Afrika, Thapsus, i.e. 46. A sivár földön szétszórt maradványok, két búskomor szenátor, meg egy Oscar-esélyes átéléssel haldokló statiszta-elefánt jelzik, hogy nemrég csata zajlott e vidéken. Cato és Scipio csúnyán kikaptak Caesartól, úgyhogy a biztonság kedvéért mihamarabb pucolniuk kellene a helyszínről. A mokány Cato már a múlté, az elmúlt időszak kiapasztotta a végtelennek hitt harci kedvét, mondhatni, átment Pompeiusba. Scipio életösztöne viszont még működőképes, ezért elvonszolja az öreget a legközelebbi porfészekbe, Uticába.

Vacsora közben Cato felveti, hogy Scipio elég türelmes ember, békét köthetne Caesarral, majd ezt követően diszkréten elhúz a klotyóra. Azt persze senki sem veszi észre, hogy magához vett egy böhöm nagy kést, amellyel minden felesleges cécó nélkül hasba szúrja magát. Másnap reggel elégetik a holttestet. Vele együtt füstölög Scipio életkedve is, immár teli a töke az egész világgal. Elküldi az embereit, és parancsára az egyik fiatal katona átsegíti őt a túlvilágra.

Róma. A színházi népek aztán magas ívből tesznek a halottak emlékére, a nézősereg Cato és Scipio vereségének kifigurázott interpretációján szakad a röhögéstől. Ahogy azt az egyik színész is összefoglalja, nagy nap a mai, mindenki kedvenc Caesarja rendet tett a birodalomban, megszabadult a mocskosrandafelforgató Pompeiustól és csürhéjétől, mától jöhet a tejjel-mézzel folyó kánaán! Váltunk. Katonáink hosszú távollét után, repdeső szívvel térnek haza a jó öreg aventinusi házba. Ezúttal nincsenek zabigyerekek, kanos sógorok és egyéb meglepetések, a lányok és Niobe örömködve ugranak apus nyakába, majd sürgősen a házaspár szobára vonul. A lakás jólét nyomait hordozza magán, kiderül, hogy Niobe és Lyde hentesüzletet nyitottak, egész jól megy nekik a bolt, még új rabszolgákra is futotta. Pullo enyhe irigységgel figyeli Vorenusék boldogságát, ám szerencsére itt van még az ő Eirenéje, aki továbbra is nagyon kedves, és a legutóbbi találkozásuk óta a nyelvet is elsajátította.

A városba vezető úton még két régi ismerős kerül elő: Caesar győzelmével véget ért Octavianus kényszerű száműzetése, Timon kíséri haza az anyjához és a nővéréhez. A srác nem sokat változott azt leszámítva, hogy a szája hatványozottan nagyobb lett. Ugrunk Serviliáékhoz. Brutusnak még mindig rossz a lelkiismerete: ugyebár besározódott a neve, az illem, becsület és életösztön meg azt diktálják, hogy fogadja el egy zsarnok barátságát. Ráadásul az anyja lelkes Caesar-rajongóból megkeseredett ellendrukkerré vált, akinek aztán végképp lehetetlen megfelelni. Feneketlen jókedvvel mennek hát arra a szűk körű fogadásra, amit Atia rendez kedvenc nagybátyja tiszteletére.

A vacsora alatt Caesar az afrikai élményeit ecseteli, és a következő hónapban esedékes diadalmenetét tervezgeti, Brutus fészkelődik, Servilia savanyodik, Octavianus lopva a nővérét nézegeti (nem valami biztató, de egy fokkal jobb, mint amikor anyus pucér seggét leste), Octavia pedig Serviliával szemez. Caesar fáradhatatlan munkamániásként már azon agyal, hogy miképp tudná gatyába rázni az egyre jobban züllő birodalmat, és mivel úgyis kéznél van, megkérdezi Octavianust, van-e néhány használható ötlete. Hogyne lenne, közmunkák, építkezések, megbízható emberek a szenátusba… Kár lenne veszni hagyni ezt az agyat, ezért Caesar elintézi, hogy a kölyök bekerülhessen a pontifexek közé. Atia szanaszét ájul a megtiszteltetéstől, Octavianus mégsem lejt örömtáncot örömében, őt jelenleg jobban érdekli a versfaragás a politikánál. (Noha eddig úgy tűnt, hogy pelenkás kora óta a konzuli székbe készül.) Így jártál, fiam.

