"Nem én vagyok bezárva közétek.
Ti vagytok összezárva velem. "
  - Walter Kovacs / Rorschach /Watchmen: Az őrzők/

Ez az epizód remek példa arra, amikor két veterán tévés riportert egymásnak eresztenek, aztán meccselnek egy döntetlent. Hajtás után részletek.

12:00 – 1. óra | Sándor jobbra-balra téblábolva, a kéglit rendezgetve várja eheti vendégét, Frei Tamás újságíró, műsorvezető, krimi szerzőt. Sokáig nem kell szöszmötölnie, Tamás pontosan érkezik. Sándor örömében tapsol egyet, voi la, íme. Pacsi, Tamás nem jött üres kézzel, rögtön ajándékkal kedveskedik, egészen konkrétan Sándor kedvenc kávéjával. Az első téma már meg is van: a dohány alapú kávé maga. A korábbi az receptúra szerint készült, ez egyelőre még fejlesztés alatt van, úgy készítik, hogy ráviszik a kávére. Ezt a „ráviszik” dolgot nem fejtegeti, mert reggelig tartana elmesélni, inkább megígéri, reggel majd megmutatja, hogyan kell megcsinálni.  Sándor és stábja felkészült, Tamás megdícséri: minden kávéfőzéshez szükséges eszköz már a pulton figyel. Aztán ha Sándor megtanulta az ominózus kávé elkészítésének módját, akkor a végén haza kell vigye a szettet. A „nappaliba” való költözés előtt azonban Tamás csak sima, mentes vizet kér, a kávé még várat magára.

Tamás kipróbálja először a fotelt, mert az tűnik kényelmesnek, aztán amikor Sándor közli vele, hogy Árpa Attila is egyből odaült, azonnal kiugrik belőle és a kanapén foglal helyet. Rosszban ugyan nincsenek, de túl jóban sem. Miután mindketten befészkelték magukat, Sándor felveti, milyen jó formában van. Nem véletlenül, egyrészt odafigyel a falatokra, másrészt sportol rendszeresen, attól függően, éppen hol éldegél, a Riviérán például úszik. Mert amúgy három helyen él, télen Amerikában, Miami környékén, tavasztól őszig Európában, ami egy ingázás Budapest és Nizza között. A gyermekei nem élnek már vele, bár tavalyig egy évet Dublin-ban együtt töltöttek, hogy még szövevényesebb legyen az élete. Balázs oda járt középiskolába, nemsokára érettségizik, Zsófi lánya Koppenhágában tanul 2 éve. Tamásnak kifejezetten célja volt, hogy gyermekei külföldön tanuljanak, nyelvi ismereteiket bővítendő. Ha születésük óta nem is irányította tudatosan az életüket, az képzésüket viszont már igen. Az ő szülei ezzel szemben inkább próbálták irányítani, ebből származott kicsi harca velük. Édesapja műszaki irányba terelgette volna, a bátyját sikerült is: belőle elismert asztrofizikus lett. „Ő az okosfiú a családban” – ezt szokta mondani. Elmondása szerint a maga tudományágában a világon az egyik legkomolyabb figura. Történetet mesél, amikor Zsolt (a bátyja) valamit elkezdett neki magyarázni, de aztán elvesztette a fonalat, úgyhogy megkérdezte, vajon hányan értik a világban, amit a publikációjában leírt. „Kb. öten. ” Egyébként jó testvérek voltak, mindössze egy év különbség van köztük, de aztán eltávolodtak egymástól, az élet mindkettőjüket másfelé sodorta. Ha már szóba kerültek a családtagok, Sándor a szokásos képnézegetésre invitálja vendégét. Tamás meglepődik, mert eddig még nem is vette észre a bekészített fotókat.

Az elsőn Zsófi fekete-fehér portréja látható, Sándor hitetlenkedik, hogy tényleg ilyen szép-e a lánya, és egyáltalán, biztos, hogy ő-e az apja. Most fog egyetemre felvételizni, a fenntartható építészet érdekli. Tamás kifejti, hogy ez miről szól: nem csak szép, hanem hasznos az épület, fű nől a falon, a skandináv jellegű natúr anyagok használata, összegezve olyan struktúrák, amik közelebb visznek a természethez.
A következő fotón Tamás látható, Japánban készítette róla Balázs. Most fog felvételizni Cambridge-be, Kelet-Ázsia szakra, japánul és koreaiul fog tanulni. A harmadik képen Zsannával, második feleségével szerepel. Hosszú kapcsolat volt, de már vége. „Bánod?” – vájkál Sándor a magánéletében. Kis hezitálás után egy „Ja” a válasz. Sándor érti, hogy ez érzékeny pont, úgyhogy a következő fotóra térnek át, ami a bátyját ábrázolja. Sándor szerint van hasonlóság, ám a kép tanúsága szerint mintha idősebb lenne, mint egy év. Tamás azt javasolja, ezt inkább vele kellene megbeszélje. A következőn ismét egyedül szerepel a hegyek közt, Sándor síelésre tippel, de nem, csak szereti a hegyeket és pár napot eltöltött a Mont Blanc-on. Az egyik képen édesanyja látható, kevésbé hasonlít rá, szerinte ő inkább papás. A másik polchoz sétálnak, ahol első felesége, Edit fotóját szúrják ki. Sándor fejtegeti, hogy a pasik szeretnek nagyon hasonló párt találni maguknak, lévén ránézésre nagyon sok hasonlóságot talál az utódjához képest. Tamás megkéri, inkább ezt a Zsannának ne firtassa.

