Mr. C-vel és Ray Monroe-val kezdjük a nyolcadik részt, a realitás és az épelméjűség határain még éppen belül, becsüljük meg jól, mert nem lesz ez így mindig! Abban a kocsiban ülnek, amit Murphy diritől kaptak „ajándékba”, Mr. C pedig kiszúrja, hogy három nyomkövető is van az autón, majd ezeket szépen ki is iktatja. Feszülten beszélgetnek egy sort arról, hogy nyilvánvalóan nem fogják őket csak úgy futni hagyni, a koordinátákról, amiket Mr. C akar, és hogy ezek vajon mennyi zsetont is érnének meg neki. Ez utóbbit persze már Ray kérdi, meg úgy mellékesen azt is, hogy amúgy hol is van Darya? Cé persze bolond lenne elárulni neki, hogy hát őt már a második részben kifingatta, hanem bekamuzza, hogy vár rájuk ott, ahová mennek. Tényleg, az hol is van? – akadékoskodik tovább Ray, de Mr. C nem árulja el neki, csak azt mondja, hogy azt tudom, hogy te a Farmra szeretnél menni. Remélem, nem az RTL Klubos reality sorozatra gondol, mert már csak kábé az hiányozna ebből a kavalkádból!
De nem oda tartanak, hanem inkább lehúzódnak az autópályáról, és miközben Ray könnyít magán a sötétben, Mr. C előhalássza a kesztyűtartóból a pisztolyt, majd közli a legkevésbé sem meglepett Ray-jel, hogy felejtsd el a pénzt, öreg, inkább dögölj meg szépen. Raynek azonban ehhez nem igen fűlik a foga, pláne úgy, hogy ő tudja, amit C nem, azaz hogy a fegyvert megbütykölték, és egy „Megszívtad, faszfej”-búcsú keretében beleereszt kettőt a doppelgängerbe, aki holtan terül el a földön. Aztakurvahétszentségit! – mondom cizelláltan, aztán nemsokára mondok még szebbeket is, mivel ekkor valami megszakad a térben, az időben és az én agyamban is, mivel a semmiből (?) előtűnik hat olyan füstös, fekete, szakállas, álomkép-szerű alak, amilyet már két alkalommal is láthattunk, és nem csak Rayt rémítik halálra, hanem minden jóérzésű embert. Ezek a teremtmények pedig a stáblista szerint favágók, és akkor itt most álljunk is meg egy pillanatra!
Twin Peaks kisvárosa a fakitermelésre épült, a környéket a Duglászfenyő-erdők tették prosperálóvá, éppen ezért a legnagyobb ellenségük a tűz. A tűz, ami minden gonosz, rossz és félelmetes megtestesítője is egyben. „Tűz, jöjj velem!”. A tűz, ami felemészti a fákat, a házakat, a fűrészmalmot, az embereket, mindent. Mint ahogy felemésztett a lángoló folyó éjszakáján, 1902. februárjában is nyolc helyi lakost, és ahogy felemésztette sokkal később Tuskó Lady férjét, Sam Lantermant is, aki azonban nem csak favágó volt, hanem tűzoltó is egyben. Azaz ő nem csak pusztította, hanem óvta is a fákat. (Mindkét tragikus eset körülményei kiderülnek a Twin Peaks titkos története című Mark Frost-könyvből, amire innentől fogva TPTT-ként fogok utalni.) Akit pedig a tűz elpusztít, az kapcsolatba kerül a Fekete Barlanggal is. Hát így tessék figyelni, mit is csinálnak ezek a rendkívül barátságos, füstös képű emberek.
Egyelőre csak valami furcsa rituálé keretében körbetáncolják a szó szerint seggre ült Rayt, majd a földön fekvő Mr. C-t kezdik el masszírozni, saját vérével összemázolni az egész testét, és bizony addig-addig gyúrják, amíg ki nem vesznek belőle egy nagy sötét golyóbist, amiben ott vigyorog régi haverunk, BOB. Ray kábé eddig bírja a kiképzést, majd szépen kereket old, menet közben pedig felhívja Phillip Jeffriest (vagy legalábbis, akit annak hisz), és elmeséli neki az egész hátborzongató sztorit. Közben a Roadhouse-ban ezúttal egy igazi nagyvad lép fel: a Trent Reznor által vezetett Nine Inch Nails, akiket amúgy nem csak David Lynch szeret módfelett, hanem én is, és előadják a She’s Gone Away című számukat, aminek igencsak érdemes odafigyelni a szövegére, talán a történet szempontjából sem mellékes dolgok hangzanak el itt. Ahogy befejezik a dalt, Mr. C felül a földön, csurom véresen ugyan, de szemlátomást élve. Basszus, basszus, basszus.
