Az utolsó rész egy felirattal indul: 1945. december 11-ét mutat a naptár. Egy sötét és kissé nyomorúságosnak ható vidéki panzióba állít be John Smith és a felesége. Oberúristen ekkor még nem volt Oberúristen, mert az egyenruháján még az amerikai rangjelzések virítanak. Aggódva kérdezi meg a terhes feleségét, hogy minden rendben van-e, egyúttal pedig megnyugtatja, hogy ezt a pár órát együtt tölthetik, mert valami haverja elintézte neki, hogy egyenesen a Pentagonból kézbesítsék az erre vonatkozó parancsot. Az idilli párbeszédet megszakítja egy távoli robbanás, amely bevilágítja a sötét eget. A felgomolygó gombafelhő láttán Smith és a felesége is olyan arcot vágnak, mintha most léptek volna ki a Queen Radio Ga Ga című számának videóklipjéből. A nácik bombát dobtak Washingtonra, válaszol a felesége kérdésére Smith. Jöhet az Edelweiss.

A boltja összecsomagolt romjai fölött Childan olyan szomorú szemekkel néz körül, mint az MTA munkatársai, akiket nemrég kitelepítettek a Várból. Elmereng a húszas évek zenei kísérete közepette, majd eltesz egy kézikamerát, és egy értékes üvegpoharat is, ám váratlanul megpillantja Josidát a vitrin tükrében, amint fegyvert fog rá. Ijedtében elejti a poharat, de kiderül, hogy ez csak egy látomás semmi para. Frank jön érdeklődni, hogy mi történt, mire elmondja az esetet a Kempetai tisztjével a jakuzák bárjában. Frank megy is Jóbarát Edhez, hogy megkérdezze, mi a francért hallgatott az esetről.

A legutóbb kapott hír okán Oberúristen magára kapkodja az egyenruhát, bár ez a kifejezés talán kissé túlzás, hiszen úgy áll rajta, mintha most vasalták volna. Helen persze megint ideges, politikai változás lesz, és ez nem jelent jót. Smith azonban megnyugtatja, hogy voltak már rosszabb helyzetben, egyet se féljen, csak csomagoljon össze, és húzzon el Thomasszal, ha baj lenne. És persze maradjon telefonközelben, mert ez nem az a korszak, amikor bárki okostelón nézheti az Index élő közvetítését Hitler haláláról.

Kivételesen nem japánokkal, hanem zsidókkal kezdünk. Frank a családja körében mondja el az esti imát, bár kissé akadozva olvassa a héber betűket. Laura mosolyogva figyeli őt, miközben a fáraóról és az Egyiptomból való kivonulásról beszél. Az unokaöcsi meg is kérdezi, hogy ki volt a fáraó. Hát ő egy zsarnok volt, ám a következő kérdést, amely a jelen korunk zsarnokaira vonatkozott volna, Laura már leinti, mert nem biztonságos. Frank aggódva néz körül, majd mindenki sziszegő hangot hall, amely a fenti elgázosítási célokat szolgáló csőből érkezik. Frank felpattan az asztalra. A gondosan elhelyezett tárgyak gyorsan rommá lesznek, de hipszterünk nem tudja megakadályozni a gázszivárgást. Átizzadva riad fel rémálmából, de ahogy kiballag Childan bolthelyiségébe, tanácstalanul néz körül, legfeljebb a csillár és az álmában szereplő gázcső között láthatott némi hasonlóságot.

Mielőtt nekiálltam volna nézni a részt, gyorsan lecsekkoltam, hogy mi a vihart jelent a cím, nos, a kincugi a törött edények megragasztásának a művészete, olyan japán, hogy Abe Sinzó sem lehetne japánabb. Lassan hozzászokhatunk ahhoz is, hogy megint Tagomival kezdődik egy rész, ahogy ez is, viszont mindenféle tér-idő ugrálással szemben most mindössze annyi történik, hogy a miniszternek rossz álmai vannak. A világokon át való utazás úgy néz ki, hogy okoz benne egy kis zavart. Amikor felébred, a feleségét szólongatja, de az asszony sehol, nagy megnyugvására viszont ott egy fénykép a családjáról Micsikóval, a fiukkal és persze Julianával. Csak éppen ő maga nincs rajta. Ahogy kimegy az előszobába, ott már egy csapat készülődik, amit eleinte furcsáll. Nori, a fia viszont azt furcsállja, hogy az apja öltönyben kószál minden egyes alkalommal. Tagomi végül megtudja, hogy itt valami találkozó zajlik, amihez a fia, Micsiko engedélyével bocsátotta a házukat, úgyhogy a miniszter végül is engedi az egész aktivistáskodást. Beállít Juliana is a gyermekével, vidám mindkettő, mint a tejbe tök, majd a nő bemutatja a társaságnak Tagomit. A Soros-ügynököknek tűnő fiatalok rezignáltan hellóznak egyet, majd folytatják, amit elkezdtek. És az micsoda, kérdezi Tagomi, hát mi más, mint a bombaellenes tiltakozás, feleli értetlenül a menye.