14:20 – 4. óra | A képnézegetés után visszatérnek a „nappaliba”, Sándor a gyerekeiről kérdezgeti. Tamás nagyon büszke rájuk, „nagyon klassz gyerekek”. Nem csak az anyjuk, ő is mindig kivette a részét abban, hogy klasszak legyenek. Még mielőtt elvált volna édesanyjuktól, a Dosszié időszakában bár egy évben 7-8 hónapot külföldön töltött, igyekezett tenni azért, hogy a gyermekei is lássák a világot. Ha civilizált városban forgattak, akkor megengedhette magának, hogy magával vigye a családját. Balázs fia pl. rengetegszer látta New York-ban a World Trade Center-t még a leomlás előtt. Bármennyire bőröndben élte az életét a forgatások miatt, amint azok véget értek, a magánélettel, a családdal foglalkozott. A hotelből este kimentek a Central Park-ba, és legalább együtt voltak.

Sándor egy interjúban olvasta, hogy a gyerekei minden évben kérhetnek egy utat tőle, ahova elviszi őket külön-külön. Igaz a dolog. Emögött az a megfontolás áll, hogy ha apaként nem tudta minden reggel az iskolába vagy óvodába vinni a gyerekeket, akkor is töltsenek együtt úgy időket, hogy mélyen összejöjjenek egymással. Erre pedig egy 3-hetes közös utazás kiváló alkalom. És persze a szokásos szándék: lássák a világot, mert az impulzus, az inger. Semmi olyasmi, hogy lelkiismeret furdalása lenne feléjük és ezzel kompenzálja.
Ő is azért váltott országot lakhely szempontjából, hogy új benyomások érjék. Mindamellett a másik fontos érv, hogy az embernek szabadnak kell lennie. Súlyos döntést hozott meg a költözéssel, hiszen imádott televíziózni, de az röghöz kötéssel járt, a stúdióban kell lenni, a vágószobában kell lenni, stb. Nem a kényszer, sokkal inkább a döntéskényszer vitte ebbe az irányba. Akkor már csinálta a kávéházat, ami sok időt és energiát igényel; szeretett volna nagyon regényt írni; és volt a tévézés. Ezt a hármat egyszerre nem lehetett művelni, így aztán osztott-szorzott és a tévézést választotta, mint kidobható elem. Kicsit unta is, Árpa Attilával sem volt már túl jóban, állandóak voltak vele a konfliktusai. Így hát úgy döntött, ezt fogja hátrahagyni, hogy mélyebben élhessen a világ más pontjain.

Régi álma volt, hogy egy „village perché”-ben lakhasson. Sándor nem érti a kifejezést, Tamás segíti ki: erődvárosnak lehetne fordítani. Olyasmi, mint amikor a Riviérán, a meredek pontokon a házat házhoz érve építették, nagyszerű kilátással a tengerre.  Mindig is szeretett volna ilyen helyen élni, mert annyira romantikus. Szóval vett egy ilyen „village perché”-ben egy icipici kis lakást, 12 nm-es, tengerre néző terasszal. Ha ott van, az ideje 90%-át azon a teraszon tölti, és 6 év óta még mindig nem tudott betelni a látvánnyal.
A szomszédok, a környékbeliek nem is tudják, hogy ő egykoron televíziós riporter volt. Sándor elcsodálkozik, mégis hogy bírta megállni, hogy ne tudassa velük? Válasz helyett Tamás egy történetbe kezd akkorról, amikor a helyi személyi igazolványt ki kellett váltania Olaszországban. Az ottani személyi nem kártya hanem klasszikus papír formátumú, amibe még a foglalkozást is beleírják. Az övének a kitöltésekor majdnem bediktálta, hogy televíziós riporter, de rájött, hogy egy ilyen kis faluban nem kéne ezt előadni, ezután jött volna a kávés titulus, de az sem lett volna az igazi, mert Olaszországban az is gáz, maradt a „scrittore”, azaz író. Pedig még csak egy könyvet sem írt akkor, szóval előre megszavazta magának azt a foglalkozást, ami addig még biztosan nem volt. Rá két nappal az utcán a pék néni állította meg az utcán hangos „Signor scrittore!” kiáltásokkal. Megkérdezte, hogy az írok vajon olvasnak-e könyveket, természetesen igen volt a válasz. Erre a kis falucskának a képeslapjából kivágott, szépen körbehímzett  könyvjelzőt nyújtott át Tamásnak. Nem egyedi a jelenség, általánosan ilyen a hangulat ezeken a helyeken. Egy másik hasonló helyen ugyanezt élte meg. Olyan az összetartás, a szokások tisztelete, hogy ha máshol vásárol pl. egy baguette-et, akkor azt elrejtve viszi, nehogy meglássa a helyi pékség, mert az rájuk nézve sértő. Az ottani felfogás szerint a helyi ipart kell támogatni. Hamar beletanult, amikor az egyik helyi elmagyarázta neki, hogy bizony rosszul esik Anna péknének, ha nem tőle vásárol, és úgy általánosságban: Ha mindenki máshol vásárolna, akkor mi lenne Anna néni pékségével? A hétvégi piac is arról szól, hogy mindenki hozza a reggel szedett gyümölcsöt, portékát, és azt kell venni, az a friss, a friss citromon még ott van a vele leszedett levél. Nagyon erős az összetartás, ott nem kell előadni, hogy „Te vagy a híres televíziós”.

