A Szolgálólány Meséjének harmadik évada még egészen biztosan rengeteg meglepetést tartogat számunkra, eggyel azonban már tuti kevesebb maradt. Bradley Whtiford, aki a második évad utolsó két részében tűnt fel Commander Joseph Lawrence szerepében aláírt ugyanis egy egy éves szerződést, vagyis visszatérő szereplőként állandó karakter lesz a jövőben. Kapcsolata June-nal és hozzáállása a rezsimhez mindenesetre érdekes események láncolatát indíthaja be a harmadik évadban. Már eddigi rövidke szerepe a második évad végén is kiemelkedő volt, a sorozat egyik alkotója, Bruce Miller pedig már akkor elhintette, hogy Whitford valószínűleg visszatér majd. 

Megérkeztünk a második évad végéhez, jövő tavaszig egy képkockányi közelit sem látunk Elizabeth Moss nézéséről, úgyhogy jól figyeljetek.

Offred és Szürke a nemrég kivégzett Nickné ruhái felett ül tort: jaj, hát egy szó szavam sem volt hozzá, mondja Rita, segíteni kellett volna neki, jaj hát emberszámba sem vettem, siránkozik tovább, de a szolgálólány elviszi ezt a kört egy „én meg lefeküdtem a férjével!” aduval. A pakolászás közben talál egy kis bibliát Eden holmijai között, amivel rögvest szalad is Türkizhez: nézd már, anyukám, telejegyzetelte a Könyvet. Türkiz kiakad, lám csak, Edennek nem kevés bűne volt – miután az olvasás tilos a gileádi nőknek, az írás, sőt, a Biblia összefirkálása még inkább az, ugye. Offred kiakad és jól összemarnak azon, hogy Nichole-lal mi lesz ha felnő, tán őt is be akarják zárni hogy egy tudatlan bábként élje le az életét egy olyan országban, ahol nőként nem vesznek emberszámba?

Vágóképekkel nyitunk a boldog Türkizről, ahogy arcán ábrándos mosollyal fürdeti a zsír új kisbabáját, akit ráadásul a nagy vallási fanatizmusban egy tipik sztripper névvel illettek: íme a kis Nichole, semmi Ráhelezés, semmi Delilázás. Na, mondom, Türkiz mindjárt felébredsz, kizárt dolog hogy egy snittel elvágták az előző rész végét és végül mégis megint Gileád nyert, de a következő kép meggyőz róla hogy nem vagyok csalhatatlan, tessék:

Számítottam valami olyasmire, hogy az írók itt hagynak minket a cliffhangerrel minimum a 2x12 részig, olyan „mindeközben” jelenetekkel húzva az időt hogy mi történik Kanadában, vagy Türkiz hazajött, a ház ura lebukott és kitört a pánik a Waterford-kúrián, esetleg Nick akasztására készülvén nettó 5-7 percnyi képkocka a kötél csomózásáról – de mindenki nyugodjon meg, erről szó sincs, kaptunk cserébe egy egyhelyszínes, 3+1 szereplős háromnegyed órát, amivel én az érthetetlenségek és a végtelenbe nyújtott szenvedések ellenére is elégedett vagyok.

Offred körbefutja párszor a házat, jót tesz a testmozgás terhesen, ebbe az ajtók rugdosása már nyilván nem tartozik bele, de hát jelen helyzetben mindent kénytelen megpróbálni az ember lánya. Megtalálja a garázst, viszont a kapuját képtelen kinyitni, így elkeseredettségében háttal nekidől az ajtónak, amikor is szembefordul egy fekete vadállattal: na, semmi más nem hiányzott még ide, csak ez - viszont a farkas csak nézi Piroskát, nem érti a szerepcserét, hogy miért a lánynak ekkora a hasa - így az vissza tud araszolni a házba.

Elöljáróban annyit, hogy ez a valaha volt legjobb részként vonul be szerintem a sorozat történelmébe, már a címe is sokat sejtet. Évadzárónak is tökéletes lett volna, de a tavalyi évaddal ellentétben a második nem 10, hanem 13 részes. Alig bírom ki hogy ne a végéről kezdjem a hogyvoltot.

Emilyvel kezdünk, Ceremónia déj van, így emberünk a parancsnoknéja ölében fekve tűri a koituszt. A parancsnok hörögve fújtat, majd dolga végeztével felhúzza a sliccét, lép kettőt és összecsuklik - nevezhetjük az esetet szívrohamnak, de ha már vallás államban vagyunk, inkább isteni igazságszolgáltatásnak hívnám. Parancsnokné rávisít a szolgálólányra, hogy azonnal hozzon segítséget, de Emily visszaolt:

Nagyobb az esély, ha utána fekve maradok.

Eny-nyi! Az asszony elszalad a cseléd után bégetve, a lány pedig belerúg a földön fekvő férfiba, majd a cipője sarkával ad egyet a farkának is.

