Laura korábban itt

Hétfő reggel van és én megint itt vagyok. Pedig tényleg azt hittem, hogy az a múlt heti ölelés lesz az első és utolsó érintés közöttünk. Az utolsó alkalom, amikor láthatom őt. És most, mint már egy éve minden hétfőn, megint szorongó léptekkel közeledem, ez a kurva kapu meg pont úgy nyikorog, mint az első alkalommal... A kertben vár. Most is olyan sármos és megnyerő, bölcs és kisfiús egyszerre, mint mindig. Talán meg kellene ölelnem? De akkor ismét visszabújna a csigaházába. Hiszen a múlt héten, ott a rendelőben visszaölelt engem. Azért ez már egy lépés volt felém. Még akkor is, ha ő is azt hitte ez az utolsó.

Bemegyünk. Rögtön elmondom neki, megfogadtam a tanácsát és elmondtam apának az Imrés történetet. Nem, nem simogatja meg a buksim, hogy ügyes és okos meg szófogadó kislány vagyok. Ellenkezőleg. Lecsesz, amiért csak egy lightos verziót vallottam be. Csak egyszer voltunk együtt, az egész nem jelentett semmit, sem akkor, sem később - hazudtam apának. És apának már ez is sok volt. Két nappal a vallomásom után rosszul lett az utcán. Hozzánk vitték be, a kórházba és még mindig ott van….

Minden olyan, mint a korábbi ülések alkalmából, de valami azért mégis más. Mintha, mintha most más szemekkel nézne rám András. Talán tényleg azt hitte nem lát többé, és lám, mégis üres maradt ez az időpont, és az első szóra visszajöhettem… Hirtelen megint a jól ismert párbeszédben vagyunk. Én, már-már tét nélkül, évődöm vele, hogy lám, nem sikerült engem pótolnia. Amikor egyszer csak, hirtelen, nem a megszokott szakma-dumát kapom válaszul, hanem azt mondja, nem akar engem pótolni, mert olyasmit érez irántam, ami pótolhatatlan…. „Megrémített az a gondolat, hogy soha többé nem látom.” Mond ilyet egy terapeuta a páciensének? Mi ez? Miért mondja ezt most ennyi visszautasítás után? Miért pont most? És én erre az egészre csak ezt tudom kinyögni, hogy ÉRTEM. Nem érzek katarzist, nincs bennem „a na látod én megmondtam” érzés, sem boldog lebegés.

Csak próbálom tudomásul venni a hallottakat. Furcsa. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Azt mondja, tényleg nem csak én beszélem be magamnak, hogy vonzalmat érez irántam. Érzi ő, nagyon is. Mintha csak tesztelnénk egymást, ki mennyire zakkant, ki meddig mer elmenni… Magam mellé hívom, ide a kanapéra. Arcán még mindig az a megrészegült mosoly, mintha elalélna önnön bátorságától, hogy jé, meg merte tenni, bevallotta a nyilvánvalót. De valahogy, ahogy ott ül mellettem, még mindig inkább a terapeutámat látom benne inkább, mint vágyaim tárgyát. Még a kezét is közelebb húzza, meg kellene érinteni, de nem megy. Tegezni kezd, furcsa ezt a szájából hallgatni.

És amikor megkérdi mire gondolok, én, mint akit hipnotizáltak, még be is vallom neki, hogy Imrére gondolok. Miért mindig Imrére kell gondolnom, amikor egy férfival kezd komolyabbra fordulni a dolog? Ez a pasi itt mellettem tényleg nem bír elszakadni a pszichológusi énjétől. Faggat, tovább. Imre. Imre. Imre.

