Ott veszem fel a történet fonalát, ahol írótársam letette, a dőlt betűs megjegyzések most az övéi. A három Doktor a Tower egy cellájában, 1562-ben, a jelenbeli Towert megszállták a UNITosoknak álcázott zygonok, Clara pedig megszökött előlük Jack Harkness vortex manipulátorával.
A Doktorokkal folytatjuk, őrületes technoblablát nyomnak le, lényege: ki tudnák nyitni az ajtót, de a számítások elvégzése a szónikusnak évszázadokba telne. A háborús Doktor hagyja is inkább, helyette jövőbeli inkarnációi viselkedését kezdi kritizálni, de újra csak a háború kerül szóba, amitől az általában lelőhetetlen Doktor (az összes) szokatlanul csöndes lesz. Rose-interfész unszolására végül megkérdezi, ami eredetileg idáig vezette: hány gyerek volt aznap Gallifreyn? Tizenegyedik nem tudja, semmi értelme nem lett volna összeszámolni, de Tizedik a szavába vág: 2, 47 billió. Jaj. A két Doktor jól egymásnak is esik felejtés-nem felejtés témában, a háborús Doktor közli, hogy nem tudja, kik ők, mire Rose felel: akikké válik majd, ha elpusztítja Gallifreyt. A férfi, aki megbánta, és a férfi, aki elfelejtette. És döntenie kell.
A válasz egy sima „nem”, amit viszont már a többi Doktor is hall, ellentétben az interfész szövegével. Tizenegyedik ezen nevetni kezd, ilyen ő, mikor egyedül van. Rose tovább beszél: a három csavarhúzó ugyanaz, azonos szoftver, különböző borítás – csavarhúzóra és Doktorokra egyaránt igaz, ezúttal a csavarhúzóra vonatkoztatva az ajtó problémáját sikerül megoldani, hiszen annak a számításnak volt rá 400 éve, hogy befejeződjön. Már kezdenek örülni maguknak, mikor Clara esik be az ajtón… ami nem volt bezárva. (Clara: itt voltatok hárman és eszetekbe se jutott megnézni, hogy be van-e zárva? Itt is látszik, hogy az alapdolgok nem nagyon mennek a Doktornak.) No comment, ő is így gondolja, de mielőtt még nagyon belemennének a témába, megjelenik az egyik (úgy néz ki, a zygon) Erzsébet, ő hagyta nyitva, hogy lássa, mit csinálnak szökés közben. A régi mondás jut eszembe: sose feltételezz intelligenciát!
Vissza Osgoodhoz, aki visszalopakodik az Alsó Galériába, ahol megtalálja a vászonnal leterített-kikötözött Kate-et. Kiszabadítja, közben elmondja neki, hogy a zygonok másolják az embert, de életben kell tartaniuk az eredetit, hogy ezt honnan tudja így hirtelen, miközben elsőre azt mondta, már halottnak hitte a főnökét, arról fogalmam sincs. Kate még derűsebbé teszi a helyzetet: ha a zygonok behatoltak a Fekete Archívumba, már talán el is vesztették a Földet. Ezt az optimizmust! Bár tény, hogy egy köteg gyanús eredetű anyaggal kikötözve kicsit nehezebb lehet pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
Vissza 1562-be. Az álkirálynő elmeséli, hogy a zygonok új otthont keresnek, miután a régi elpusztult (egy ilyet már láttunk neszténekkel, az új sorozat első részében), és a Föld igazán jó kis hely, de még túl primitív, eszem az ízlésüket. Sebaj: belevetítik magukat a belül nagyobb képekbe (sztáziskockákba, ne kérdezzetek), az felfüggeszti az életműködésüket, kivárják, amíg a bolygó megfelelő szintre ér, aztán előjönnek. Belülről kitörő üvegek megmagyarázva.
Tizedik, rejtélyes megfontolásból, elkezdi ragozni az álkirálynőnek, milyen rossz másolat: a szaga, apró külső eltérések, rosszul megcsinált haj, és a valódi Erzsébet sosem fedte volna fel a tervét. Igen ám, csakhogy az álkirálynő szerint ez nem az ő terve volt, ráadásul ő az igazi Erzsébet! Upsz. Gyenge királynő nem olyan gyenge királynő, tőrt hord magánál, szépen kinyírta a másolatot, aztán a nevében intézkedett (és rejtélyes módon tudott a tervéről, de efölött jobb elegánsan elsiklani). (A királynő szövege óriási itt: „Jellemző rájuk, nem feltételezték, hogy az igazi élte túl a harcot!” „Kikre? A zygonokra?” „Nem, a férfiakra!”) Szüksége lesz a Doktor szolgálataira, elhozatta a TARDISt is, de birodalommentés előtt még azért hozzámegy. Úgy is lesz, Clara virágszirmokat szór, a háborús Doktor meg a csók közben megérdeklődi a Tizenegyediktől, hogy ez sokszor megtörténik majd? Tizenegyedik szerint egyre többször, nesze nektek, összes modern útitárs.