Sándor a belelkesült történetmesélés után megjegyzi, mennyire nyitott állapotban van. Elvégre a televízióban róla kialakult az a kép, hogy zárkózott, távolságtartó. Tamás ezt azzal cáfolja, akkor sem volt másmilyen, és egyébként sem szereti magát az előtérbe helyezni. Sándor ennyivel nem éri be, csak köti az ebet a karóhoz, hiszen a Dossziéban mindig ő állt elöl, feszesen, fehér zsebkendővel a zakója zsebében, „Csak most, csak itt, csak Önöknek, Frei Tamással” felkonffal, amiből még kabaré tréfa is lett. Jó, persze, röhögnek rajta egy jót. De amúgy Tamásnak a magánéletében is gondjai voltak az érzelmei kifejezésével. A műsor csak ráerőltette ezt a kiállós szerepet, egyébként visszahúzódó típus. Televíziós sem a szerepért lett, hanem a munka érdekelte, aztán valahogy oda sodródott. Sándor szerint inkább azért lett tévés, mert már gyerekkorában eldöntötte, hogy szeret utazgatni. Tamás igazat ad neki, eltalálta, jól látja. Sándornak el kell szaladnia a budiba, emiatt a beszélgetést felfüggesztik.

17:08 – 6. óra | Jó hosszú lehetett a művelet, mert közben Tamás csemegéz a polcok tartalmából, egy szecesszióról szóló könyvet lapozgat, de ami még ennél is érdekesebb, Sándor a fürdőből egy paksamétával tér vissza. Ha már építészet, egy sztorit emleget, amikor egy Tamással töltött vacsora után kiléptek az étteremből és elszólta magát, miszerint mennyire élhetetlen Budapest, tele van kutyasz.rral, pisiléssel. Most már másképp látja, azóta sokat változott a város. Az emberek másképp viselkednek, ha elhanyagolt környezetben élnek. Példának Miami-t hozza: ott a tengerparton vannak cápafigyelő állomások egymástól kb. 100 métere, amiket egyszer egy hurrikán elsodort. Erre ott egy jól szituált emberke azt mondta, kifizeti az újjáépítésüket zsebből, de csak ha a helyi művészeti intézet diákjai tervezik őket újra úgy, hogy mindegyik más legyen formára, színre. Ezután jóval később Tamás egyszer csak látja, jön egy homokfutó, a „life tower” előtt megáll, söfőr kiszáll, körbenézi, talál egy kis karcolásos hibát, aztán az épület sorszámának megfelelően előhúzza a színsablonok közül az ahhoz tartozót és annak megfelelően kijavítja a csorbát. Második lehetsz a rongálásban, pl. már valaki összefirkálta, akkor én is összefirkálom; ha valaki már otthagyta a kutya maradékát, akkor én is otthagyhatom a sajátomét. Nem szabad megengedni a másodikat, az elsőt kell azonnal eltűntetni. A belvárosban Tamás már tapasztalja ezt a tendenciát, ellenpéldaként viszont a Margit-hidat hozza: szépen megcsinálták és már össze van firkálva. Valaki megkezdte, aztán a másik gyerek is oda festett mellé egyet. Megvannak a technológiák a tisztán tartásra, vannak változások is, pl. a füvesített villamos sínek. Hopp!

Eközben Sándornak beugrik, hogy egyszer 30 millióért adott el a fővárosnak egy köztisztasági fejlesztésről szóló tanulmányt, aminek a nagy részét az internetről vette. Szerinte ez így, ebben a formában nem igaz. Majdnem két évig dolgozott az irodája a Fővárosi Közterület Felügyeletnek, többnyire azt bemutatva, hogy a világon milyen megoldásokkal javítják a közterületek minőségét. Lásd: villamossínek zöldítése, amit egyre több helyen alkalmaznak. Szóval ilyen tapasztalatokat adott el lokálpatriótaként. Cserébe olyan szinten hurcolták meg érte, hogy soha többet.

Kísérletezett a tapasztalataival, forgatott róluk filmeket, készített a fenntartható növekedésről szóló „Dossziét”, amit Sándor soha nem látott, neki ez ügye volt. Foglalkozott vele, produkciós iroda, emberek, stb., szóval ez a 30 millió jól hangzik, csak ezt a produkciós iroda havi szinten két évig számlázta le. Annyi sok megoldást látott a világban, amit nem is ért, hogy itthon miért nem alkalmazták. „De tényleg, nem jártak a világban?” Példának az aktuális csúcsforgalomnak megfelelő sávmegosztást említi: az Erzsébet-híd 2x3 sávján reggel 4 sáv oda, 2 sáv vissza, esti csúcsban 4 sáv vissza, 2 sáv oda, mindezek szemaforral irányítva. Millió egyebet tudna sorolni reggelig. Sándor közbeveti, ha ingyen adná a tanácsot, akkor se biztos, hogy megvalósulnának. Effektíve ingyen adta, önköltségi áron, a produkciós iroda dolgozójának mégsem mondhatta, hogy dolgozzon ingyen. Végül is így, utólag belegondolva, szerinte lehet, hogy ingyen kellett volna adni a tanácsot. Hiszen ő olyan szerencsés helyzetben volt, hogy a különböző tévécsatornák költségén bejárhatta a világot, és mindezeket látta, talán nem kellett volna pénz kérni érte. Ha ma felkérnék, a negatív tapasztalatokat nem számítva, valószínűleg árazás helyett egy „Természetesen.” lenne a válasza, mert szereti ő annyira Budapestet.

Sándor nem erőlteti tovább a témát, inkább az érdekli, hogy fog-e a főzni. Persze-persze, de előbb egy teát kanyarítana. „De mikor fogsz főzni?” – hiszen Sándornak azt mondta, korán fekvő típus. Igen, az, de még nem éhes, viszont ha Sándor szeretné, akkor nekiáll egy rizottónak, ami pár órányi pepecseléssel fog telni – eközben véletlenül bekapcsolja a tűzhelyet. Nem baj, Sándor leállítja, és megegyeznek abban, hogy először tea lesz.