És akkor eddig tartott az a rész, ami még többé-kevésbé úgy viselkedett, ahogy azt egy jól nevelt tévésorozat-epizódtól elvárhatjuk. Innentől azonban egy csapásra egy kísérleti filmbe csöppenünk, csodálatosan fényképezett, rendkívül jól hangzó – minden zörejnek, minden hangnak, pláne a csöndnek iszonyatos súlya van -, ám elképzelhetetlenül nyomasztó és fullasztó rémálomvilágba, amiből egészen a rész végéig nem is lesz kiút. De igazából még akkor sem, és ez túlzás nélkül baromi megterhelő még a legedzettebb lynchisták számára is. De mi azért csak megyünk előre: 1945. július 16-án vagyunk, hajnali fél hatkor, amikor is a New Mexico-beli White Sandsben felrobbantják a világ első atombombáját, nukleáris kísérlet keretében.
A sötétség és a fény, a csend és a fülsiketítő hangrobbanás, az örök időkre szóló dermedt mozdulatlanság és az állandó vibrálás kettősét jeleníti meg Lynch, miközben szívet tépően szól Krzysztof Penderecki avantgárd kompozíciója, amit a hirosimai áldozatok emlékére írt. (Mintha Gordon Cole szobájában is egy felrobbanó atombomba képe lógna a falon, nem?) A robbanás közepette pedig újra feltűnnek azok az átkozott favágók, amint egy elhagyatott benzinkúton lévő vegyesbolt körül és annak belsejében mászkálnak - Hogy micsoda? Kik is éltek egy vegyesbolt fölött?? - és a remegő, fel-felvillanó fényben rohadt ijesztőnek is tűnnek, bármi is legyen az ő tényleges szerepük a történetben. Sok jóra tutira nem kell számítanunk!
Még mindig a robbanás belsejében vagyunk, ahol szép lassan testet ölt egy hatalmas, formátlan, bár némileg humanoidnak tűnő lény, és basszus, ez tutira ugyanaz a vérfagyasztó entitás, ami az első részben szétszabdalta Tracyéket. Olyan, mintha okádna valami sűrű akármit, vagy legalábbis az a belsejéből tör utat magának, amiben különféle pettyes tojások úszkálnak, és egy hatalmas, fekete golyó, benne BOB vigyorgó képével. Igen, pont olyan, mint amit Mr. C-ből szedtek ki a barátai. Ez a valami lenne minden rossz és gonosz ősanyja, őseredője, amit az emberiség által alkotott addigi legerősebb energia hívott életre? Emlékezzünk: az energia mindig is valami különös kapocs volt a Fekete Barlanghoz! Ezt keresi Mr. C? És akkor álljunk is meg egy pillanatra ismét!
A TPTT-ben egy terjedelmes rész foglalkozik a zseniális rakétamérnökkel, a valóban élt Jack Parsonsszal, aki nem mellesleg igen keményen gyakorló okkultista (és drogos) is volt. (A történetben megidéződik még a szcientológia atyja, L. Ron Hubbard is, Parsons egykori kebelbarátja, majd elárulója, de ez már tényleg mellékszál.) Parsons célja az volt, hogy az okkult és a nukleáris tudományok keresztezésével megalkosson egy átjárót, amin át meg tudja jeleníteni Babalont, az Undorok Anyját, amely az ő Thelema-vallásában központi helyet elfoglaló ősistennő volt, tőle ered minden erő és hatalom, legyen bár mégoly gonosz is. Parsons valóban létezett „Thelema-vallása” pedig a sokak által a valaha élt leggonoszabb embernek tekintett okkult mágus-tudós-költő-író-vátesz-drogos-őrült-zseni Aleister Crowley munkáin alapult, többek között a Holdgyermek címűn, ami egy csodálatos képességgel megáldott lánygyermek eljövetelét hirdette meg. (És szerepel benne egy fekete barlang is, csak úgy mellékesen.) Akkor ezen most mindenki gondolkodjon el kicsit, aztán megyünk tovább!
Tehát: miközben mindez a rettenetes dolog történik, látjuk, hogy a harmadik részben már látott bíbor tengeren magaslik egy szikla, rajta egy különös építménnyel. Ennek a belsejében egy testes asszonyság hallgatja azt a gramofont, amit az első részben az Óriás és Cooper is. Ő Senorita Dido (igen, l betű nélkül), és talán nem véletlen, hogy Lynch éppen arról a római hölgyről nevezte el, aki önmagát máglyán égette el, mélységes bánatában. De meg is érkezik az Óriás, illetve a stáblista szerint „???????”, és megvizsgálja azt a pálinkafőző üstöt, amihez hasonlón a szemtelen asszony a harmadik részben meghúzta a kart, majd bemegy ugyanabba a színházterembe, ami a Mulholland Drive-ban a Club Silencio helyszíne volt.
A színpadon egy vetítővászon áll, ezen ő is megnézi azt, amit mi az előbb láttunk, de úgy néz ki, ő sokkal jobban érti is, hogy mi történik, mint mi valaha is fogjuk. BOB láttán pedig felemelkedik a levegőbe, levitál ott egy kicsit, majd a fejéből egy arany energianyaláb (csillagrendszer?) szivárog elő. Ahogy mondom. Ekkor érkezik Dido, aki ahelyett, hogy dobna egy hátast, hogy mi a fene ez az egész, megtekinti BOB képét, és az arany ködből kilebegő arany gömböt kezébe véve, nyom rá egy cuppanóst, pont oda, ahol korábban Laura Palmer képe jelent meg. Majd egy érdekes szerkezet segítségével elküldi őt a Földre. Most akkor ez mi is volt? Laura nem csak egy egyszerű áldozat volt, hanem konkrétan arra a feladatra teremtették, hogy megállítsa BOB-ot? Csak valami végzetesen félrement? Vagy talán nem is volt véletlen, hogy BOB éppen az ő apját, Leland Palmert „szállta meg” gyerekkorában? Megannyi kérdés, válasz meg nuku (legalábbis egyelőre).
