Na kérem, lesz itt minden, színesedik a paletta: fekete szereplők, elfelejtett földalatti labirintus, titkos ajtók, magyar beszéd, kardozás. Tehát hegyibe!
Továbbra is Angolhonban maradunk, kedvenc Danielünk az óhaza építészeti remekeitől elragadtatott amerikai turistát játszva érdeklődik egy vidéki kastély morcos őrzőjétől, hogy ki a büszke tulaj. „A 15. lord Sinclair” – hangzik a válasz. Danny megköszöni és elhajt, de csak a park hátsó frontjáig, ahol már várja az emlegetett earl. Miközben átmásznak a falon, párbeszédükből kiderül, hogy az ingatlan a Greensleeves nevű birtok, ami tényleg Bretté, ő azonban már hosszú évek óta nem használja, szerinte csak rom az egész és mindössze egy régi családi inas van megbízva az őrzésével. Ehhez képest viszont minden tip-top, a szép ződ gyep nyírva, az épület felújítva és éppen egy jónő lovagol át a parkon. „Én ezt nem hívnám romnak” – jegyzi meg Danny kétértelműen. Főcím.
A gyanús környülállások felderítését barátaink természetesen a falu kocsmájában kezdik, ahol a tulaj lelkesen fogadja a lordot, és helyi almaborral, a ház specialitásával kínálja őket. Különlegessége, hogy a testesebb íz elérése érdekében a hordóba döglött patkányt tesznek. Wilde köszönettel elhárítja a szíves invitálást, és inkább egy száraz Martinit kér. (Döntését megértem.) A kocsmáros kifejezi örömét a birtok felújítása miatt, mert legalább felpezsdült az élet, de Brett kénytelen kiábrándítani: nem ő végeztette a munkálatokat. Ezért záróra után szeretnék igénybe venni a kocsma pincéjéből induló titkos földalatti járatot, hogy azon át behatolhassanak a kastélyba utánajárni a dolognak. Valami bűzlik Dániában, ahogy egy ismert honfitársa írta anno.