Van egy jó sztorid, cimbi? – kérdi Bill, a vén alkesz android Mr. Fordot. Persze, hogy van, barátom. Tudod, gyerekkorunkban kaptunk apánktól egy öreg agárt, aki egyszer mindenki szeme láttára széttépett egy macskát, majd bambán bámult maga elé. Egész életében arra várt, hogy elkapjon valamit, és amikor sikerült neki, nem tudta, mit kezdjen vele. Hát, köszönjük, tanulságos a sztori, de azért ne tetsszen menni szülinapi gyerekzsúrba mesemondónak, ha nem muszáj.

A helyszín valahol a világban, fekete ruhás krapek szokásához híven vontatja maga után a csóri Lawrencet, aki már huszonhatszor megbánta az elmúlt napokban, hogy még életben van. Gondolkoztál már azon, hogy miért hoztalak magammal, Lawrence, mondja a fekete ruhás, hát azért, mert azt hittem, te vezetsz el az utamra, de nem így lesz, szóval kéne a véred. Egy mozdulattal elvágja szerencsétlen torkát, felköti egy fára, és egyfajta vérátömlesztéssel életet lehel a félholt Teddybe. Később amikor a srác magához tér, nem nagyon lelkesedik a „megmentője” tettéért, egészen addig, ameddig azt nem hazudja neki, hogy Wyatt kinyírta Dolores családját, a lányt pedig magával vitte. Ez volt a végszó, Teddy felpattan a földről, mint egy teniszlabda.

Hoztam nektek mára egy rettentő költői példát. Van a macskámnak egy olyan cucca, ami pofozgatás hatására körbe-körbe forog, és néha kidob 1-2 jutalomfalatkát, viszont annak nagyon örül a cirmos. Na, most kicsit ugyanezt érzem a Westworlddel kapcsolatban is: ugyanazokat a köröket futjuk le újra és újra, kapunk egy halom kérdést, majd ezekre elenyésző mennyiségű választ - de amikor hozzájutunk egyhez, örömködünk.

Dolorores és Bernard szokásos pince partyjával indítunk, a lány elsírja a bánatát, meghalt az apám, majd az anyám is, szerintem Teddy is, nagyon fáj. Bernie felajánlja neki, hogy megszünteti az érzéseit, erre a csaj válasza az, hogy nem akarja ezt, hiszen így új terek nyílnak meg így benne, a fájdalom az életünk része, meg minden. Akkor Dolores - kezdi Bernard -, szeretném, ha kipróbálnál egy játékot. Úgy hívják, Labirintus, ha megtalálod a közepét, talán szabad leszel. Hát pótfater, hogy a viharba ne szeretnék szabad lenni.

Ez a rész számomra a wtf pillanatok alatti szemöldök fel- és összehúzgálással volt egyenlő, na de lássuk is.

Szóval, egy körözött bűnöző rátámad a városlakókra, majd éppen elhurcolná Clementine-t a málnásba, amikor Will közbelép, és nagy nehezen, de lepuffantja a bűnözőt. Erre a csaj hálája jeléül megkérdezi, hogy biztosan nincs-e benne egy kis papás-mamásban, amiből kiderül, hogy emlékszik az előző napi lepattintásra. A srác pedig úgy tűnik, kezd rákapni a park ízére, mert ezután a seggfej munkatársával együtt elindulnak egy pasasra vadászni, akinek vérdíj van a fején.

Egy rekedtes hang felkelti Dolorest az éjszaka közepén, ő pedig kimegy a kertbe, elkezd ásni, és talál egy random fegyvert. Reggel bemegy a városba, kapja az utasítást, hogy emlékezzen, és beugranak neki a sikolyok, meg az előző napi képek, amikor az összes android vérbe fagyva feküdt a földön. Miközben bámul maga elé, Maeve leszólja, hogy húzzon már arrébb, mire Dolores Shakespeare-től idéz, és otthagyja.

A Westworld nem más, mint egy western stílusú park, ahová a látogatók szórakozni mennek - és különböző vágyaikat, perverzióikat is kitölthetik az ottani, androidokból álló staffon, következmények nélkül. Mivel a robotokba kódolva van, hogy élőlényeknek nem árthatnak, és másnapra mindent elfelejtenek, a rendszer működik is egy darabig, na lássuk. A nyitójelenet egy meztelen robotcsajjal indul, akinek meggyőződése, hogy álmodik, de valójában éppen „agymosást” tartanak nála különböző kérdésekkel. Közben egy légy szabadon mászkál csórinak az arcán, lefogadom előtte meg valami trágyán kapirgált, na de mindegy, ennek még tuti lesz valami jelentősége.