Véget ért a Való Világ, így Indy barátunké az egész terep, hajrá egyedül! Kérem tisztelettel, a sorozat eredeti sugárzásában ez volt a 2x18, az utolsó epizód, amit az ABC a kasza előtt sugárzott 1993. július 24-én. Öreg Indys bookend viszont mégsem készült hozzá, de ne sírjunk emiatt, hanem nézzük, hogyan teszi magát hasznossá hősünk a világháborút lezáró párizsi békekonferencián. Előre jelzem, hogy Magyarország megcsonkítására még csak halvány utalás sincs a filmben, úgyhogy a trianonozni akarók keressenek másik fórumot, köszönöm.

Korabeli fekete-fehér híradófelvételekkel nyitunk: a nagy háború végének ünneplése, Vilmos császár lemondása, Georges Clemenceau francia, David Lloyd George angol miniszterelnökök és Woodrow Wilson amerikai elnök érkezése Párizsba egy tartós és minden későbbi háborút kizáró békeszerződés tető alá hozása érdekében… (Hogy ebből aztán mi lett, azt tudjuk.) A teremben Clemenceau beszél a francia nép szenvedéseiről, eközben a kép színesre vált és a tolmácsok sorában felfedezzük Indy barátunkat, aki nagy figyelemmel jegyzeteli a beszéd szövegét.

A konferencia szünetében találkozik régi barátjával, Ned Lawrence-szel, akinek elmondja, hogy az amerikai delegáció tagjaként angolra fordítja az elhangzó beszédeket, nem hoz nagy pénzt, de érdekes munka. Lawrence a szabad Arábia létrehozásán próbál ügyködni és együtt örvendeznek azon, hogy a kolonializmusnak vége és így számos nép végre szabad lehet. Meghívja Indyt estére vacsorázni Gertrude Bell-lel, az ismert íróval és archeológussal, aki elsősorban a régi Mezopotámia területén és Arábiában dolgozik.

Így is lesz, a társasághoz csatlakozik még az ismert történész, Arnold Toynbee is. A beszélgetés témája természetesen a békekonferencia, Indy dicséri Wilson elnököt és terveit, de Toynbee szerint úgyis az lesz, amit a franciák akarnak. Nincs jó véleménye Clemenceau-ról, a „Farkasról”, és arra figyelmeztet, hogy a németeket nem szabad teljesen lenyomni, mert később úgyis újból felemelkednek és abból még nagyobb baj származik. A döntéshozóknak sajnos rövid az emlékezetük, pedig aki nem tanul a múltból, annak újból át kell élnie azt. Ezt Indy annyira találónak érzi, hogy később a szobájában be is írja a naplójába, és elgondolkodva nézi a közeli Eiffel-tornyot. (Azt ugyebár tudjuk, hogy amcsi filmekben a Párizsban játszódó jelenetekben az ablakból mindig látszik az Eiffel-torony. A francia filmekben meg valahogy mindig a Diadalív környékére keverednek. Ezt hívják klisének, vagy ahogy Boncz Géza írta anno a "Megtelt felügyelő"-ben: Monsieur Clichét keresem. – Sajnos őt nem tudom adni, klissé részeg.)

Másnap Wilson elnök beszédével folytatódik a békekonferencia, aki hangsúlyozza bizalmát az újonnan létrehozott Népszövetségben, ami biztosítani fogja majd a békés jövőt. Indy lelkes figyelemmel hallgatja, és később az a megtiszteltetés éri, hogy az elnök a lakosztályába hívatja főnökével, Keatinggel együtt, készítsen pontos jegyzeteket a Clemenceau-val és Lloyd George-dzsal folytatott megbeszélésről. A három nagy ember éppen meglehetősen heves vitát folytat a Közel-Keletről, a mezopotámiai mandátumterületről (ez lesz később Irak), az egységes vagy nem egységes Arábiáról. Wilson szerint a britek és franciák közti korábbi titkos szerződéseket semmisnek kell tekinteni, minden egyezmény a nyilvánosság előtt szülessen meg. Sőt bizottság menjen Arábiába és tudakolja meg, mit szeretnének a helybeliek.

Este vacsora közben Indy elmeséli ezt barátainak, Ned ugyancsak megörül a fejleménynek, mert ő korábban már többször tárgyalt Feisal herceggel a térség jövőjéről. Viszont szerinte nem kell megvárni a bizottság tötymörgését, hiszen évekbe telik, amíg jutnak valamire. Most kell lépni, amíg tart a konferencia, beszél is gyorsan a Párizsban tartózkodó Feisallal. Indy figyelmezteti, hogy Wilson elnök akarata más, de Ned pár perc alatt alaposan felhúzza magát az idealista ábrándokat kergető Wilson ötleteitől. Otthagyja az asztaltársaságot és elrohan, Indy utána, meg sem akarja hallgatni a vitát végigfülelő pincért, akinek pedig valami fontos közlendője lett volna a számára.