Egy hónap telt el azóta, hogy a két katona leszerelt, azóta Pullo javarészt állandó unatkozással, Vorenus pedig a család aprajának szórakoztatásával és/vagy a dicső katonaidők utáni nosztalgiázással üti el az időt. Ez így nem mehet tovább, munka után kellene nézniük, lehetőleg még azelőtt, hogy kiapadna a családi vagyon. Jobb híján betársulnak Lyde és Niobe hentesüzletébe. Nem is lenne gond a melóval, de Vorenust nem tanácsos kiengedni az utcára, rögtön az első munkanapon sikerül bajba keverednie. Egy pórul járt adóst püföl két kredencnyi pénzbehajtó, és épp készülnek levágni szerencsétlen fickó orrát, amikor a hős közbelép, és keménykedve elzavarja őket a rákba. Ez mind szép és jó, ám az úriemberek Erastes Fulmennek dolgoznak, aki nem szereti, ha holmi nagyszájú exlégiósok beleköpnek a levesébe.

Servilia és Octavia egy kis féltékenykedéssel és évődéssel fűszerezett szövődélutánt tartanak. Szóba kerül Octavianus, hejj, de csinos legény lett belőle, no és Caesar mennyire kedveli őt! Octavia ennek apropóján elpletykálja a régi történetet, amikor Atia azt hitte, hogy a fia Caesar szeretője, de kiderült, hogy csak betegség kínozta őt… Hoppá, őszentségének egy mélyen titkolt nyavalyája van? Servilia izgatottan lecsap a témára, és megkéri Octaviát, hogy szedje ki az öccséből az igazságot. A lányzó eléggé odavan Serviliáért ahhoz, hogy adatokat gyűjtsön Caesar ellen, ezért addig sertepertél a hótt unalmas pontifexi szakirodalom felett senyvedő Octavianus körül, amíg az el nem árulja neki legalább egy titkát. A fiú azt hazudja, hogy Caesar betegségét csak ő találta ki, viszont nem akar leégni Octavia előtt azzal, hogy egy árva sötét rejtegetnivalót sem tud felmutatni. Elmeséli hát neki Evander megkínzását és a kis Lucius származásának történetét.

Egy békés délután Fulmen és bandája berontanak Vorenusék udvarára. Aventinus keresztapja mélységes sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy Lucius katonásdit játszik az ő területén. Követeli, hogy másnap a Fórumon, térden csúszva kérjen bocsánatot azért, hogy megütötte az egyik emberét, ellenkező esetben felszecskázza a családot és felégeti az otthonukat.

Octavia beszámol Serviliának mindarról, amit megtudott az öccsétől, azaz Caesarnak kutya baja, ellenben a húszezredik jelentéktelen katonának igen cifra családdja van. Servilia nem elégszik meg Octavianus halandzsájával, tudni akarja, mi annak a nyomorult Caesarnak a gyenge pontja. Megszállottan követeli Octaviától, hogy csikarja ki a fiúból az információt, és ennek érdekében meglepő javaslattal áll elő: feküdjön le Octavianusszal, ettől biztos megered a nyelve. Figyelembe véve azt, hogy a fiú milyen tekintettel néz a nővérére, nem lesz nehéz dolga. Octavia haja égnek áll az ötlettől, hogy tehetne ilyet a családjával? Servilia ekkor bedobja az utolsó ütőkártyáját: az emberei elfogták Glabius egyik gyilkosát, aki azt vallotta, hogy Atia áll az ügy hátterében.

Új nap virradt, Fulmen és társai a Fórumon tanyáznak, azonban Vorenusnak se híre, se hamva. Pullóval együtt lázasan készülődnek a támadásra, míg Niobe Lyde-ra bízza a lányokat, és elküldi őket vidékre. Ő lesz, ami lesz, itt marad, Vorenus sem tudja rábeszélni a távozásra. A két katona, Niobe és Eirene egy rakás fegyver mellett üldögélnek az udvaron, imádkoznak, eszegetnek, várják az elkerülhetetlent. Zajt hallanak, felpattannak, de a kivégzőosztag helyett meglepetésvendég érkezik, a derűs Caesar az, egy tucatnyi katona élén. Mit keres ez itt? Időközben Fulmenék megunják a várakozást. Nagy mellénnyel elindulnak öldökölni, de a felfegyverzett őrség láttán megcsappan az önbizalmuk, szerényen összehúzzák magukat, és sebesen kifarolnak az utcából.