Amíg a tea készül, a tévézésről folyik a csevegés, azzal kezdi Sándor, hogy vajon megdobbant-e a szíve, amikor újra a stúdióba lépett – bár a kamerák nincsenek látótávolságban. Igen, egy kicsit, elgondolkodott rajta, hogy a tévézés mekkora része volt az életének. A Dossziét 13 évig tolta, de már előtte is eltöltött vagy három-négy évet a televízióban. Magát a munkát is szerette, nem csak az utazást, kicsit elpárásodik a tekintete, amit Sándor szóvá is tesz. Igen, megérintette a téma, nagyon rég volt már a tévében, utoljára talán pár éve a Balázséknál szerepelt. Ahogy jött befelé, látta a kamerákat és erre gondolt: „Nahát! Ez az én életem része volt.”
Már nem gondolkodik tévés műsorban, esetleg egy valami újszerű formában. Nem néz tévét, az ok prózai: tévéje sincs. Még az Összezárvát sem látta, amikor Sándor hívta, akkor nézegette meg interneten, jónak találta és azért jött el.

Amerikában van tévéje, ott nézi is. Sokkal nagyobb a piac, van pénz, emiatt a produktumok sokkal jobb minőségűek. Sándort nagyon érdekli, hogy akinek ekkora nagy szenvedélye volt a tévézés, akkor mégis hogy tudta így hátradobni. Tamás sem tudja. Úgy került kapcsolatba a tévével, hogy amikor a jogi egyetemre járt, minden nap elsétált a Bródy Sándor utcában a rádió épülete előtt. Egyszer unalmában besétált, felütötte a portán a belsős telefonkönyvet és lévén fiatal volt, az ifjúsági osztályon egy bizonyos Ördög Csillát hívott fel azzal, hogy szívesen körbenézne, érdekli, mi történik ott. Cserébe kapott egy magnót, kazettát, csináljon interjút. Az első interjúalanyát képzőművészetis kortársai közül választotta ki, egy aktmodell lányt, az interjú pedig arról szólt, hogy miért állt modellnek. Jól sikerült, megvették, azonnal ment adásba. Ezután Ördög Csilla inspirálta arra, hogy menjen a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe. Gyakorlatilag a Rádió irányította a figyelmét felé, előtte ő még azt sem tudta, hogy van ilyen. Ördög Csilla összehozta Barát Józseffel, aki akkoriban a Magyar Rádió moszkvai tudósítója volt, tanoncként magához fogadta, az egyetem elvégzése után azonnal ment be hozzá az irodába segédkezni, tenni-venni. Aztán egyszer csak ott találta magát akkreditált újságíróként a Reagen-Gorbacsov csúcstalálkozón, pár méterre a kor(t) meghatározó politikusaitól, huszonévesen. Akkor az és ott olyan izgalmas volt számára, hogy egy életre eldöntötte: ezzel szeretne foglalkozni. Beszippantotta az újságírói szakma.
Reklámszünet.

19:20 – 8. óra | Elfogyott a tea, Sándor ettől még éhesebb lesz, úgyhogy nincs apelláta, Tamásnak főznie kell. Nem bánja, szeret főzőcskézni, kikapcsolja a munkából, és mivel egyedül él, többnyire magának. Zsanna óta úgymond hányattatott a magánélete, de nem bánja, csak azért nem fog asszonypajtást tartani, hogy legyen valaki mellette, mert nem bír egyedül lenni. Persze, klassz dolog egy jó párkapcsolatban lenni, de az nem adódik gombnyomásra. Az első házasságára azt mondaná, amit egy Andy Vajna interjúban hallott: „Szétnőtt”. Ezt úgy magyarázza, hogy az elején sok közös volt bennük, volt pár évük, amíg egymás mellett mentek, aztán egy idő után elkezdett mindkettőjük változni és másfelé irányultak. Ma már beszélgetni sem tudnának, lévén nincs közös témájuk.
A második hosszú kapcsolatát ezzel szemben nagyon jónak értékeli. Ahogy Sándor, úgy ő is azt hitte, ki fog tartani élete végéig. A mai napig nagyon szereti Zsannát, de valahol ott tört el a dolog, hogy Tamás nem volt képes újra családot alapítani, vele az nem működik. Ilyenkor el kell engedni, mert nem lehet arra ítélni egy nőt, hogy ne legyen gyereke. Úgy gondolja, ugyanott végezte volna, mint az első kapcsolatában, nem tudott volna ott lenni a gyerekekkel, hiába nyugisabb már az élete, nem rángathatja őket 3 lakhelye között. Szóval, amolyan van gyereke, de nincs vele. Kora okán sem szeretné feladni azt az életet, amit eddig felépített, neki ez az egész már elment. Ha fair akar lenni, akkor szabad úgy fogalmazni, hogy Zsanna lépett le. „Téged ez megvisel?” – veti oda Sándor. Tamás a késekkel játszadozva elvicceli a választ azzal, hogy a kiválasztott késsel vagy a hagymának megy, vagy Sándor felé. Komolyra fordítva, nem viseli meg, de férfiasan bevallja, ő volt „A Szerelme”. Sándor elcsodálkozik, ha ekkora nagy volt az érzelem, akkor hogy nem lehetett meghozni azt az egy gyereknyi kompromisszumot? Zsanna is ugyanezt mondta, Sándor pedig szabadkozik, hogy nem beszélt vele. Tamás újra elvicceli a dolgot: „Nem ő küldött? Pedig azt hittem, azért hívtál ide. ”
Sándor úgy értékeli, ezt úgy hívják, hogy önzés, amivel Tamás is egyetért. Emellett azért azt is megtanulta a váláskor, hogy ne hazudjon önmagának. Talán Zsanna sokszor érezhette elvesztegetett időnek a vele töltött 10 évet, viszont ezzel szemben jó életük volt. Amikor Sándor arról érdeklődik, hogy a kapcsolatot tartják-e, Tamás a képébe mosolyogva tájékoztatja, hogy a cégüknek dolgozik grafikai tervezőként. Új kapcsolata nem lett, szóval Sándor szerint még akármi is lehet. Tamás: „Az élet hosszú.” – miközben a bajsza alatt somolyog. Sándor: „Na főzzél valamit!”

