Nem ússzuk meg a tehetségkutatókat idén sem, még el sem bontották az X-faktor színpadát, és máris itt van „Magyarország kedvenc énekes reality-je” (vagy hogy reklámozták magukat), a már 6. évadát taposó Megasztár. Én már szeretem, mert egy biztos, hogy nem lesz benne Muri Enikő, és ez jelentős pozitívum a legutóbbi magyarországi dalolós valóságshow-hoz képest. A műsort ismerjük, a promókat, és az ízléstelen új logókat láttuk, a zsűri megújult, sőt a szabályok is, de minderről majd később, mert már kezdünk is. Egy pillanatra megrettenek, mert a hatvanas szám tölti be a képernyőt, és hirtelen azt hiszem, ez már nem a 6., hanem a 60. Megasztár, én meg a tévé előtt kómába estem, és átaludtam ötvenvalahány évet, de nem, csak visszaszámolunk. Ezek után összefoglalót látunk az eddigiekből, vagyis Tóth Vera Cserhátit énekel, Caramel 15 kilóval több, Rúzsa Magdi mezítláb a színpadon, Pély Barnának minden átjön, Somának éktelen fanszőrzet a fején, Fridi közösségformáló erőnek nevezi a műsort, és még Tóth Gabi is embernek néz ki az archív felvételeken.

Ezek után bejárja a díszletet a két műsorvezető, Trilla és Claudia (C-vel írja, ugye?), és ismertetik az új szabályokat: most nem fogunk 4 héten át Bikicsunájokat hallgatni, mert az ide bekerült versenyzőknek egytől egyig el kell nyomniuk egy három perces számot, és pontosan ennyi idejük van a zsűritagoknak eldönteni, hogy az énekes befér-e a legjobb 24-be. A másik lehetőség, hogy azonnal kiesik. Az az ítész, amelyik a legjobb 24-be valónak ítéli a produkciót, megnyom egy hatalmas zöld gombot, és három ilyen gombnyomás elegendő a továbbjutáshoz. Az a baj, hogy ez a koncepció annyira azt az érzést kelti az emberben, hogy nem bíznak semmit a véletlenre, mert honnan tudná a zsűritag mondjuk a 16. hallgatható énekesnél, hogy nem lesz-e utána még vagy 30 sokkal nagyobb ász? De ne legyen igazam, meg ilyeneket amúgy sem kell feszegetni, dőljünk hátra, és nézzük az első adagot az énekes-kínálatból.

Igazi évadzáró jön, amikor alig egy óra alatt a világ a feje tetejére áll, de úgy, hogy nem csak a szereplők szédülnek meg, de mi is csak kapaszkodunk a majrérácsban, és tágra nyílt szemmel nézzük, hogy milyen kézifékes fordulatokat vesz be ez a történet. Nuckynak ugye nem jött össze ez az évad, hiába issza kristálypohárból a viszkit az irodájában, miközben az arany mandzsetta gombját birizgálja, azért csak villamos szék várja, ott pedig addig pörkölik majd, amíg csak a mandzsetta gombjáról lehet majd azonosítani.

Kezdjük Jimmyvel, aki enged a sztrájkoló feketéknek, és előkeríti azt a három Ku Klux Klán-tagot, akik annak idején, értsd az évad elején, kinyírták a Nucknyak dolgozó néger szeszcsempészeket. Jimmy nem egy Grissom, még csak nem is egy Mong, nem morfondírozik nyomok fölé görnyedve, nem rakja össze a rejtvényt az apró részletekből, egyszerűen odamegy a klán gyűlésére, és megkérdezi, hogy kik gyilkoltak. Aztán fejbe lő két random klántagot a nyomatékosítás végett.

Jimmy úgy adja át a gyilkosokat Chalkynak, a helyi fekete közösség megbecsült tagjának, ahogy Grabowskit tálalják fel Mister Gattonak. Gúzsba kötve, kipeckelt szájjal. És a kivégzésre felszolgált áriákért Jimmy csak annyit kér, hogy Chalky mondja el Nuckynak, hogy nagyon szeretne beszélni vele. Sőt beszélgetni.