Már hat hete kempingeznek két markolóval az alaszkai Porcupine-folyó partján Hoffmanék, és persze velük vannak barátaik és üzletfeleik: megannyi szerencsétlen lakáshitele elől menekülő szakállas oregoni. Ez idő alatt felépítettek jó néhány lakást, közösségi házat, vizesblokkot és konyhát, emeltek egy bazi nagy zászlórudat, elterelték a folyót és itt-ott ástak néhány irdatlan nagy gödröt is. De aranyat még nem mostak, pedig azért jöttek a messzi északra.

Az epizód sejtelmesen lüktető zenével és néhány szám határozott, artikulált kimondásával kezdődik, mintha csak Frei Tamást kérték volna fel a rendezésre: 180 ezer dollárt költött el eddig a Hoffman-klán tereprendezésre, naponta több mint ezer dollárral nőnek a költségeik. Ráadásul a főcím előtti blokkban most nem összefoglalják az előző részek történéseit, hanem a jövőbe ugranak: valakivel az elkövetkező negyvennégy percben valami baj történik, és még a szíve is leáll. Vajon egy tragédiával szembesülnek Hoffmanék – kérdezi a narrátor, pedig csak ő tudja a választ kettőnk közül. Mondom, hogy Frei Tamás rendezte ezt az epizódot, biztos lesz távolba szakadt magyar is, aki ízléstelen villáját mutogató milliárdos lett saját erejéből és kitartásából.

A Porcupine-folyó partján továbbra is hatalmas markológépekkel keres apró aranyrögöket a Hoffman-klán, akik mind a messzi Oregonból jöttek Alaszkába, egyrészt szerencsét próbálni, másrészt azért, mert ide nem kézbesítik olyan könnyen a házuk elárverezéséről szóló végzést. Ugye, milyen romantikus? A még mindig drámai főcím után rögtön újra a dúsgazdag telekszomszédnál kuncsorog tanácsért a csapat. A favágóba oltott Dagobert bácsiról két dolog derül ki egy jelenet alatt: hogy kilencven éves, és hogy naponta van, hogy 30 ezer dollárnyi aranyrögöt is kimos a Hoffmanék melletti telek köves talajából. Ehhez képest pont ugyanaz a megviselt kockás ing van rajta, mint az előző epizódban.

Hoffmanék az előző részekhez képest szemmel láthatóan megszőrösödtek, Todd metálos szakálla példáué most már inkább egy válófélben lévő erdőmérnököt idéz, de azért mindannyian civilizáltan igyekeznek csontig benyalni az idős telekszomszédnak, hogy mondja már meg, hogyan is kell az aranymosó gépet rendesen beüzemelni, mert hiába értik az elméletet, azért a többtonnás berendezés mégsem olyan, mint egy Klippan kanapé az IKEÁ-ból: nem lehet csak szerelési útmutatóból összerakni.

Eddig azt hittem, hogy az aranyláz az kosztümös, színes és szélesvásznú, mint a Fehér Agyar. Mocskos arányásó a szalonban megviselt bőrszütyőt csap a pultra, a kurvák hirtelen elfelejtik a kánkánt, a zongora is elhallgat: a csapos szuvas fogaival ráharap a rögre, majd amikor elégedetten bólint, a kocsma felüvölt, az elégedett, de meggyötört aranymosó pedig mindenkinek rendel egy kört. Mindez a 100 Folk Celsius zenéjére.

De nem, aranyásók még most is vannak, az életük pedig nem olyan mint egy romantikus kalandfilm, sőt a Gold Rush Alaska - Aranyláz Alaszkában szerint ez inkább egy akcióthriller feszültséggel, sorskérdésekkel és nagy puskákkal. Mindez a Limp Bizkit Take a Look Around című számára hangszerelve.

Az már a legelső képkockán kiderül, hogy aki igazán férfi, az nem rocksztár lesz, vagy kommandós, inkább vesz pár kurva nagy exkavátort, és aranyat keres Alaszkában. Legalábbis ezt mondja Jack Hoffman, az oregoni repülőtér-tulajdonos, de azért nemsokára kiderül, hogy őt sem csak a tesztoszterontúltengés hajtotta északra: hanem, hogy reptere csődbe ment a gazdasági válság miatt. A mélabús aláfestő zene azonban pörgősebbre kapcsol és ahogy azt egy rendes eposztól megszoktuk, jön az enumeráció. A seregszemle, ami alatt megismerhetjük a sok lúzert, akiken már csak az arany segíthet. Mert hiába vár még 250 milliárd dollár értékű arany Alaszkában a szerencsésekre és elszántakra, és hiába találtak már 100 millió dollárnyi rögöt az elmúlt száz évben ott, ahol Hoffmanék próbálkoznak majd: azért az az első pár percben kiderül, hogy az aranyásás olyan mint a lottózás. Csak még eszméletlenül fárasztó, mocskos és drága is.

Unokatestvérünk, a subba adta hírül tegnap reggel, hogy megvan a Topmodell 3 döntőse (hát már hogyne lenne meg, a műsor felvételről megy), ezért izgalommal vegyes borzongással vártuk a legutóbbi epizódót, vajh bekövetkezik-e a jóslat, tényleg nem esik ki az alacsony szőke lány?

Az eheti téma egyrészt a víziszony, másrészt a teljes, totális stupiditás, amiben Titanilla és Réka akár világbajnokságon is indulhatna, íme egy nóta, amit a stégen ücsörögve üvöltöttek bele a nagyvilágba: "Zsuzsi, Zsuzsi, mutasd a pinád, van-e benne tetű, baszom az anyád." Tudom, hogy modellben ritka a Nobel-díjas, de ebben az epizódban a lányok igazán kitettek magukért, káromkodás, értetlenkedés, műbalhé, sikoltozós hónaljszőrtelenítés mellett bokszolniuk kellett - ennyi tápos tyúkot egy rakáson még nem láttam.

Az oldalt látható kép beszúrásával ugyanazt érjük el, mint amit a műsor kiagyalói annak felépítésével: Judit láttán mindenki azt hiszi, hogy a békaszájú értelmiségit szavazta ki a szakértő zsűri tegnap este, pedig nem is, hiába erre hegyezték ki a tegnapi részt az első perctől kezdve.

Az eheti epizód témája az intelligencia, a bizalom, és a nemi vágyak voltak, ennek megfelelően kaptunk egy kissé üldözési mániában szereplő Juditot, aki meg volt arról győződve, hogy őt senki nem szereti; egy szintén a kiborulás szélén álló, meglepően kék szemű Annát, aki úgy hallotta, hogy nagyseggű vén kurvának titulálták, és egy saturészeg Valentinát, aki a jutalombulin két faszit is szeretett volna magáévá tenni, de vagy nem jött össze neki a dolog, vagy csak nem láttuk.

A fotózáson Szipál Márton kezébe kerültek a csajok, a Lugosi Béla és egy UTE szurkoló szerelemgyerekének tűnő bácsika a zsűri véleménye alapján nem igazán fogta meg a lányok lényegét, "prádákt fotózás volt ez", mint megtudtuk. Az Anna féle vádak Kata (aki állítólag az ominózus dolgokat mondta) esetében azt eredményezték, hogy szétfolyt sminkkel követelt fotózást magának, hála istennek nem volt kamera senkinél, csak víz és cigi.