20:02 – 9. óra | Sándor palackot pukkant, bor loccsan a pohárba, ennek kapcsán kérdezi, mennyire gyorsan rúg be. Semennyire gyorsan, soha az életében nem öntött fel a garatra. „Kontroll, mi?” – és egyébként is, náluk soha nem rúgott be senki, a családban náluk minden olyan moderált volt. Soha nem is vágyott arra, hogy eleressze magát és tolja a cefrét. Nyilván van olyan, hogy nem egy vagy két pohár gurul le, de nem szereti, mert nem tud aludni, rossz éjszakája van tőle. Oroszországot úgy végigcsinálta, hogy nem ivott vodkát. Sándor sajnálkozik, amiért nincs vodkája, „úgy bevodkáztatnálak”.

20:42 – 9. óra | Az átvezetős snitt után Sándor a baráti kapcsolatait firtatja. Természetesen vannak amerikában, mindenütt és nem, nem híresek és gazdagok, bármennyire is feltételezné Sándor. De hiszen mindig is az volt a világa, híresek és gazdagok. Tamás hevesen tiltakozik: „Volt a díszzsebkendős Frei Tamás és volt a szafari ruhás Frei Tamás.” Sokkal többet ment ő a libériai polgárháborúban, és a végefelé már jobban élvezte, ha minél nagyobb zűrzavar vette körül, a civilizált városok nem hozták lázba. A világ megismerésének vágya nálánál a kíváncsiságából fakad, ezért szerencsés, hogy újságíró lett, mert egy újságíró legyen kíváncsi. Emellett az sem árt, ha ezt örömmel át tudja adni. A jó újságíró ismérve az, ha nagyon kíváncsi, őszintén kíváncsi, és amit talál, azt meg akarja osztani. Szerinte az lesz sikeres, aki másképp csinálja, ezt már a broadcast iskolában, a tankönyve első oldalán is ezt olvasta: „Be different!” Ne másold, hanem legyél másmilyen. Mert a másolat az mindig egy ócska vacak. Sándor szerint azért másolat egy jó kiinduló alap lehet. Persze, ezzel egyetért, csak itt nem áll meg a dolog, hanem tovább kell gondolni, fejleszteni, kreatívnak kell lenni. Saját maga szerint ő ebben volt ügyes, megtanulta a szakmát, mind az újságírásban, mind a kávés szakmában tudott újat kitalálni. Amíg mások a pörköléssel pepecseltek, addig ő nem csak olasz kávét főzött espresso gépen, hanem japán, meg arabot, aztán ki kellett találni, hogy Budapesten hogyan lehet arab kávét főzni. Tizenéve reggelente zöld kávébabokkal és az Amerikából hozott pörkölővel kísérletezik.
A kávé iránti vonzalma a kolumbiai kábítószerháború idején kezdődött, amikor még élt Pablo Escobar, akkoriban Kolumbiában elment egy kávéültetvényre valamikor 1992-ben. Ez még a Dosszié előtti időszakban történt, rádiós tudósítóként ment a háború helyszínére. Még üldözték Medellínben Escobart. Szóval, amikor felment az ültetvényre, egyből rabul ejtette: az íz, a táj, a natura, ahogy először ott itta az ültetvény közepén a kávét. Feltette magának a kérdést, hogy ha az otthon fogyasztott kávé ehhez képest xar, akkor miért az, és vajon hol romlik el – nem csak a kotyogós főzőtől. Ezért saját maga kitanulta a teljes folyamatot apránként, hogy otthon, Budapesten tudjon egy jó kávét főzni magának. Sándor legyint rá, mintha ez olyan fontos lenne, van a kávé, oszt’ jólvan. Ez olyan, mint másoknál pl. a sportkocsi: hogy épül fel, mitől olyan gyors, stb… Sándort ez sem érdekli, neki mondhat ilyeneket. Mi érdeklő őt? Nem tudja, de mindjárt rájön arra, mennyire szűklátókörű, érdeklődésmentes ember ő, ha sokáig hallgatja őt. Én mondjuk egy szóval jellemezném: Szenvedély.