Offred az óljában elmélkedik a helyzetén, amikor Szürke érte jön, hívatnak minket, mama. A nappaliban a Parancsnok várja őket: kirándulni megyünk Serenával néhány napra, addig szépen viselkedjetek, tessék, itt hagyok nektek egy húszéves süldőt hogy nézzen a körmötökre, míg mi távol vagyunk. A szolgálólány nem bírja ki: jó, de hová mentek? Kanadába. Türkiznek mondjuk nincs kedve menni, de Waterford nem enged: ezek a barom kanadaiak azt hiszik, itt elnyomják a nőket és nem nyithatjátok ki a szátokat, úgyhogy fogd be, légy jó kislány, mert jössz. Nick felesége is előkerül, miután a sofőr is utazik, pakolt neki pár csokitallért egy uzsidobozba, a férfi továbbra is tojik az egészre, kezd idegesíteni ez a vonal egyébként, tényleg lehetne legalább egy kicsit kedvesebb, ha nem megy, akkor meg csináljon úgy. Türkiz felmegy elköszönni Offredtől, egyben közölni vele hogy amint kihúzták belőle a gyereket, mehet Isten hírével, a házban tovább nincs maradása. A lány pislog, mint pocok a lisztben, hát de szoptatni tán csak maradnék még? Serena szerint már bőven elég volt egymásból, úgyhogy elvágja magát a kialakuló szövetség kötelékéből és lelép.

Türkiz és Offred új irányú kapcsolata egy gyönyörű barátság kezdetének ígéretével úszik be a képernyőkre, a jelenethez Lionel Richie kiváló baritonja adja a talpalávalót. A két nő esténként közösen dolgozik a határozatokon, beszélgetnek, nevetgélnek, azonban mielőtt öribari karkötőt készítenének egymásnak, Türkiz egy este bejelenti, hogy a Parancsnok másnap hazatér a kórházból. „Faszomba Áldassék”- mondja Offred, a másik asszony arcán hasonlóképp ütközik ki a jó hírrel kapcsolatos elragadtatás.

Meg voltam róla győződve, hogy a következő rész első negyede az égő központtal, üvöltő emberekkel és szálló pernyével teli lassított felvételekkel fog eltelni – de nem! Sajnos szolgálólányok is áldozatul estek Ofglen akciójának, és meg kell hagyni, szertartásokban Gileád utolérhetetlennek bizonyul, a temetési jelenet szerintem zseniális. Nem halt meg egyébként senki olyan, akit ismerünk, Lydia néni is megmaradt hálistennek, meg is nyitja a ceremóniát egy velős aranyköpéssel:

Bár adhatnék nektek egy olyan világot, amiben nincs erőszak, és fájdalom. Mást soha nem is akartam.

Offred és a többiek szemei előtt leperegnek ennek hallatán a sokkolóval böködések, elvesztett végtagok és egyéb csonkítások. Lydia néni folytatja az imát: emlékezzünk rájuk neveik által, majd felsorolja a halott lányok gazdáiktól kapott neveit.

Átütő akcióval folytatódnak a gileádi krónikák, nekem mondjuk eddig sem volt nagy problémám a sorozat lassúságával, hiszen a könyv és az első évad sem épp az eseménydús dinamikájáról híresült el. Viszont most.. na most tényleg körömrágva várom a következő részt - de ne szaladjunk ennyire előre, ilyen hosszú hogyvoltra már egyébként is régen volt lehetőségem.

Offred a vakítóan fehér szobában dekkol továbbra is, az alfelét eltakaró függönyt időközben egy savmart üveglapra cserélték. A lány nem vetélt el, így gikszer végül is nincs, Türkiz nagy izgalmában azért belefújna némi ösztrogént, de a doki hárít.

- Az első terhességednél voltak komplikációk?

- Hannah-val?

- Az első terhességednél.

Offred befeszül a gondosan megválogatott kifejezéseken, Türkiz próbálja oldani a hangulatot azzal, hogy az üveget kinyitva megmutatja neki az ultrahang képet.

Levélégetéssel indul a rész, a jó kislányság velejárója ugyebár, hogy nem őrizgetünk segítségkérő irományokat szökni kívánó sorstársainktól. Nick továbbra is sikertelenül próbál kapcsolatot teremteni Offreddel, a lány rögtön elmenekül a közeléből. Reggel Lydia néni tolakodik a kismama szoknyája körül matatva: súly rendben, taknyos se vagy már, viszont bűzlesz leányom, mint a két napos sumák, innentől napi kétszer fürdesz. Türkiznek egyre hátrébb szalad a szemöldöke a vizslatás alatt, főleg mikor Offredet a kulája gyakoriságáról vallatják, idáig hallom ahogy csikorognak a fogai – a néni is leveszi, hogy sokallják a társaságát, a közös teázás helyett inkább elköszön. Kifelé menet a Parancsnokkal jópofizik, a férfi fiúgyermeket remél és miközben kikíséri az asszonyt, ferde pillantásokkal méregeti Nicket – ebből még baj lesz.