Esküvő megvolt, Doktorok és Clara befelé a TARDISba, aminek nem igazán tetszik, hogy három különböző időzónából vannak benne Doktorok („hisztis a rendszer!”), így egy-egy villanásra mindhárom TARDIS-belsőt láthatjuk, a háborús Doktoré egy átmenet a klasszikusok és a Kilencediké között. Ezt meg muszáj szó szerint idéznem: 11: Look! The round things. 10: I love the round things. 11: What are the round things? 10: No idea! Ez kész. Utána még egy 2. Doktor utalást is kapunk, a „redecorated? I don’t like it!” szöveg kapcsán. Mennének az Alsó Galériába zygonozni, de Clara közli, hogy nem-nem, szívókorongos barátaink már a Fekete Archívumban vannak. Három nagyon morcos tekintetet kap cserébe.
A zygonok örömködnek a kitűnő felszerelésen, de Kate hamar elveszi tőle a kedvüket. Osgoodostól befut, leül (szemben a saját másolatával), és közli, hogy 5 percen belül a szoba felrobbantja magát. Meg úgy egész Londont, kicsire nem adunk. A zygon kamuzással vádolja, mire az apjával jön, Alistair Gordon Lethbridge-Stewart tábornok lányával nem érdemes ujjat húzni. Már épp belejönnének egymás verbális fojtogatásába, mikor a Doktor „telefonál” (annak idején a tábornoknak adott szerkezeten keresztül, kapunk is róla egy szép fényképet, köszönet érte, mondja a megátalkodott Brig-rajongó), és reménykedését fejezi ki, hogy Kate nem csinál éppen ritka nagy hülyeséget. Kate sajnálja, de kikapcsoltatja a szerkezetet, épphogy időt adva a Tizediknek, hogy közölje: ez nem olyan döntés, amivel valaha együtt tudna élni. Szerintem akinek a lába alatt felrobban egy atombomba, már nemigen él semmivel együtt, de ők tudják. (Ebbe bele se gondoltam, van egy pár logikai bukfenc a részben!)
A Tower TARDIS-biztos (Clara kérdezi, hogy lehet ez, a válasz: „Idegen technológia és emberi ostobaság. Hidd el, ez legyőzhetetlen”, ez nekem nagyon tetszik), de a háborús Doktor rájön, hogy valójában nem kell leszállniuk. Itt jön képbe a festménynél hívott tudós: újra látjuk a jelenetet, de most már azt is, hogy a Doktor a festményt vitette el vele a Fekete Archívumba. Oda, ahol az eredeti és a másolat-Kate még mindig egymást tépik, a robbanást ugyanis csak Kate tudja személyesen, hangmintával leállítani, de most már kettő is van belőle. Másolat szerint csak egyet kell érteniük abban, hogy élni akarnak, eredeti szerint csak abban érthetnek egyet, hogy meghalnak. Hülyeség vagy sem, azért nem semmi a nő!
A festmény viszont ott a háttérben, és most jön a rész egyik (ilyen szinten első) rohadtul EPIC jelenete a sok közül: a három Doktor benn áll a képben, aztán egy dalekkal (!!!) kitörik az üveget, és bevonulnak. Clara a festmény szélébe kapaszkodva követi őket.
A Tizenegyedik és a Tizedik alaposan legorombítják Kate-et (mind a kettőt, lassan én is kezdem elveszteni a fonalat, hogy melyik melyik), milliókat megölni billiók életéért nem megoldás, őket is ez tette ilyenné. Még mindig állítom, hogy ha a helyszínen vagy, egy atombomba nem tesz semmilyenné a halotton kívül, de a döntés nem helyes, oké, lejött. Ők hibáztak (háborús Doktor nagyon ránéz itt Rose-ra), nem hagyják, hogy más is hibázzon. Megbuherálják az emléktörlő szerkezetet, hogy senki se tudja, ő épp ember vagy zygon, így a két Kate leállítja a visszaszámlálást, és megköthetik minden idők legtökéletesebb szerződését – mivel egyikük sem tudja, melyik oldalon áll. A két Osgood közben az inhalátorból rájön, melyikük az eredeti, de nem szólnak, menjen csak az a tárgyalás. Ember-zygon barátság lesz ez, láttunk mi már cifrábbakat is. Egyébként meg: szép megoldás!
