Washington nemzetközi repülőterén indít a történet, ahol egy rózsaszínbe öltözött jónő próbálja kideríteni, hová érkezett a guatemalai járat. Az információért még cicit is villant, de végül nem kell megvárnia, amíg a pultnál álló pasi összeszedi az állát a földről, mert őt találja meg az annyira várt személy. Magas, barna, vékony, farmeros-bakancsos-sokzsebes mellényes nő az érkező, és miközben kifelé indulnak a reptérről, csillogó szemmel kezdi mesélni a 2 hónapos út során szerzett élményeit, melyek közül a lelkes „szó szerint nyakig álltam egy tömegsírban” megnyilvánulás kapásból nem hangzik túl bizalomgerjesztően. „Nem így kellene feldolgozni egy szakítást” – érkezik a jótanács, de kb. ezzel véget is ér a könnyed csajos csevej, mert egy kétajtós szekrény méretű alak követi őket, akit nem csak én szúrtam ki, hanem a farmeros is. Táska ledob, gyanús alakot kérdőre von, majd az első rossz mozdulatra földre teper egy gyomros-félköríves rúgás-kézhátracsavarás kombóval. Wow. Érkeznek a belbiztonságiak, a póruljárt alak is közülük való, és csak a táskába akar belenézni, amit ő is elhajít menten, mert egy emberi koponya néz vele farkasszemet. A lányok somolyognak.
A reptér kihallgatószobájában végre bemutatkozik főhősnőnk, Dr. Temperance Brennan, antropológus a Jefferson Intézetből, aki az FBI-nak azonosít hullákat. És ártatlan arccal elnézést kér a kétajtós szekrénytől, amiért legyakta a kollégái előtt. „Mielőtt legközelebb hozzám nyúl, talán azonosítsa magát.” Hehe.