Előrebocsátom, négyszer futottam neki ennek a posztnak, a blog.hu ma igazán kitett magáért. És igen, volt biztonsági mentésem, de nem engedte visszamásolni, a képeket össze-vissza szétbaszta, vagy csak simán hibaüzenetekkel bombázta a szívem közepét méregbe mártott nyilakkal. Úgyhogy nem kérek elnézést, hogy ilyen későn van poszt, és nem, nem olvasom el az "ez kurva uncsi írás lett" kommenteket. Vagy de, de nem fog érdekelni. Vagy fog, de úgysem tudjátok meg.
Na. A végére összeültek kreatívosaink, elővették a kicsit porosodó cipősdobozt a polc tetejéről rajta "Kurva jó ötletek" felirattal, kihalászták az első cetlit, ami kezük ügyébe került, és egy emberként kiáltottak fel - Heuréka! - beküldünk pár kiskutyát, had' szedegessék a szart a nyomoroncok. Sajnos az ötletdoboz ennyit tud, megoldásokat már nem kínál, így lehetséges, hogy a 6 kutyus kanapékból, egy girbe-gurba 30 centi magas fakerítésből és párnákból összetákolt kennelben tengeti ciprusi mindennapjait. Mondanom sem kell, a játékosok agyi kapacitását messze felülmúló ebecskéknek legalább 15 másodpercbe telik megtalálni a rést a pajzson, és átjutni az áthatolhatatlannak tűnő akadályokon, mint például egy 30x30-as díszpárna betömve egy fél méteres résbe. Erik pedig máris kezdi azzal a tételmondattal, amitől sugárban hányva szoktam a saját szememet kikaparni egy másfél órás epilepsziás roham közben, vagyis hogy a kutyák ugyanolyanok, mint a gyerekek. Nem, kedves Erik, a kutyák nem ugyanolyanok, mint a gyerekek. Lehet őket hasonlóan nagyon nagyon szeretni, rengeteg gondoskodást, figyelmet és nevelést igényelnek, és tudom, hogy most el leszek küldve a jó büdös francba, attól még a véleményem marad, a kutya nem gyerek, ellenvéleményt pedig maximum attól vagyok hajlandó meghallgatni, akinek van tapasztalata mindkét területen. Köszönöm a figyelmet.