Clara a régi útitársak tablóját nézegeti, Susantól kezdve, amikor meglátja a teázó (vagy lehet bögrés levest iszik) háborús Doktort, és odamegy hozzá. Rájön, hogy ő még nem tette meg, amit a többiek annyira megbántak – sokkal fiatalabb a tekintete. A Doktor rábólint, de visszakérdez: vajon hány világot mentett meg a megbánása? És dönt. Készen áll, mondja Rose-nak, Clara hátranéz, hogy kihez beszélhet, és mikor visszafordul, a Doktor már nincs ott.
Helyette ott áll a Pillanat előtt, amire Rose-interfész rápakolt egy nagy piros „indítókristályt” (vagy mit) a kedvéért. Ahhoz képest, hogy tömegpusztító fegyver, pofátlanul szép. Rose még utoljára megkérdezi, biztos-e benne, így, hogy látta, milyen emberekké (oké, Idő Lordokká) fog válni, a válasz: ők a Doktor, bámulatosak. „A nagy emberek tűzben edződnek meg, a kevésbé nagyok kiváltsága, hogy lángra lobbanthatják a tüzet.” Torokszorító rész, már majdnem beindítja a Pillanatot, mikor Rose újra beszélni kezd. A TARDIS hangja reményt hoz mindenhova, mindenkinek, aki meghallja, még neki is. És megérkezik a két TARDIS, egy-egy Doktorral.
A háborús Doktor megpróbálja elküldeni őket, menjenek vissza az életükbe, hogy az egész legalább valamennyire megérje, de ez nem olyan egyszerű. A két későbbi Doktor végre felvállalja, hogy ő is ők (cifra dolog egy ilyen hv nyelvtanilag, bocs), és ők is a kristályra teszik a kezüket, nem kell egyedül csinálnia. Megegyeznek, hogy muszájból teszik, tennék is, de Clara sír (meg lassan én is), a Tizenegyedik megkérdezi, miért (hogyhogy miért, a szeme előtt pusztítjátok el a saját népeteket, az ég szerelmére), Clara azt mondja, tudta ugyan, hogy a Doktor elpusztította az Idő Lordokat, de sosem őt képzelte, ahogy megteszi.
Erre Rose létrehoz egy projekciót Gallifreyről, látják a menekülő gyerekeket, akik a bolygóval együtt halnak majd. A Doktorok tovább magyarázzák, hogy nincs más megoldás, de Clara csak nézi őket: a harcos, a hős… és én ki legyek, kérdezi a Tizenegyedik. A Doktor. Mire esküdött, amikor ezt a nevet választotta? A Tizedik és a háborús Doktor adják meg a választ. Sosem lesz kegyetlen vagy gyáva, sosem adja fel, sosem hátrál meg.
A projekció vége, a Tizenegyedik ránéz a másik kettőre: neki volt 400 éve ezen gondolkozni, meggondolta magát. Visszasüllyeszti a kristályt a dobozába, a háborús Doktor meg megjegyzi, hogy szép, szép, de még mindig billiószor billió dalek van odakint. Sebaj, nem tudják, hogy ők meg hárman vannak! Először ezt senki sem érti, de szépen leesik egymás után a többi Doktornak is, Rose elégedetten vigyorog, háborús Doktor megjegyzi, „Bad Wolf girl, I could kiss you!”, az interfész bólint, az is meg fog történni, én meg elhalasztom a sírást, vigyorgok, mint a vadalma. Clara kérdezi, akkor mégis mi a terv? Egyszerű, eltüntetik Gallifreyt, az idő egy pillanatába fagyasztják, egy párhuzamos zsebuniverzumba, mint a képeket (sztáziskocka megint), a folyamatosan tüzelő dalek flotta pedig megsemmisíti saját magát. Huh.
Vissza a háborúba, a Gallifrey-i Főparancsnokságra. Újabb üzenetet kaptak a Doktortól, ezt se érti senki, ennyi az egész: Gallifrey fennmarad. A tábornok értetlenkedik, de bejelentkezik a kisképernyőn egymás után mind a három Doktor (reakció: „Egek, három van belőle! Az összes rémálmom valóra vált”, ennek van humora). Van egy tervük, elég rémes terv, valószínűleg nem sikerül, de terv. Berepülnek a TARDISokkal a bolygó légkörébe, egyenlő távolságokra állnak, és megfagyasztják a bolygót. Lehetséges, és ha más nem is, reményük lesz, az pedig most nincs, különben is, az alternatíva a pusztítás, az meg nem hangzik jól. A tábornok még próbálkozik, a számítások több száz évig tartanának, de ez is olyan, mint az ajtó-csavarhúzó, volt rá több száz év. És egész életében ezt csinálta! (Kérdés: vajon hogy jutottak be az első Doktor TARDISA-ba?) Jön a többi Doktor, bejelentkeznek, mutatják őket, mind itt van, édesistenem, a tábornok is néz, mind a tizenkettő itt van, mikor kijavítják: „No, sir, all thirteen!”, és CAPALDI, basszus!!