Indy az utcán éri utol Nedet, aki közben már lehiggadt és elismeri, hogy a hosszú tárgyalások alatt mindenki, ő is, fáradt és kiábrándult lett. Indy viszont még lelkes, tartsa is meg ezt a tulajdonságát. Feisal herceg másnap beszédet fog mondani a delegációk előtt, ezt mindketten kíváncsian várják, sőt ünnepi arab viseletbe öltözve Ned lesz a herceg tolmácsa. Feisal a beszédében kiáll az egységes és független Arábia mellett, mert nem azért rázták le az oszmán török birodalom igáját, hogy most más nagyhatalmak befolyása alá kerüljenek. Arábia területén már akkor civilizáció volt, amikor Európában még barbárok éltek, szúr oda egyet a nyugati demokráciák képviselőinek. Mi megtettük a szerződésben vállaltakat, fegyverrel támogattuk a szövetségeseket a háborúban, cserébe a Nyugat is tartsa be a független Arábia ügye mellett tett ígéretét, zárja szavait. A beszéd végén Wilson elnök elismerően tapsolni kezd, amihez némi vonakodással csatlakozik a többi delegált is.

Szállására menet Indyt az esti utcán megszólítja az éttermi pincér, fontos közlendője lenne. A csávó vietnámi, a neve Nguyen, Indy természetesen vietnámiul is tud, bár nem túl jól, váltanak is pár szót, de aztán angolul folytatják. Nguyen néhány honfitársával együtt írt egy előterjesztésre szánt petíciót, de hiába próbálták odaadni bármelyik delegáltnak, senki nem vette át tőlük. Bízik benne, hogy Mr. Jones, úgy is, mint Wilson elnök munkatársa, segít nekik. Csak fordító vagyok, szerénykedik Indy, de végül győz a vajszív és átveszi a dokumentet.

Főnöke, Keating természetesen dühös, mi közünk hozzájuk, a Föld túlsó felén élnek, pattog Indynek. Indy hiába emlékezteti Wilson szavaira a népek önrendelkezéséről, Keating szerint Wilson idealista, különben meg az elnökök jönnek-mennek, a diplomaták viszont maradnak, Vietnám meg amúgy francia gyarmat, foglalkozzanak velük ők. Végül azonban hosszas rábeszélés után Indynek sikerül elérnie, hogy a vietnámiak félórás beszédet tarthassanak Keating és az egyik francia diplomata, Monsieur Bertin előtt. Nguyen lényegretörően előadja a vietnámi nép nevében írt petíció fő pontjait, hangsúlyozva, hogy az nem a francia gyarmattartók ellen irányul. Ilyenek szerepelnek benne, mint amnesztia a politikai foglyoknak, egyenlő jogok a helyi lakosságnak, sajtó- és gyülekezési szabadság, oktatás, stb. Hiába rövid a beszéd, a teljesen érdektelen Bertin elszundít közben és hangos hortyogása jelzi, hogy Vietnám nem most fog elindulni a függetlenség útján.

A meghallgatás után Indy sajnálatát fejezi ki a delegációnak, de Nguyenék így is hálásak neki az erőfeszítésért. Ha ránk most nem is, de Ho Si Minh-re biztos oda fognak figyelni majd, búcsúznak Indytől, akinek ez a név nem mond semmit, bezzeg későbbi kortársai, Lyndon Johnson és Richard Nixon számára majd annál többet. Vacsora közben Indy elpanaszolja Toynbee-nak az esetet, aki nincs meglepve. Szerinte a nagyhatalmak úgyis egymás közt döntenek el mindent, újraosztják a világot. Akkor ezért harcoltunk és haltunk meg?!, akad ki Indy, a történész kijelenti, hogy mindig minden másképp történik, mint ahogy előre eltervezik. Ned lép oda hozzájuk azzal a hírrel, hogy végre megérkezett a német delegáció, akiket a franciák előzőleg még átvonatoztattak azokon a városokon és vidékeken, ahol a legnagyobbak voltak a háborús pusztítások. És mi vár majd rájuk itt?, teszi fel a kérdést Toynbee.