Elmondom neki, amit eddig talán még önmagam előtt is titokban rejtegettem, hogy akkor és ott, abban a nyaralóban és nem szexre vágytam Imrétől. Dehogy is. Csak a mentőövet láttam benne, aki ki tud menekíteni a szerencsétlen apám reménytelenségéből. Amikor bementem hozzá, a szobájába, ő minden porcikájával, különösen az álló farkával azt sugallta: gyere kicsi lány, majd megvéd a bácsi…. Nem tudtam mi vár rám, amikor felkínáltam magam Imrének. A testem már kész nő volt, de a lelkem az gyermeki. Megtettem mindent, amit kért, igyekeztem nagyon. Ha az aktusra gondolok, most mégis az a kisfiú jut eszembe a gyerekosztályról, akin gerinccsapolást kellett végeznem. Ő is bátor volt, ő sem tudta mi vár rá. Én is bátor voltam, mégis síkosító kellett hozzá, hogy akkor és ott belém hatoljon Imre. Fájt. De aztán hagytam másnap is. Mert azt reméltem, hogy megment. Honnan is tudhattam volna, hogy ez egy nagyon nem normális út, hogy csak kihasznál? Hogy is mondta András a múlt héten? „Hogy az összes perverz patkány ugyanazt a módszert használja.” Nem akartam lefeküdni Imrével. Csak azt akartam, hogy öleljen meg és mondja azt, minden rendben lesz.

Most is azt akarom. Itt vagyok András, ölelj meg és mond azt, hogy minden rendben lesz. De hiába az előző percek vallomása, hiába a pillanat, hogy megragadom a kezét, most mégis feláll és elhúzza a sajátját. És akkor megint kimondom: gyere és feküdj le velem. De akkor már megint a régi András néz rám. Visszaül abba az átkozott székbe. Mintha csak azt mondaná, nem kellek neki, ilyen múlttal nem.

Magyarázni kezd: azt mondja, vágyik rám, régóta vágyik. De nem engedhet ezeknek a vágyaknak, mert akkor Imre 2 lenne. Nem lenne különb, mint az a pocakos német, aki ott, a nyaralóban megerőszakolt. Én Imréhez az apám elől menekültem, András szerint az Imre által okozott sokkhatás és tartós defektek miatt most hozzá menekülök. Ha ő most azt tenné, amit én akarok és amit ő is tenne a farka a szíve szerint, akkor nem lenne különb, mint a bajok eredeti okozója, Imre. Próbálom megérteni. De hogyan hasonlíthatja magát ahhoz az emberhez? Én őt akarom, tényleg őt. De András már megint csak egy pszichológus fejével tud gondolkozni. Tényleg ekkora trauma volt nekem az az aktus Imrével? Ennyire elrontotta a szexhez való viszonyomat? Hogy is mondja András? Csak a szexen keresztül vagyok képes kommunikálni… Pedig én többet érzek iránta. Barátságot, elfogadást, bizalmat. Igen, ezt mindet érzem. Meg azt is, hogy le akarok feküdni vele. Minden defektet félre akarok tenni, nem elemezve akarom magunkat, hanem elélvezve. Azt mondja megijedtem, amikor ide ült mellém… Talán. Egy kicsit. Na jó. Nagyon. De hát ennyi visszautasítás után már nem is reméltem… Vagy tényleg attól félek, hogy az ábrándjaim testet öltenek és oda lesz a varázs és megutálom őt?

Megint azt mondja szeretne lefeküdni velem. De ha megtennénk én utálnám meg, mert valójában nem ezt akarom, csak megváltást, segítséget…. Nehéz, ha az ember lánya picológusba szeret bele. Más már rég hanyatt vágott volna, ez meg itt elemez….

Talán elég mára a vallomásokból, a legjobbkor csörög a telefonom. Egyrészt magamra maradhatok a gondolataimmal, másrészt végre jó hír apámról, túl van a krízisen. Rohanok hozzá.

A kertben még, ahogy sietek a kocsihoz egy pillantást érzek magamon. Judit az, András felesége. Ahogy visszanézek és köszönök, még így futtában is, mintha valami furcsát látnék ennek a nőnek a tekintetében. Mintha sejtené mi lakik a szívemben…