Visszatérve Tamásra: Irtó sokat készült rá, mígnem egy barátja előállt azzal, hogy Magyarországon nincs olyan ember, aki ennyi ültetvényen járt, vagy ennyire értene a kávéhoz. Miért nem csinálnak belőle üzletet? Mindössze egy kávézót nyitottak Salgótarjánban azzal, hogy ha ott működik, akkor a Rózsadombon is fog. Onnan könnyebb felmenni, mint fordítva. Sándor még mindig nem érti, hogy ennyi nagy és nemzetközi, jobbnál jobb konkurens kávézó branddel szemben milyen gigantikus képzelőerő kell ahhoz, hogy az az egy szem Frei kávézó el tudjon indulni. A válasz egyszerű, fentebb már Tamás firtatta, csak nem emlékszik rá: Mert meglátod, hogy mi hiányzik, ami még nincs. „Be different!” Amikor beduinokkal forgatott a sivatagban, akkor nem se lámpa, se tévé, ültek kint a sivatagban, úgyhogy ráértek a beduinok 3 órán keresztül szórakozni a kávéjukkal. Innen jött az, hogy a beduin kávéjuk 2 óra 57 percig az üzemben főzik, a kávézóban pedig a maradék 3 perc alatt csak finiselik. A dohánykávé esszenciáit is addig csűrik csavarják, hogy végén otthon csak bele kelljen dobni a vízbe, hiába hiszik azt az emberek, hogy az olyan gyorsan készül. Sándor panaszkodik, hogy semmi kedvezményt nem kap, holott valószínűleg ő az egyetlen fogyasztója. Tamás faarccal oltja le: Az a legsikeresebb kávéik egyike. Jó-jó azért, mert Sándor ajánlgatja mindenkinek. Hát jó, akkor majd talán kap belőle valami royalty-t. De most már nagyon éhes, szeretné teletömni a hasát.

21:46 – 10. óra | Vacsora közben újra a tévézés, egészen konkrétan a Dosszié a téma. Tamásnak az infotainment műfaja mindig is tetszett, és bár van benne bulvár, de a fő irányvonal az információkkal szórakoztatás, amit könnyedén lehet nézni, mert a csomagolás szórakoztató. 20% lehet a szórakoztatás, 80% infó kell bele így kezdte, de mire befejezte, addigra ez az arány teljesen megfordult. Ennyire eltolódott 13 év alatt a magyar ízlés, ma már 100% entertainment kellene bele. Egészen meglepő, hogy Sándornál lehet értelmesen beszélgetni a műsorban. Igen, és még nézik is egymillióan. Tamás talán a végén még újra tévézni fog.
Szóval, amikor abbahagyta a televíziózást, egyszerűen már nem lelkesedett érte. Sándor felhozza a körülötte kialakult balhékat, mint esetleges motivációt az abbahagyásra. Tamás gyorsan cáfolja, amikor abbahagyta, már rég nem volt körülötte semmilyen balhé. Az ominózus bérgyilkosos sztori után több Dossziét gyártott, mint előtte. Sándor felidézi ezt a részt, amiben egy orosz bérgyilkossal készült interjú során feltette a kérdést, mennyiért ölnék meg a magyar miniszterelnököt. Erre Tamás megkapta, hogy ő akkor gyűjtöget éppen Orbán Viktor megölésére. Akkorra már 5 éve készült a műsorfolyam, amit követett még hét. Az adás miatt rúgták ki az RTL Klub-tól, utána ment át a TV2-höz. Sándort érdekli, vajon ma önkritika tárgyává teszi-e az abbéli módszerét, lévén utána Juszt László ráment arra, hogy bebizonyítsa, az a bérgyilkos csak egy színész volt. Tamás szerint ezt Juszt László mondta. Annyiban kritika tárgyává teszi, hogy egy riporter nem lehet annyira elbizakodó, hogy még az alvilággal is tudjon olyan alkut kötni, amiből jól jön ki. Sándor nem érti, Tamás pedig csak ennyit tud mondani róla. És nem is akar mondani semmit a színész/bérgyilkos riportalanyról.
 - Tamás: Együnk!
 - Sándor: Már megettem.
 - Tamás: Váltsunk témát!

Sándor szerint ennyire kínos? Nem az, csak nem tud róla biztonságosan beszélni. Annyiban hibázott, hogy azt gondolta, az orosz alvilággal mindenféle közvetítőkön keresztül tud olyan alkut kötni, amiből jól jön ki. Sándor arra próbál rájönni, hogy az alvilágból valakivel nem tudott valakivel alkut kötni, ezért az volt az érdek, hogy utólag csoportos színésznek állítsa be a bérgyilkos maffiózót. „Nem mondtam semmit.” – ennyi Tamás válasza. Oké, de 14 év eltelt azóta. „Mindenki él még.” – újabb rövid válasz, amivel Sándor nem tud mit kezdeni. Nem is kell, ugorjanak, javasolja inkább Tamás. Sándor nem éri be ennyivel, mert mi van, ha tényleg, tudatosan egy színészt kért fel az interjúra. Odaáig azért nem jutott el, annál fontosabbak voltak számára a tények. Etikailag sem lett volna magyarázható, nem ezt tanulta az újságíró szakmáról. Sándor szembesíti azzal, hogy Juszt bebizonyította az alany színészi mivoltát, ami ellen ő sem tiltakozott. Az indok ismét egyszerű: a testi épsége fontosabb volt. Ennyire kritikus volt a helyzet. Példának okáért azt hozza fel, hogy amikor telefoncsere után Ausztriában volt a családjával, csörgött a telefon és oroszul szóltak bele. Ennyit nem ér. Sándor szeretné megtudni, mit akartak tőle, de Tamás újra letorkollja, nem fog róla beszélni. 15 évig csinálta a Dossziét hónapról hónapra, amit több millió ember nézett. Aki elhiszi, higgye, aki nem, nem fogja. Sándor a szakmai reputációja felől is megközelíti a botlást: Ha ez nem magyar közegben történt volna meg, akkor vajon maradhatott tudott volna még riporter maradni. A válasza erre az, hogy a világban sokminden történik, a legnépszerűbb időszaka még csak ezután jött, a nézettségi adatok igazolták őt. Akkor lett volna oka szakítani a szakmával, de visszahívták és ezzel a bizonyítási vágy is előtört, hiszen szerinte igazságtalan volt, nem érdemelte meg.