Ki mással is kezdődhetne ez a rész, mint Tagomival, aki az arcának három milliméteres mimikájával jelzi, hogy egy kicsit aggódik, és az öltönyét is megigazgatja idegességében, mielőtt belép a csillagos-sávos lobogóval feldíszített házba. Mielőtt bekopogna, az asszony ajtót nyit, de a találkozás finoman szólva sem úgy sül el, ahogy arról a miniszter álmodozott. Micsiko ellenséges marad, a férjével annyit közöl, hogy van kaja a hűtőben, megyek dolgozni, szevasz. Persze nem így, hanem japánul, kissé udvariasabban. A leforrázott Tagomi magára marad a házban, de ha már így alakult, felfedezőútra indul, hogy miként is néz ki manapság a felesége laka. Mindenütt rend, tisztaság és fegyelem, igaz, amikor benyit a hűtőbe, onnan teljesen ismeretlen márkájú üvegek, dobozok és konzervek integetnek vissza neki. Vélhetően egyiket sem a császári Japánban gyártották. Amikor egy babapiskótát próbál megenni evőpálcikákkal, az például kifejezetten mulatságos jelenetre sikerül.

Visszaugrunk egy kicsit Tagomira, aki az irodájában meditál az általa lepecsételt papír felett, amellyel engedélyt adott arra, hogy a nem japán utasok sugárzóan boldogan vegyék igénybe a távolsági buszjáratokat. Mialatt a döntése felett mereng, előveszi a felesége bekeretezett, fekete-fehér fényképét, és váratlanul egy másik helyen találja magát. Napfényes idő van, és éppen egy házioltár előtt térdepel, amelyen vidáman füstölög egy rudacska. Zavartan áll fel, fogalma sincs hol lehet, mindenesetre odakint szépen virágoznak a cseresznyefák. Hirtelen meglátja, hogy egy kocsi áll be a ház elé, és nem más érkezik meg, mint a felesége. A miniszter megrendülten nézi Micsiko teljesen hétköznapi mozdulatait, ahogy leveszi a kabátját, és feléje fordul, ám mielőtt bármi történhetne, véget ér a varázs és hirtelen visszakerül a San Franciscó-i irodájába. A felesége elejtett fényképét visszateszi a helyére.

Oberúristen családi rezidenciájához vendég érkezik, de ezúttal sehol egy fekete autó, mert kerek kalapját aggódón szorongatva Adler doktor teszi tiszteletét. Hamar kiderül azonban, hogy akinek több a félnivalója, az Smith, akinek az arcára van írva, hogy a japán császár látogatását is szívesebben fogadta volna, mint az öreg dokiét. Adler rögtön a lényegre tér, itt az ideje, hogy Thomast örökre elaltassák, hiszen a betegsége káros a társadalomra, és orvosként eddig is csak azért tartotta a pofáját, mert a felesége, Alice, és Oberúristen neje jó barátok. A náci főtiszt vitatkozik egy sort Adlerrel, végig úgy viselkedik, mint egy kisfiú, akit cukorkalopáson értek, de az orvos döntése végleges: ha Smith nem nyomja be az injekciót a fiúba, akkor jelentenie kell a minisztériumnak a történteket.

Onoda tábornok egy jóllakott óvodás átszellemültségével meséli el, hogy miként verte ronggyá az amerikaiakat az egyik csatájában egy frontális rohammal, és láthatóan élvezi a helyzetet, annak ellenére, hogy a humorérzéke alulról súrolja a Sas-kabaré szellemességét. A bárban, ahol iszogat két prosti van vele, plusz Kido, akinek ez körülbelül olyan gyakran járt terep, mint Kövér Lászlónak a négynegyvennégy. A főfelügyelő feszeng, és ezt nem igen oldja az a tény, hogy az egyik fehér prostit a tábornok mellé ülteti, amíg a másikat foglalkoztatja. A nő megpróbál társalogni Drótszemüveg-szannal és még azt is megemlíti, hogy ha ez nem sikerül neki, akkor kereshet másik munkát. Végül Kido csak kiböki, hogy Japánban maradt a felesége és a két gyermeke, ami nem éppen a legjobb téma egy prostival való beszélgetésre, de azért kemény fából faragták, és faarccal leküldi a neki rendelt italt. Szerencsére nem kell sokáig senyvednie a hedonista felettesétől egy éjszakai lokálban, mert halaszthatatlan teendői elszólítják.

Oberúristen, Drótszemüveg-szan, Karate Jules és a többiek visszatértek! (Reméljük, hogy a magyar Amazonon is lehet majd látni a sorozatot). Egy újabb évadon keresztül láthatjuk, hogy milyen remek világ köszöntött volna ránk, ha az angolszász hatalmak és a kommerek helyett a nácik meg a japánok nyerték volna meg a második világháborút. Miheztartás végett rögtön indítunk egy remek jelenettel, ahol valami német hírességről elnevezett suli előtt áll meg a sárga iskolabusz, és nem más száll ki belőle, mint az ifjú Thomas, Oberúristen fia, aki peckesen vonul végig a hitlerjugendes egyenruhájában a suliban, miközben az egyik magas, a legújabb sváb divat szerint öltöző lányt stíröli. Rend van, és fegyelem, ahogy annak a poroszos oktatásban lennie kell, és a napirend is elég kötött, mert a legelső órát mindjárt azzal kell indítani, hogy szívre tett kézzel fogadalmat tesznek, majd kitartott jobbal köszönik meg a Führernek azt, hogy újabb nagyszerű nap köszöntött Amerikára és a világra. A háttérben egy szép világtérkép, rajta a Nagy Német Birodalommal, a falon pedig a Führer képe lóg. Thomast az a megtiszteltetés éri, hogy ő szövegelheti el az osztály előtt állva a reggeli szeánszot, ami lássuk be, nem kis dolog, ragyog is tőle a kamasz orcája. Főcím jön, Edelweiss.