Kezdjük rögtön az előző részek tartalmával, Warrick ugye tilosban járt, nem ő kapta meg az előléptetést, hanem Nick, szerencsétlen Hollyt meg jól lelötték az első munkanapján. De induljon is rögtön egy új történet szál. Egy csili-vili kaszinóban járunk, ahol egy tapló faszit az igen randa nője azzal nyúz, hogy dobjon be 20 dolcsit a félkarú rablóba, mert most nagyon azt érzi, hogy nyerni fognak. A csávó te-milyen-hülye-vagy-miért-nyernénk-már oktató szándékkal becsavarja a pénzt a gépbe, és tádádádám, nyernek rögtön 40 millió dollárt, mert ez Las Vegas. Aztán jön a homár (nem a tékozló) meg az elnöki lakosztály, a srácról pedig kiderül, hogy egyáltalán nem olyan áldott jó lélek, mint Nicholas Cage, aki boldogan megosztotta mindenét Bridget Fondával, hanem lazán közli a jó megérzésű kislánnyal, hogy tipli van. A lánykát úgy tűnik, kicsit szíven üti a dolog, de mielőtt még kifejezésre juttathatná nem tetszését, becsenget a szobapincér.

Másnap reggel a Holly miatt aggodalmaskodó Grissom a szálloda előtt vizslatja a milliomos fickó tetemét, úgy tűnik leugrott az emeletről – na igen, egyszer fent, egyszer lent. Grissom rögtön meg is osztja sanda gyanúját a helyszínen szolgálatot teljesítő rendőrrel, hogy ennek a fiúnak valaki segített szárnyra kapni, mert az öngyilkosok bizony leveszik a szemüvegüket, mielőtt alászállnak. Ennek az újabb, érdekes információnak a birtokában akkor rögtön rá is térhetünk a főcímre.

Hol vannak már azok a régi szép idők, amikor Miss Marple 200 oldalon keresztül azon szöszmötölt valamelyik kevésbé épkézláb barátnőjével, hogy vajon ki tehette el láb alól az úrnőt – a féltékeny szobalány vagy a sármos inas? Felgyorsult világunkban az ilyen satnya ingerekre maximum egy álmos ásítást lehet elnyomni, de hát mit lehet tenni? Többen vagyunk és sokkal gonoszabbak is, kell a vér meg a testnedv minden mennyiségen. Las Vegasban szerencsére mindkettőből özönvíznyi akad, úgyhogy innentől kezdve nem lesz megállás: tocsoghatunk a hullákban és a furmányos bűntényekben.

A Pilot részben nem is ciciznek, rögtön három főszálon fut a nyomozás. Kezdő képsorainkban – minő meglepetés – las vegasi látképek és egy pisztolyt töltő kéz váltakozik, majd a narrátor elmeséli, hogy akkor ő most jól megöngyilkolja magát, és bumm! Következzenek a helyszínelők, akiket a kedves rendőr úr rögtön le is “nerd squad”-oz, megjelenik Grissom (akit hála Istennek végül még sem Scheinbaumnak hívnak), Brass és a kádban oszladozó srác, valamint megtudjuk, hogy Grissom entomológus (aki olyan ember, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva rovarokat szeret piszkálni), Brass viszont egy egyszerű rendőr. Az oszladozó srácnál szerencsére ott van egy magnó, amire rámondta, hogy részéről akkor ennyi volt a földi pályafutás. Grissomék nem is restek, lejátsszák a fickó családjának, sőt még képet is mutogatnak, hadd legyen egy szép emléke róla anyunak. Anyu rendesen ki is akad, de mint kiderül, leginkább attól, hogy a diktafon nem a gyermeke hangját örökítette meg…. És jöhet a főcím, ebben az évadban még nem a klasszikus Who are you című számmal.