Sándor egy eszmefuttatásba kezd. Úgy gondolja, Tamás a vonatkozó műsor készítésekor a fantáziája miatt átlép(het)te a fentebb is említett etikai határvonalat azzal, hogy az orosz maffia működésének bemutatásához talált egy olyan eszközt, embert, aki nem feltétlenül volt maffiózó. De a maffia működésének mechanizmusát remekül bemutatta. Amikor pedig rátalált a regényírásra, akkor az lett tulajdonképpen az igazi műfaja, hiszen bele tudja vinni a fantáziáját, valamint a valóságnak azon részleteit, amit riporterként megismert, megtapasztalt. Ezzel egyetért. Nagyon firtatni viszont nem akarja, hiszen azt az időszakot már maga mögött hagyta, nincs kedve az újabb cirkuszhoz. Még azt is hajlandó elhinni, hogy Juszt László a maga teljes, valós, őszinte meggyőződéséből cselekedett. Soha nem beszélték meg egymás között, majd ő elszámol vele. A dolog másik olvasata, hogy talán nem a rossz szándék vezérelte, hanem csak hülye volt. Nem azt állították róla, hogy rosszhiszemű, hanem hogy szándékosan tette. Hibázott, és nem volt mögötte ilyen szándék. A világ ellenkező felére elment ő mindig mindenért, millió ismerőse van, beszéli a nyelveket. Ha ő azt akarta volna, hogy valakit ne találjanak meg, akkor soha nem találták volna meg. Sándor megköszöni a vacsorát és azt javasolja, üljenek át a nappaliba.

23:03 – 12. óra | Szóval, hibázik az ember. Foghatott volna gyanút, lehetett volna óvatosabb, csinálhatott volna sokmindent, ha okosabb lett volna. Ha okosabb vagy, nem tudnak átverni. Az ő szakmájuk olyan, amiben a riportalany folyton meg akarja vezetni a riportert. Például ha Sándorhoz érkezik valaki, akkor az kitalálja, hogy milyen arcot akar mutatni. Sándor közbeveti, hogy akkor most őt is meg akarja vezetni? Ezért kell észnél lennie Sándornak is, neki is, mert az a dolguk, hogy ezt észrevegyék és a megfelelő kérdésekkel mégis kihámozzák az alanyból a valót. Sándor azzal folytatja, hogy a kamera a nagyon jó eszköz, az 50-60-65 százalékban leleplez. Az arcból, a mimikából, a metakommunikáció sok szempontból leleplezőbb, mintha verbálisan próbálnák rábizonyítani a másikra, hogy nem mond igazat. Tamás egyetért, annyi kiegészítéssel, hogy az az ő segítő eszközük, de még nagyobb hiba, ha így sem sikerül. Volt már tapasztalata, amikor a kamera kikapcsolása után azt mondta a személy: „Na, akkor az van hogy…”
Tamás úgy magyarázza a jelenséget, hogy a kamerába senki nem szereti a teljes és igaz valóságot belemondani. Sándor is úgy gondolja, talán a kamera akár gátló eszköz is lehet abban, hogy az alany őszinte legyen előtte. Ebből kiindulva juthatott el a konspirációs regényíráshoz, magához a műfajváltáshoz. Millió egy dolog volt, amit nem tudott a tévés műfaj eszközeivel elmondani. Egy 600-oldalas regény megírása ennél sokkal nagyobb kihívás, sokkal többet és szövevényesebben lehet tálalni. Ellenben egy 50-perces műsorral, amiben 10 percet beszélhet, miután körbeutazta a fél világot.

A regényíráshoz úgy vette a bátorságot, hogy elment ilyen egyetemre Amerikában, elvégre a szakmát azt ismerni kell. Erre dráma-struktúrákat vannak, tankönyvek vannak. A két évvel ezelőtt megírt regényében – 2015 – fikciósan ugyan, de gyakorlatilag megírta az Orbán-Simicska konfliktust. Sándort érdekli, ezt mégis honnan sejtette. Voltak jelei a színfalak mögött, informálódott, sok emberrel beszélt, innen. Sándor felvetésére, miszerint sok hazai közéleti személlyel való információgyűjtés is a segítségére van, egy rövid és sokatmondóan mosolygós igennel válaszol. Hirtelen beáll a csend, Sándor nem érti az átható nézést, pedig csak várta volna a következő kérdést. És egyébként is, ismeri ő azt a riporteri fogást, hogy ilyenkor neki kellett volna folytatnia. Sándor azért csak felveszi fonalat, szóval ha közéleti személyektől vesz információkat és ezeket fikciósan beleszövi a regényeibe, viszont nem úgy sül el a sztori, ahogy az a való életben van, hát egye fene, fikció végül is. És itt újra a Simicska-Orbán konfliktust veszi elő. Akkor, amikor a regény íródott, illetve az információgyűjtés zajlott, a kapcsolataival beszélve, már akkor azt érezte, hogy előbb-utóbb Magyarországon egymásnak feszülni az, kié is az igazi hatalom. A pénzembereké, akik rövid pórázon tartják a politikusokat, vagy fordítva? A világon ez a csata sok helyütt lejátszódott, előtte Magyarországon még nem. Most úgy tűnik, megtörtént. Sándor kérdésére, Tamás szerint a könyveit a magyar közéleti személyek is olvassák, talán a magyar Parlamentnek a fele elolvasta. Mondjuk, szerinte Orbán Viktor nem. Simicska? Vállvonogatás. „Mit tudom én, ki olvas és mit.”

