Na de hogy is van ez? Miért teszi el láb alól a karmestert? És egyáltalán, ki is ez a Dexter? Nos, mivel ez a pilot epizód, néhány kérdésre rögtön választ kapunk: „A nevem Dexter. Dexter Morgan. Nem tudom, mi tett olyanná, amilyen vagyok, de hatalmas űrt hagyott bennem. Az emberek rengeteg érzelmet színlelnek a többiek előtt – én viszont mindegyiket.”