Vorenus és Niobe megvendégelik Caesart, bár eleinte zavarukban azt sem tudják, fiúk-e vagy lányok. A nagyfőnök azonnal a tárgyra tér, felajánlja Luciusnak, hogy legyen az Aventinus magisztrátusa. Amennyiben beleegyezik, ő maga fogja jelölni a hivatalra. Vorenus viszont, ahogy azt már mindenki megszokhatta, kemény dió, aki nagy tisztelettel ugyan, de mélységesen helyteleníti Caesar politikáját. És mivel nem azonosul a nézeteivel, nem tudna az érdekében felszólalni az emberek előtt. (Niobe közben a háttérben vuduzza a férjét, fogadd már el, te lüke.) Caesar belekezd a propagandába, neki minden vágya, hogy Róma felvirágozzon, és visszatérjen a (sosevolt) aranykor, de ehhez megbízható segítőtársakra van szüksége. Vorenus még sóhajt egyet-kettőt, aztán rábólint. Kivonul Caesarral az udvarra, ahol a fél kerület fogadja őket lelkes tapsviharral. Pullo eleinte örvendezik Vorenus szerencséjének, de hamar elfogja a rosszkedv, és meglép az ünneplő tömegből.

Octavia otthon a lelkiismeretével viaskodik, de végül elég egy pillantást vetnie Atia önhitt fejére, és a bosszúvágy kiütéssel győz. Este besétál Octavianus szobájába, és miután a rávezető magatartással és a sejtelmes utalásokkal nem sokra megy, előbb felkínálkozik a fiúnak, aztán gyakorlatilag az ágyba rángatja őt. Octavianusnak a persze nincs ellenére az akció, de sejti, hogy Octavia, aki alapjáraton maga a megtestesült római erény, nem azért fertőz a vért, mert a könyvek fölé hajoló bongyor kerubfeje láttán leküzdhetetlen vágy tört rá. A hempergést követően mindezt olyan idegesítő higgadtsággal vezeti le a nővérének, hogy az megtörik, és bősz bőgés közepette elismeri, hogy csak Caesarról akart információt kicsalni. Octavianus megígéri neki, hogy soha nem szól erről az anyjuknak, de késő bánat, Merula addigra már a kulcslyukra tapadva kémleli az ágyban heverő testvérpárt.

Aventinus. Pullo lekonyuló szájjal nézi, ahogy Niobe büszkén bebugyolálja férjurát a puccos tógába, és a koszos kezeivel még csak le sem taperolhatja a drága anyagot. Ez nem az ő napja. Vorenus a tükörben szemléli magát, alig hisz a szemének.

Merula továbbadta az úrnőjének, mit látott az éjjel. Meglepő ugyan, de akadnak még olyan dolgok, amelyek Atia gyomrát is megfekszik, és az, hogy a lánya rámászott a fiára (és viszont), ezek közé tartozik. A reggel bájos családi jelenettel kezdődik, hogy a tüzet okádó nő korbáccsal végigkergeti Octaviát a házon, majd az őt nyugtatgatni próbáló Octavianusnak is kioszt pár taslit. A hév elmúltával megesküszik mindenre, ami szent, hogy nem ő ölette meg Glabiust, Servilia meg egy hazug banya, aki szét akarja forgácsolni a családot.

Itt az újabb éjszaka, Pullo továbbra is búvalbaszottan, félrészegen lerogy a Vorenus-ház udvarán, és az aludni kívánó szomszédok nagy örömére Eirene után kiáltozik. Amikor a lány lejön hozzá, itallal kínálja, és mesél neki az anyjáról, aki rabszolga volt, és egyébként hasonlított Eirenére. Hamarosan kibukik, mi a franc a baja azon túl, hogy magányos és nem találja a helyét: nem igazán tetszik neki, ahogy Vorenus behódolt Caesarnak. Végül Eirenétől várja vigasztalást, ami konkrétan szexből áll. A lány nem tűnik elragadtatottnak, de egy rabszolgának aztán végképp nem kívánságműsor az élet.

Másnap folytatódik a boszorkák matrónák háborúja. Timon és egy embere a szobrászok között álldogálva csevegnek, amíg fel nem bukkan Servilia hordszéke. Ekkor még vagy öt marcona legény pattan elő a semmiből, lemészárolják a rabszolgákat, a sikítozó Servilia pedig megússza annyival, hogy ország-világ előtt levetkőztetik, és megtépázzák a frizuráját. Így jár az, aki ujjat húz Atiával.