A dalekok is rájöttek, hogy történik valami, növelik a tűzerejüket, és itt már a tábornok is csak annyit mond, hogy csinálják, csak csinálják. Úgy is lesz, robbanás, és kifehéredik a képernyő.
Újra a múzeumban, kollektív teázás és filózgatás. A háborús Doktor szerint bár sosem tudják meg, sikerült-e, legalább a helyes dolgot próbálták tenni. Tizedik és Tizenegyedik a képet nézegetik, újra felmerül a kettős cím kérdése, meg azé, hogy egyáltalán hogy került ez ide. Jó kérdés. A háborús Doktor búcsúzik, bókol egyet Clarának, megbeszélik, hogy sajnos a régebbi Doktorok nem tarthatják meg az emléket, de itt, most ő is újra Doktor. Elmegy a saját TARDISával, és regenerálódni kezd – sok volt már ez neki, reméli, a fülei ezúttal nem lesznek olyan feltűnőek, a Kilencedikre gondolva ez nem jött be.
Tizedik is elmenőben, még megkérdezi a Tizenegyediket, hova tartanak, amiről nem akart beszélni, elárulhatja, ha egyszer úgyse fog emlékezni. Tizenegyedik beszél neki Trenzalore-ról, Tizedik azért reméli, hogy lehet még valamit csinálni ellene, aztán ő is bókol egyet Clarának, kézcsókkal, nagyon imádják ezt a csajt. Még tűnődve megjegyzi, hogy kéne Trenzalore helyett egy új cél, mert nem akar elmenni, Tizenegyedik a TARDIS indulása közben mosolyog, „mindig ezt mondja”. (Én se akartam, hogy elmenjen! Most se, korábban se.) Clara magára hagyja Tizenegyediket a festménnyel, még szól, hogy egy öregember kereste, valószínűleg a kurátor. Tizenegyedik elmereng, ő is lehetne kurátor, nyugdíjba mehetne, és lehetne ennek a helynek a kurátora. (Amivel csak annyi probléma van, hogy már kurátor, az Alsó Galéria kurátora!)
És itt, mikor már csak a levezetésre számít az ember, jön az a rész, amin lehet 12 éves rajongó kislány módjára sikítani, sírni, vigyorogni, meghatódni, esetleg megzavarodva nézni, ahogy mások mindezt művelik, alkat és klasszikus-ismeret szerint válasszon mindenki magának, jelen hogyvolt írója kombinált (először sikítottam, aztán könnyes szemmel, életem legszélesebb vigyorával néztem végig a továbbiakat). Ugyanis a szövegre válasz érkezik, és itt az a bizonyos „kurátor”, aki TOM BAKER, te jó ég! Rajongói ötperc vége, csak a modern sorozat nézőitől ezer bocs, klasszikusosok azt hiszem, megértik.
Szóval. Először a Tizenegyedik közli, hogy sosem felejt el egy arcot, szó esik a „régi kedvencekről”, (van amelyikhez vissza is tér) aztán a festményről kezdenek beszélni. A két címben mindenki téved, a kettő valójában egy: „Gallifrey falls no more”, vagyis Gallifrey nem bukik el soha többé. A terv működött, de akkor hol van? „Elveszve, talán. Néha elvesznek a dolgok.” Még pár mondat én-vagyok-te témában, aztán a kurátor távozik, és a Tizenegyedik monológja zárja le a részt:
„Clara néha megkérdezi, álmodok-e. - Persze, hogy álmodom! - mondom neki. Mindenki álmodik. - De miről álmodsz? - Kérdezi. "Arról, amiről mindenki"- mondom neki. Arról álmodom, hova tartok. Ezen mindig nevet. „De nem mész sehova, csak kóborolsz.” Ez nem igaz. Többé nem. Új célom van. Az utam ugyanaz, mint a tiétek, mint bárkié. Oly sok évembe került, oly sok életembe, de végre tudom, hova tartok. Hova tartottam mindvégig. Haza. Kis kerülővel.”
Kisétál egy felhőre, a többi Doktor közé, és együtt néznek Gallifrey felé. (Mivel 13 TARDIS és Doktor jelent mega háborúban és itt, Capaldi lesz az utolsó?) Ezzel a képpel búcsúzik az évforduló és én is, remélem, élvezhető volt az írás, még ilyen hosszan is. Boldog 50. évfordulót!
Facebook kommentek