Bear Grylls ezúttal Utahban él túl, bár szerintem arrafelé az az igazi túlélő, aki mormonként kihúzza három feleséggel a tripla aranylagziig. Ezúttal kommandósunk nem ejtőernyővel ugrik a tájra, hanem egy világháborús szállítógépből pattan ki, miközben az egy picit leszáll, de nem áll meg, mert úgy nem lenne abban semmi izgalmas. Egy kötélen csúszik a porban a gép mögött egy ideig, mintha az Indiana Jones egyik olyan jelenetét látnánk, amit végül nem forgattak le, mert a kaszkadőrök szakszervezete nem engedélyezte. Mert túl veszélyes.

De Bearnek ez semmi, ugyan kicsit szétszakad rajta a szponzorkabát, de máris felpattan és rohanva távozik. Minta túlélni csak futva lenne érdemes. A Sziklás-hegységben egy fontos szabályt kell megtanulnunk: mindig lefelé érdemes menni, mert fent csak ritka levegő, medvék, pumák és kurva sok fa van, lejjebb pedig ott van Salt Lake City, egy rakás McDonald’s, KFC, Burger King és Wendys.

Ezúttal Bear Grillst nem dobják ki a helikopterből, nem kell túlélnie sem a forró sivatagban, sem az áthatolhatatlan dzsungelben, de még Los Angeles Külsőn sem, csak ücsörög a vágószobában, és megmutatja, hogy milyen felvételeket dobtak az elmúlt évadokból. Amolyan bestof ez, a túlélés legnagyobb slágerei bicskával metszett pánsípra és kókuszháncsból eszkábált hegedűre hangszerelve. Persze ez nem csak egy amolyan recyling epizód, hanem összefoglaló is: alapfokú túlélés negyven percben a Discovery műsorán, hogy aztán továbbléphessünk a felsőbb osztályokba. Vagyis, ha valaki last minute utat tervez Egyiptomba, Thaiföldre, Erdélybe, esetleg Szibériába, akkor elég csak ezt az egyetlen egy részt megnéznie, és túlélhet, ha elveszti az élénk színű esernyőt lóbáló idegenvezetőt, és lemarad a csoporttól.

A trópusi övezeten kezdünk, kommandósunk elmondja, hogy hát amilyen paradicsomi a táj, olyan veszélyes is, de azért leginkább paradicsomi, éhen halni nem fogunk, legfeljebb szomjan döglünk a pálmafák alatt, a ragyogó fehér homokban, a Tui prospektust idéző naplementét nézve. Ételt a tengerből szerezhetünk, a tengerben meg úgy látunk, ha tenyerünket a homlokunk elé rakjuk, és gyorsan kifújjuk a levegőt, így ugyanis pár másodpercre légbuborék keletkezik a szemünk előtt, így egy pillantást vethetünk a tengerfenéken megbúvó kagylókra, vagy megbizonyosodhatunk arról, hogy tényleg leráztuk-e azt a rossz arcú cápát, amelyik követett minket.

Bear Grylls mindenhol túlél, legyen az az Amazonas-menti esőerdő, a szibériai tajga, esetleg egy ötcsillagos szálloda feszített víztükrű medencéjének partja Rióban, vagy Moszkvában. Az egykori kommandós showműsorrá szelídítette az élet-halál harcot, és a legdrámaibb percekben is képes úgy suttogni a kamerába, ahogy Frei Tamás soha nem tudott megtanulni. Persze, röhöghetünk, hogy napi nyolc órában túlél a világ bármely részén, aztán blokkol, és irány az első luxushotel, de azért én csendben megjegyezném, hogy tőlem várhat este pezsgős rákvacsora, meg jacuzzi, nem biztos, hogy megélném a műszak végét.

Arizonában például kizárt. Három óra alatt kiszáradnék, és light kóláért, jégért, és citromkarikáért könyörögve múlnék ki a porban. Nem úgy Bear Grylls, aki mélyen a kamerába néz, és elmondja, hogy ezt itt százezer négyzetmérföld, és kurva meleg van, aztán meg kurva hideg, elhangzanak számok is, de tök mindegy, a lényeg, hogy az arizonai sivatag nappal a Szahara, este meg az Antarktisz. A háttérben feltűnnek az amerikai légierő itt felejtett repülőgépei, több ezer bombázó és szállító jármű rohad csendben a melegben, ahol akkora a szárazság, amit már a rozsda sem nagyon visel el. De hoppá a mi kis kommandósunk már ki is ugrott egy helikopterből, de nem ám ejtőernyőben, frászt, egy tűzpiros repülőruhában, amiben úgy néz ki, mint Superman, és Mickey Egér szerelemgyermeke.