Elérkeztünk a végéhez, úgy hiszem, hogy a sorozattal méltó emléket állítottak a csernobili katasztrófának. Jöhetnek a mindent eldöntő pillanatok, az utolsó rész a bírósági tárgyalás köré fog épülni, ahol megtudjuk, hogy mi történt az erőműben. Én pedig köszönöm szépen mindenkinek a figyelmet! Pripjaty városában kezdünk, mégpedig 1986. április 25-én pénteken, vagyis bőven a baleset előtt vagyunk. A lakók mit sem sejtve élik át az utolsó boldog órákat a városban. Hodor (ő tartotta az ajtót, hogy a két kolléga bemehessen a reaktorhoz) a kisfiával sétál, Sitnyikov (akit felküldtek a tetőre) a feleségével pihen a parkban. Az uszodában a gyerkőcöknek van órájuk, Ludmilla és a férje a kisbabás házaspárral töltik a napot. Gyatlov elvtárs a tőle megszokott zord modorában érkezik a munkahelyre egy megbeszélésre. Az irodában Fominnal kettesben vitatják meg a nem is túl távoli jövőt. Brjuhanovot előléptetik, talán azután, hogy sikerrel elvégezték a tesztet. Moszkva is elérhető lehet, viszont itt az erőműben Fomin veszi át helyét, és az ő helyére akár Sitnyikov is odaérhet. Ezzel persze burkoltan jelzi Gyatlovnak, hogy akár ő is lehetne a kiválasztott, és Gyatlov bizony nem akarja, hogy megfeledkezzenek róla. Ekkor megérkezik a nagyfőnök Brjuhanov, Fomin jelenti, hogy a teszt rendben elindult. Lecsökkentették a 4-es reaktor kapacitását 1600 megawattra, és ha a főnök elvtárs engedélyt ad, tovább csökkenthetik. Sajnos Brjuhanov rossz hírt hoz, várni kell ezzel, valaki rájuk parancsolt a kijevi áramelosztótól, így még nem csökkenthetnek semmit legalább 10 órán át. Mivel hó vége van, minden gyár a maximumon pörög, így kell az energia, hogy hozzák a kötelező számokat. Brjuhjanov bosszús, hiszen már 3 éve próbálja kivitelezni ezt a tesztet, el kéne most halasztani? Fomin szerint nem, kivárják a 10 órát. Gyatlovhoz fordul, a teljesítménnyel rendben lesznek? Gyatlov szerint tartható az 1600-as érték, este visszajön és akkor lefuttatják a tesztet, személyesen ellenőrzi majd. Brjuhanov elmegy, ha sikerült a teszt, akkor hívják fel. Gyatlov is lelép, Fomin az egyedüllétet kihasználva máris elképzeli magát a leendő irodájában. Hogy zajlott volna ez a kis beszélgetés, ha a titok az RBMK erőművek típushibájáról nyilvános lett volna...

Ebben a részben életképekben mutatják be, mi is történt, igaz az idővonalon jelentősen gyorsítunk. A szigorúbb nézők szóvá tették, hogy nem feltétlenül mutattak be mindent, de legyen ez a legkisebb gond, a rész hozza a megszokott színvonalat. Elsőként az evakuálás egy jellemző pillanatát látjuk, egy tanyán kezdünk, egy katona egy idős hölgyet akar elvinni a veszélyzónából. A kint várakozó kocsin már többen is ülnek, felnőttek, gyerekek vegyesen, de az új utas csak nem akar jönni. A néni nyugisan feji a tehénkéjét, szegény katona hiába pöröl vele, a nénit nem érdekli. 82 éves, egész életét ezen a tanyán élte le, átélte az orosz történelem legnagyobb válságait, és mindig jöttek a katonák, hogy el kell mennie neki és a családjának. A családja meghalt, ő túlélte a háborúkat, éhínségeket, most ez a kis nyikhaj itt egy láthatatlan ellenségről hadovál, valami sugárzásveszélyről, ugyan már, ő itt marad. A katona is nehéz helyzetben van, el kell menniük, de a mamika békésen feji tovább a tehenét. A katona végül előveszi a fegyverét, kibiztosítja, mamika lélekben már a biztos halálra készül, de nem ő lesz az áldozat, hanem a boci. Ennyi, indulás, nincs kivétel. Most jelezném előre, hogy az állatvédők számára egy kifejezetten nehéz epizód következik.

Ha eddig esetleg nem éreztétek úgy magatokat, mint egy érzelmi bokszzsák, akkor ebben a részben alaposan megkapjuk a magunkét. Az előző rész végén a búvárokkal hagytuk abba. Na, bent a búvárok tök sötétben, harsogó doziméterek mellett próbálnak életet lehelni a lámpáikba. Szerencsére újra világítanak, és folytathatják az útjukat a csőrengetegben és a szennyezett vízben. Azt, hogy merre járnak, igazán csak ők tudják. Odakint a várakozáson kívül nincs mit tenni. És talán ez mindenki számára a legrosszabb, hiszen nem tudják, hogy mi van a búvárokkal (nincsen se kamera, se mikrofon, se bármilyen eszköz, amivel ma egy ilyen vállalkozást megtámogatnának). Borisz lélekben már a legrosszabbra készül, mi van, ha meghaltak? A prof. szerint ez is lehetséges, és nem kell válaszolnia, de akkor bizony ennyit tudtak tenni. A hőseink megérkeztek a céljukhoz, igaz itt már kb. mellkasig gázolnak a szennyezett vízben, de kinyithatják a központi szelepet. Odakint csend és feszült nyugalom mindenkin, majd végre valahára bentről megdöngetik az ajtót, mindenki egyszerre rohan az ajtóhoz, ahonnan a búvárok megkönnyebbülten léphetnek ki a levegőre. Élnek, jól vannak, jár nekik a jól megérdemelt vodka. A búvárokról eddig két nagyon különböző teória létezik: egyik szerint alig pár héttel a feladat után már meghaltak, egy másik, alig pár éve készült tanulmány szerint a 2000-es évek környékén haltak meg. Bárhogy is volt, de ha ez a feladat nem jött volna össze, gyanítom másképp nézne ki a világ...