Ezt hamar megtudjuk, az állomásra érkező németeket ugyanis feldühödött tömeg fogadja, a vasúti személyzet nem hajlandó nekik taxit hívni, így a delegáció gyalog indul el az Hotel Balzachoz. Itt már még nagyobbra duzzadt a tömeg, a francia trikolórt lengetik és öklüket rázzák a németek felé. A nagyobb hecc kedvéért a szállodaportás az egyik bőröndjüket kihajítja a nép közé, ami pont Indy lába elé esik, ő szó nélkül visszaadja a német tulajnak. Ulrich von Brockdorff-Rantzau, a delegáció vezetője látszólag faarccal viseli az atrocitásokat. A németek reggel megjelennek a konferencián, Indy is ott ül a fordítók között. A megbeszélés azonban rövid, Clemenceau közli, hogy a békeszerződés szövege már készen van, a németeknek csak egy dolguk van: azonnal aláírni. Wilson javaslatára azonban végül beleegyezik, hogy 15 napot adjanak a németeknek az észrevételeik megfogalmazására.

Indyék este az operába mennek (Jules Massenet: Thaïs c. műve, tudjuk meg az Indiana Jones Wikiből), Toynbee csak a második felvonás végére esik be és hozza a legfrissebb híreket. Wilson elnök feladta 14 pontos béketervét és rábólintott a franciák és angolok terveire, Ausztria egy része Olaszországhoz kerül, Japán behatolhat Kínába, stb., tragikus fejlemények ezek, értenek egyet a többiek. Az óriási jóvátételi követelések teljesen tönkreteszik Németországot, ami káoszhoz fog vezetni és kihat egész Európára. Mr Jones, az a háború, amit önök vívtak, húsz éven belül meg fog ismétlődni, mondja Indynek. Ha német lennék, ezt a szerződést nem írnám alá, fejezi be fejtegetését Toynbee.

És valóban, másnap Brockdorff kifejti a német delegáció véleményét a szövetségesek követeléseiről és a jóvátételi igények teljesíthetetlenségéről, hozzátéve, hogy ez a béke a háború folytatása más eszközökkel. Clemenceau hamar felhúzza magát és egyre emeltebb hangon kiabál Németország kizárólagos felelősségéről, ami egy idő után Wilsonnak is kínossá válik, Lloyd George persze egyetért a franciával. Heated scene, ahogy az angol filmes zsargon mondja, aminek végén Brockdorff, saját véleményét fenntartva kijelenti, hogy Németország alá fogja írni a szerződést – ő viszont ezt nem teheti meg.

Végül egy másik német, az O1G-nél kissé kevésbé potrohos Hermann Müller külügyminiszter lesz az aláíró 1919. június 28-án, akivel még azt is eljátsszák, hogy üres tintatartót tesznek elé, amibe így hiába mártogatja a tollat, írni nem tud vele. Némi szünet után, ami alatt mindenki kiélvezheti a nevetséges és egyben megalázó látványt, adnak neki egy másik tollat, amivel már alá tudja írni a dokumentet Johannes Bell gyarmatügyi miniszterrel együtt. A történelmi eseményt a versailles-i kertben elhelyezett ágyúk sortüze jelzi a világnak, este pedig a színpompás tűzijáték a párizsi népnek. A delegációk csomagolni kezdenek, készülnek haza, Indy az archiválásra váró iratok között megtalálja a vietnámiak petícióját, rajta méretes „Elvetve” pecsét.

Az utolsó képeken azt látjuk, amint a három nagyhatalom képviselői egy hevenyészett Közel-Kelet térkép fölé hajolva hullámvonallal és félkörrel bejelölik a brit és a francia befolyási övezetek határát. Pompás a beállítás: úgy térdelnek és firkálnak a papírra, mint túlkoros ovisok. Ja, és természetesen semmilyen bizottság nem fog elutazni a térségbe, ennyit a rész elején hangoztatott nyilvánosságról és önrendelkezésről. És mit kap Feisal herceg?, kérdezi Wilson, ó, majd találunk neki valamit, jelenti ki Lloyd George.

Ned kikíséri Indyt a vonathoz, Indy közli vele, hogy csalódott, felhagy a diplomáciai karrierrel és visszamegy Amerikába archeológiát tanulni. Elbúcsúznak egymástól, írsz?, írok, ne felejts el, nem foglak. Sípszó, a gőzmozdony hangos fújtatással elindul, ezért Indy alig hallja Ned búcsúszavait: „Megszereztük a békét ezeknek, és egy új világ lehetőségét, de ők visszahozták a régit. De azért lehetne rosszabb is.”