Snitt: a helyszín marad, ám ugrunk tizenegy évet előre, 1956 augusztusában a korábban látott pöttyös tojás (?) földet ér Új-Mexikóban, és kikel belőle egy okádék valami, ami félig varangyos békára, félig pedig rovarra emlékeztet, és ez az undormány nekivág a sivatagnak. Közben egy fiatal fiú és lány andalog hazafelé az esteledő sötétségben, éppen egy elhagyatott benzinkúton (!) vezet keresztül az útjuk, amikor a lány egy pénzérmét talál a porban (újfent az érmék!), fejjel felfelé, amire vidáman mondja, hogy az szerencsét hoz. Hát ha te mondod, biztosan. Beszélgetnek még kicsit arról, hogy a lány „csak úgy” tud dolgokat a fiúról, és eléggé örül is neki, hogy már nem jár Maryvel. A kiscsaj a kedves, mosolygós pofijával, rakott szoknyájával és szépen fésült hajával, benne masnival maga az ötvenes évek amerikai ártatlansága, még akkor is, ha elbúcsúzáskor egy csókot azért enged a fiúnak. Majd beszalad a házba.
Eközben az elátkozott favágók közül ketten – az égből érkezve, legalábbis látszólag – megállítanak egy kocsit, és a halálra rémült házaspártól a főnöknek tűnő, eléggé Abraham Lincolnra hajazó fizimiskájú favágó tüzet kér a cigijéhez, de persze nem kap. Hát, basszus, én sem adtam volna neki, amilyen rohadt nyomasztó alakok ezek. Később Lincoln egy isten háta mögötti rádióállomáshoz ér, ahová be is megy, és továbbra is tüzet kér. (Figyelem, megint az a rohadék tűz!) Hát, tűz az sajna nincs, ellenben igen gyorsan van egy halott nő meg egy halálra rémült rádiós DJ, akitől a barátságos favágó elkacsmarja a mikrofont, és újra és újra és újra, rengetegszer olvassa be saját versét az éterbe: "Íme, a víz. És íme, a kút. Idd ki, és szállj alá! A ló a szemek fehérje, és a sötétség belül.” Jó kis költemény, Kassák Laja tutira odáig lenne érte! /Csak halkan megjegyezve: a „Most íme, itt van a víz!” az a zsoltár, amit a katolikusok a keresztelés alkalmával énekelnek./
És ismét bebizonyosodik, hogy a költészetnek mekkora hatalma is lehet, ha értő fülekre talál: a repetitív felolvasástól többen mély álomba szenderülnek – köztük a nemrég látott, szép fiatal lány is, akinek amúgy furcsa bemélyedések (sebhelyek?) vannak a két térdén. És legnagyobb örömünkre látjuk azt az undorító varangylegyet, ahogy bemászik az ablakon, az alvó lány pedig – talán önként, talán láthatatlan kényszer hatására – nagyra tátja a száját, hogy az a rohadék bemászhasson a testébe. Aranyos, mi? Mint ahogy az is, ahogy Abraham Lincoln összeroppantja a DJ koponyáját, és mint aki jól végezte dolgát, szépen elimbolyog a semmibe. Az ő feladata talán tényleg ennyi volt, biztosítani, hogy a varangylégy gazdatestre találjon. A háttérben lónyerítés hallatszik, majd az a sistergés, amit Cooperék az első részben hallgattak a gramofonon. Kösz, Lynch, ezt a részt aztán tényleg nem fogjuk egyhamar elfelejteni!
Egészen biztos vagyok benne, hogy a mániákus rendezőnek azon felül, hogy elmesélje a Twin Peaks-saga eredettörténetét, az is a célja volt, hogy végleg elriasszon mindenkit, akit nem tart idevalónak. A sorozat felénél sem vagyunk még, aki nem bírja, menjen haza nyugodtan, ő könnyebben befogadható már csak bajosan lesz – legalábbis ezt a képet mutatja magáról. Én a magam részéről – sznobizmus, vagy sem – bizony imádtam a nyolcadik részt, a mai napig már négyszer láttam, és még mindig elámulok rajta. Nem mondom, hogy teljesen értem, mert azt talán nem is lehet, de legalább elgondolkodok. Erős a gyanúm, hogy a jövőben hivatkozási alappá válik, a Favágóval pedig egy újabb ikonikus figurát sikerült megteremtenie az őrült zseninek. Még ha esetleg tényleg csak trollkodott is, mint ahogy azt sokan állítják.
Facebook kommentek