Sándor nem érti, hogy ha valaki sikeres a tévézésben, anyagilag is rendben van, aztán egyszer csak vált. Valami olyanra, amit éppen csak megtanult az egyetemen, nem tudván, hogy az siker lesz-e vagy sem. Tehát vagy van annyi tőkéje, hogy sikertelenség esetén is nyugodtan elvan, vagy valami feneketlen nagy önbizalommal vágott neki. Ezt szerette volna csinálni, ő akkor úgy érezte, regényt szeretne írni. A gyerekeinek is azt mondja, azt csinálják, amit szeretnek. Imád regény írni.
Sándor azzal sommázza a napot, hogy amikor az elején érkezett, az első órában még azt mondta, jó lenne, ha kiderülne, milyen is valójában Tamás. Kiderült, mert annyi sok ízét, szeletét ismerte meg, amiről az elmúlt 15 évben nem lehetett tudni. Valahol elszúrhatta ezt a dolgot.

Alváshoz készülődnek, előtte megbeszélik melyikük hol és miért kényelmesebb az egyik kanapé a másiknál. Tamás hitetlenkedik, hogy Sándor tényleg ott fog-e aludni és nem lép le villanyoltás után. Nem, vagy a fehér kanapén, vagy leteszi a pult mellé a matracot, ahogy korábban már többször is tette. Tamásnak megfelel a zöld bútordarab, elvégre aludt már rosszabb helyen is.

00:49 – 9. óra | Mire Sándor megérkezik a fürdőszobából, addigra Tamás már vígan heverészik és egy Kindle-t olvasgat és annyira nem álmos még. Sándor már viszi a matracot, némi magyarázat kíséretében. Tamás elcsodálkozik, hogy miért nem az van, hogy hazamennek, szundi, aztán vissza. Sándor elmagyarázza, hogy azért, mert 24 óra az 24 óra összezárva, és igen, heti egyet itt alszik. „Mit meg nem tesz az ember a népszerűségért.” – reagál rá. Egyvalamivel azonban Sándor sem kalkulált a műsor indulásakor: Rengeteg időt felemészt. Cserébe attól, hogy ennyi ideig vannak ott, valahol közelebbi kapcsolat alakul ki. Sok idő, de ezt nem kalkulálva talán megérte. Jó éjt!

Lenne, ha Tamás nem olvasgatna a Kindle-n egy XVI. században játszódó japán regényt. Sándor arra kéri, majd reggel egy bővített mondatban mondja el, mit olvasott a sogunokról.

08:41 – 21. óra | Ébresztő. Tamás megjegyzi, azért mégsem úgy kelt fel a nap, mint a valóságban, hanem „bamm”. Milyen az a nap, amelyik így ugrik fel? Végül is aludt már rosszabbul és jobban is, a dzsungelben például körülményesebb. Egyébként nem volt olyan tragikus, mint gondolta. Amint megvolt a fürdőszobai rendezkedés, főz kávét, kelés után rögtön ugyanis nem szabad. Azt mondják, ébredés után amúgy is beindulnak azok a biológia folyamatok, amiket a kávé okoz. Ébredés után 1 órával kell elkölteni a kávét, az a jó ritmus.

09:04 – 22. óra | Sándor a kézi darálóval aprítja a szemeket. Tamás 300-ig szokta számolni a tekeréseket, géppel persze egyszerűbb. Lassacskán felforr a tej, Tamás az adagolás közben firtatja, hogy egy kávészemben van kb. 50-féle íztartomány, az espresso-gép ebből kinyom ötöt, a maradék 45 pedig a zaccal együtt megy a kukába. A magyarok ezért szokták lefőzni kétszer, jegyzi meg Sándor nevetve. Az ebédlős asztalhoz ülve szervírozza Tamás a friss italt, arra kérve, hogy még az elején illatozza meg. Isteni, nem múlt el belőle a csokoládés-kávés illat. „Ilyen szakszerűen kell megcsinálni, ez azért mégsem az a kapszulás” – oktat Tamás.

10:50 – 23. óra | Már a kanapén heverészve arról mesél, hogy arra is nevelte a világban való utazás, hogy mindig a jót keresse. Világjárás közben vetődött fel benne, hogy miért mindig a problémákat látják sokan ebben az országban, hiszen annyi jó van. Még ha vannak kétségei magában vagy a  vállalkozásával kapcsolatban, akkor is hinnie kell magában. Sándor arra tér ki, mennyire megváltozott ahhoz képest, amilyennek őt megismerte – nem csak a tévéből, hanem személyes találkozásai során. Nyitottabb lett. Tamás úgy fogalmaz, inkább elfogadóbb. Sándor úgy gondolja, a régi Frei Tamás akarnok kis pukkancs volt, mostanra viszont mint akit elvittek az ufók és helyes pasiként hozták volna vissza. Vajon az öregedés vagy a világlátás tette-e ezt vele. Tamás úgy értékeli, benne van az idő, a tapasztalat, a más légkör. Mert amikor kéthetekre járja a világot, akkor felszínesen járja azt, sokkal érdekesebb mélyen megélni más kultúrákat, amiket turistaként nem lehet. Sándor kedvet is kapott ehhez az életformához az elmondásai, az élményei alapján – plusz amiket lát így rajta –, esküszik elgondolkodik rajta. Tamás azért szól, hogy volt neki egy élő, két éves szerződése még, amikor felmondott a tévénél, szóval Sándor is felmondhat, ha gondolja – elhatározás kérdése.

Zárszó: Sándor szerint jó volt, Tamás örült, hogy meghívta, nem bánta meg. Majd esetleg akkor, ha megnézte az összevágott adást. Gong. Sándor javasolja még, hogy tartsanak valami kapcsolatot, ha már így összekomáltak. „Egyszer látogass meg!” – így Tamás.

Képek forrása: tv2.hu