Ezúttal Bear Grillst nem dobják ki a helikopterből, nem kell túlélnie sem a forró sivatagban, sem az áthatolhatatlan dzsungelben, de még Los Angeles Külsőn sem, csak ücsörög a vágószobában, és megmutatja, hogy milyen felvételeket dobtak az elmúlt évadokból. Amolyan bestof ez, a túlélés legnagyobb slágerei bicskával metszett pánsípra és kókuszháncsból eszkábált hegedűre hangszerelve. Persze ez nem csak egy amolyan recyling epizód, hanem összefoglaló is: alapfokú túlélés negyven percben a Discovery műsorán, hogy aztán továbbléphessünk a felsőbb osztályokba. Vagyis, ha valaki last minute utat tervez Egyiptomba, Thaiföldre, Erdélybe, esetleg Szibériába, akkor elég csak ezt az egyetlen egy részt megnéznie, és túlélhet, ha elveszti az élénk színű esernyőt lóbáló idegenvezetőt, és lemarad a csoporttól.
A trópusi övezeten kezdünk, kommandósunk elmondja, hogy hát amilyen paradicsomi a táj, olyan veszélyes is, de azért leginkább paradicsomi, éhen halni nem fogunk, legfeljebb szomjan döglünk a pálmafák alatt, a ragyogó fehér homokban, a Tui prospektust idéző naplementét nézve. Ételt a tengerből szerezhetünk, a tengerben meg úgy látunk, ha tenyerünket a homlokunk elé rakjuk, és gyorsan kifújjuk a levegőt, így ugyanis pár másodpercre légbuborék keletkezik a szemünk előtt, így egy pillantást vethetünk a tengerfenéken megbúvó kagylókra, vagy megbizonyosodhatunk arról, hogy tényleg leráztuk-e azt a rossz arcú cápát, amelyik követett minket.
A tengeri herkentyűket akár nyersen is megehetjük, főleg ha be vagyunk oltva hepatitis ellen, és bírjuk a szusit, egyébként pedig akár még leves is főzhető belőlük. Utóbbi esetben Bear azt tanácsolja, hogy szűrjük át a levest, úgy nem lesz annyira homokos. A kommandós ehhez a zokniját használja, nem tudom, én inkább hagyom, hogy a tengerparti föveny ropogjon a fogam alatt, de nem fűszerezem a kagylólét lábszaggal. De hát Bear Grylls nem is Michelin-csillagos szakács, hanem hivatásos túlélő.
A víz már nehezebb ügy a trópusokon, főleg amikor nem szakad az eső éppen, ilyenkor árnyékos sziklarepedésekben keresgélhetünk esővizet, esetleg feltörhetünk egy kókuszt. Ez utóbbit elég egy villám sújtotta, kihegyezett fatörzshöz csapkodni, és máris folyik a lé, ami olyan jól hidtratál, hogy szegényebb, trópusi kórházakban ezt használják fiziológiai sóoldat helyett is.
Egy gyors ugrás, és máris a mérsékelt égövön vagyunk, ahol a legfontosabb tanács, hogy ne együnk meg semmit, aminek élénk színe van, legyen az gomba, vagy gyík. Mert mérgező, és a túlélést nagyban megnehezíti, ha fosunk, hányunk, arról, már nem is beszélve, ha mindezek után még meg is halunk. A fenti szabályt alkalmazzuk a nálunk nagyobb testtömeggel rendelkező szőrös lényekre is, még ha barna a bundája, és brummog is. A medvék ellen egyébként a legjobb módszer a futás, és a túlélési esélyeinket tovább növelhetjük, hogy ha rohanás közben eldobunk valamit, a medve ugyanis kíváncsi, és megáll, hogy alaposan megszemlélje, és körbeszaglássza, hogy mi is az, amire már nekünk nincs szükségünk.
A túlélést megkönnyíti az is, ha fegyverünk van, a legjobb lenne persze egy puska, sőt egyenesen egy Gatling-gépágyú, azzal még Predatorra is vadászhatunk, ha éppen földönkívüli becsináltad ennénk. De persze ilyen a legritkább esetben van kéznél egy eltévedt turistánál, így marad a nyílvessző farigcsálás, amit Bear egyébként úgy kezd, hogy végy egy több száz, vagy akár ezer éves nyílhegyet. Komolyan, talál egy kőből pattintott nyílhegyet az erdőben, és még valaki azt meri mondani, hogy a túlélés nem szerencse kérdése. Ha ez a csávó lottózóban élne túl, akkor tuti, hogy megnyerné az ötöst, és ugyanazzal a szelvénnyel a jokert is. Meg a tárgynyeremény-sorsolást.
Vissza a dzsungelbe, csak, hogy megtanuljuk, hogy a piócákat nem szabad sóval, vagy égő cigarettával leszedni, mert ilyenkor visszahánynak mindent, és ha előttünk egy fertőzött állatot csapoltak meg, na akkor ott rohadunk a dzsungel mélyén, és még csak nem is értjük majd, hogy mi ütött ki. Hasznos tanács még, hogy együnk termeszeket, és vitessük magunkat a folyókkal, de mondjuk én egyiket sem csinálnám, nem csak mert undorító hangyát enni, és félek a sebes sodrású vizekben, de hát ki tudja, hogy az a hangya, az nem valami durván mérgező fajta-e, és ki az, aki meg tudja mondani egy folyóról, hogy nincs e benne valami, ami leeszi a húst a csontodról. Vagy esetleg kettéharap. Ezért én inkább maradnak a csendes kétségbeesésnél, a sírdogálva éhezésnél, nem túl előremutató, de bevált módszer.
Irány a sivatag, ahol két dologra jó, ha figyelünk: ne csapoljuk meg a kaktuszokat, mert mérgező lehet a levük, és vigyünk magunkkal egy busmant, mert azok tudják, hogy hol bujkálnak a sivatagi emlősök. Egyéb esetben ott pusztulunk. A kínszenvedésünk azért megnyújthatjuk, ha egy üreg mélyén találunk egy apró pocsolyát, de ha nem akarjuk átfosni magunkat a túlvilágra, akkor töltsük az állott vizet egy átlátszó műanyag palackba, és rakjuk ki a napra úgy hat órára. Az uv-sugárzás ugyanis megöli a baktériumokat. Na jó, csak a baktériumok hatvan százalékát.
Egy gyors ugrás, és máris a sarkkörön vagyunk, Bear megpróbál lékhorgászni, ehhez lukat üt a befagyott folyóba egy fagyott szarvaslábbal. Nem tudom, minek a macera a zsineggel, a szarvasszőrből és csillogó csokipapírból készült csalival és a hidegben várakozással, hiszen van egy egész szarvascombja, de mindegy is ez, hiszen ezek csak a kivágott jelenetek. A dvd extrái. Bear még elfut egy legördülő lavina elől, és átvág egy jégbarlangon, és mi már biztosak vagyunk benne, hogy teljesen felesleges tanulni ettől a csávótól. Mi úgyis ott pusztulunk. Csodáljuk csak inkább.
Interjú Bear Grylls-szel a Comment:comon
6x01: Megenni egy félig megemésztett Malacot
Facebook kommentek