Az első rész alaposan felforgatta a lelkünket, a baleset mellett azt is láthattuk, hogy reagálnak a politikusok a helyzetre: kiderült hogy a SzU hírneve az első, az emberek meg valahol a lista végén állnak és félinformációkból dolgozik mindenki. Az első résznél nem került szóba, de gyanítom a szemfülesek (akik a tévés vetítéssel egyidőben követik a sorozatot) kiszúrhattak bizonyos személyeket, eseményeket, amelyekről nem írnak a hivatalos források vagy nem a hivatalos történések/idővonal szerint lettek megjelenítve. A készítők éltek az alkotói szabadság adta jogukkal, maximálisan tiszteletben tartva az eseményeket, személyeket, de több dolgon is változtattak. Szerencsére ezek egyáltalán nem vonnak le semmit se a sorozat értékéből, sőt talán még hozzá is adnak valamit. Máris egy ilyen extrával kezdünk, Minszkben (Fehéroroszország) járunk és a helyi Atomenergetikai Intézetbe látogatunk el. A dátum április 26., reggel 08:30, vagyis már 7 órával járunk a baleset után. Szól a rádió, egy íróasztalnál pedig egy középkorú hölgy alszik, a kollégája ébreszti kávéval. Ezen a szép szombat reggelen csak ők ketten vannak bent, kis munkamániások. A pasas kinyitja az ablakot, szellőztetni is kéne ugye, de ahogy bejön a levegő, azonnal megszólal a sugárzásmérő. 8 miliröntgen, nem náluk van a hiba, hanem odakintről jön. Amerikai támadás, hangzik a nem is olyan költői kérdés. A hölgy (Emily Watson kiváló alakításában) azonnal mintát vesz egy vattapamaccsal az ablakról, irány a labor, ellenőrzi, amit ilyenkor kell, majd közösen megdöbbennek az eredményen a kollégával. Jód 131, és ez nem katonai anyagból származik, hanem ipari felhasználású, U-235-ös, amit a reaktoroknál használnak. A tudós hölgyet Uljana Komjuknak hívják és felhívja az első lehetséges jelölt erőművet, a 240 km-re lévő ignalinait, ott is érzékelték a növekedést, de őket aztán ne utasítgassa semmire. A második jelölt a csernobili, az 400 km-re van, ám túl messze, hogy ekkora értéket mérjenek, ahhoz egy robbanás kellene. Felhívja őket is, a kicsengés közben gyorsan bekapják a kollégával a jódtablettákat és töprengenek, hogy atomhulladék szivárog vagy bombát robbantottak-e. Ez utóbbiról nekik is lenne infójuk, akkor esetleg űrprogram, mindegy is igazából, mert a telefont odaát sajnos nem veszik fel.

2019 májusában mialatt a fél világ a Trónok Harca kudarcán kesergett, az HBO szép csendben bemutatta a Sky brit tévécsatornával közös minisorozatát a csernobili atomkatasztrófáról és a fogadtatás elsöprő erejű volt. Még a legszőrösszívűbb kritikusok is hajlandóak voltak a 10 csillagból 9-et, de még inkább 10-et megadni a sorozatnak és nemcsak azért, mert valós eseményeken alapul és kegyeletből is muszáj felpontozni, hanem azért mert megérdemli. Megérdemli, mert a történetvezetés, a színészek munkája, a CGI mágia, a korabeli politikai, emberi hangulat bemutatása tűpontosra sikerült. Őszintén remélem, hogy a 2020-as díjkiosztó szezonban jó pár díjat bezsebel, mert a vélemények alapján nagyon érik sokaknál az Év sorozata cím az eddig látottak alapján. Ha esetleg valaki véletlenül tévedt ide és fogalma sincs mi fán terem ez e a történet, vagy épp a fiatal olvasók közé tartozik, akinek Csernobil csak egy szomorú érdekesség a történelemkönyv lapjain, azok számára jó kiindulás lehet a 20. század egyik legnagyobb  ipari katasztrófájának a wiki oldala, de a google segítségével számos más infót is lehet találni. Visszautazunk az 1980-as évek közepére, amikor Oroszország Anyácska egyre lanyhuló erővel, ám még mindig szorosan ölelte keblére a vasfüggöny rossz oldalán elhelyezkedő baráti országokat, köztük szerény kis hazánkat. Szintén a fiatal olvasók kedvéért, ekkoriban a szélessávú, korlátlan hozzáférésű internet még csak sci-fi írók és a tudósok vágyálmaiban létezett, valamint nem voltak közösségi oldalak se, ahol az  infók akadálytalanul terjedtek volna. Ez utóbbit a szovjet pártállam se igazán szerette akkoriban, meg is lett az eredménye. Nem lehetett #nuclearplantisburning szelfizgetés az égő erőművel vagy nem jöhetett létre a #PrayforChernobyl kampány a katasztrófa után, mint ahogy manapság ezek segítségével kb. egy óra alatt bejárná a világot egy ilyen jelentőségű esemény híre.  Ennyi bevezető után csapjunk is a lovak közé, nem tudom, hogy így írásban mennyire fog visszajönni, de a sorozat, elég rendesen kikészíti a nézők lelkét, hiszen csak gondoljatok bele: ez nem egy amerikai rendező agyszüleménye, hanem a kőkemény rögvalóság, ami akár sokkal rosszabbul is alakulhatott volna.