A legutóbbi epizód jól nevelt sorozathoz illő cliffhangerrel ért véget, tomboló vihar pozdorjázta atomjaira a Göröghonba tartó flottát, köztük a szívünknek kedves két légiós hajóját is. Tövig lerágott körmeink megmenekülnek a további cincálástól, ugyanis katonáink élnek, több liternyi tengervíz elfogyasztását követően a mázli az útjukba sodort egy zsebkendőnyi méretű, hullákkal teli földdarabot, amelyre herkulesi erőfeszítéssel sikerül kitántorogniuk.

Hagyjuk őket pihegni, nézzünk körül Hellászban. Caesar és Antonius a térkép felett görnyedve a harci stratégián kotlanak. Miután századszorra is kielemezték az összes lehetséges lépést, megállapítják, hogy nincs más hátra, szembe kell nézniük az ellenséggel. A másik sereg táborában vígan lakmározó, Caesarékon szórakozó Pompeius és a szenátorok azonos következtetésre jutottak, de a konkrét megvalósítás tekintetében eltérnek a vélemények. Pompeius úgy dönt, hogy körbezárja Caesar seregét, a piszkos munkát pedig az időre bízza, de a többi nagyon okos egy emberként kárál. Ők látványos győzelemre vágynak, amely sokat javítana a róluk kialakult „hülye lúzerek” képen, ezért rábeszélik a hadvezért a támadásra.

Rómában a kikiáltó elregéli a polgároknak a nagy büdös helyzetet: Antonius ugyan épségben megérkezett Hellászba, de a felmentő sereget megtizedelte a vihar, ráadásul időközben bekerítette őket a túlerőben lévő sereg. Atia a gyaloghintójában elhaladva végighallgatja a híreket, amelyektől kellően beparázva nekilát, hogy megerősítse otthona védelmét. Timontól csak néhány használhatatlan hülyegyereket kapott, ezért most Octavián a világ szeme. Atia utasítja, hogy menjen el Serviliához, és kérjen tőle embereket, akik majd a nevében őrzik az ajtajukat. Octavia nagyon húzza a száját, ő nem akar koldulni, az sem érdekli, ha végigmegy rajtuk a város összes banditája, elege van ebből a háborúból, és különben is, Atia egy beképzelt banya.

Aventinus. Legutóbb úgy tűnt, Lyde örökre eltűnik a balfenéken, ehhez képest mégis meglátogatja Niobét. Drámakirálynői modorral indít, de hamar megenyhül, épp csak annyi kellett hozzá, hogy a húga szomorú arccal Vorenus sorsa miatt aggodalmaskodjon. Elárulja, hogy belefáradt a gyűlölködésbe, és ezennel megbocsát Niobénak. Egymás nyakába borulnak, jön a sírás-rívás és a békülés.

Az egy dolog, hogy katonáink megúszták a fulladást, de sajnos egy olyan szigetre kerültek, ahol se étel, se ital, de még egy árva bokor, Brooke Shields vagy Dharma-állomás sem található. Pullo örök optimistaként a halászattal próbálkozik, ám sokra megy az étellel, ha egy csepp ivóvizük sincs. Vorenus mindezt már korábban végigzongorázta magában, úgyhogy az ugrabugrálás helyett a maradék erejét egy kő farigcsálására fordítja: Niobénak és az utókornak hagy hátra magvas gondolatokat. Pullo vállat von, üdvözletét küldi Eirenének, aztán megy a dolgára.

Octavia rászánja magát a látogatásra, ennek apropóján úgy kicsípi magát, mint még soha. Gyanús ez a lány. Servilia nagy kegyesen teljesíti a bociszemekkel előadott kérést, ettől Octaviát úgy elöntik az érzelmek, hogy elsírja magát. Mert hogy Servilia annyira jó hozzájuk, pedig nem érdemlik meg, bocsásson meg nekik, hüpp. Az asszony csitítja, bókol neki, hazamenetel előtt még meg is öleli, hétszentség, hogy valami alakul kettejük között.

Eljött az ütközet napja. Egy katona lélekszakadva hozza Caesarnak a hírt, hogy az ellenség csatasorba állt. Posca nagy megrökönyödésére a nagyfőnök szemrebbenés nélkül összekürtöli a saját seregét, pedig a legkevésbé sem rózsás a helyzet, nagy túlerővel kell szembenézniük, az embereik meg szánalmasan le vannak amortizálódva. Caesar szerint mindez előnyükre válhat (Posca: „Nem tudtam, hogy az irónia harci célokra is használható.”), ugyanis a katonáinak két lehetőség között választhatnak: győznek vagy meghalnak. Pompeius légiói számára nem ilyen kiélezett a helyzet, ezért remélhetőleg nem is fogják túlzásba vinni a vitézkedést. Felcsendül a zene, a két hadvezér feszülten készülődik, öltözködnek, Caesar imádkozik, mindketten roppant elszánt képet vágnak. Magát a csatát huszáros röviséggel és a takarékosság jegyében oldották meg, néhány villámgyors jelenet a kardot lóbáló statisztákról, és már véget is ért a nap, Caesar a sátrába szédeleg, leteszi magát az ágyára, és elalvás előtt egy üzenetet küld a rómaiaknak. Igen, győzelmet aratott.

A vert sereg vezére egy fa tövében üldögél, sebesült kezét szorongatva egy másik dimenzióban jár. Menekülnie kellene, de nem törődik semmivel, annyira elesett, hogy kezdem megsajnálni. A szenátorok sátrában heves tanácskozás folyik, elfogyott a pénzük, nem tudnak újoncokat toborozni, így hogy a fenébe háborúzzanak. A vén harci kakas Cato kedvét nem szegik az efféle apróságok, azonban Cicero és Brutus piszkosul besokalltak a vereségtől. Előbbi farokfelvágva rohan, hogy megadja magát Caesarnak, aztán lesz, ami lesz, utóbbi tépett idegekkel, Pompeiust anyázva csatlakozik hozzá. Az emlegetett szamár természetesen ekkor lép be a sátorba, ámde időközben áttérhetett egy új vallásra, mert mindenkit megért, mindenkinek megbocsát. Ő a maga részéről Egyiptomba megy erőt és sereget gyűjteni, jóban volt a régi királlyal, a gyermekei is hűségesek hozzá. Cato és Scipio összenéznek, majd Cato felveti, hogy jobb lenne, ha ők külön utaznának. Pompeius magára marad.

A hajótöröttek egyre szomjasabban döglődnek a Nagy Kopár Homokhalmazon, és az alkalomhoz illően a halálról elmélkednek. A körös-körül lebegő hullák láttán hirtelen house-i epifánia világítja meg Vorenus félig kiszikkadt agytekervényeit. A holttestek felpuffadtak, minek következtében fennmaradnak a vízen, nosza, építsünk belőlük csónakot! Estére elkészül a morbid szállítóeszköz, felpattannak rá, hogy elhajózzanak a nagy semmibe.

Pompeius a feleségével és a porontyokkal együtt az erdőben táborozik. Reggel arra ébrednek, hogy a rabszolgáik és a katonáik szinte mind leléptek, ott hagyták őket egy csapat rosszarcú között. A zsoldosok vezére, kinézetre a Vasorrú Bába és az Operaház Fantomjának gyermeke cseppet sem bizalomgerjesztő, Pompeius helyében én visítva menekülnék. Azonban a szükség nagy úr, kénytelen elfogadni a szolgálatait. Róma. Octavia a felzúdult hormonjai okozta feszültséget először maszturbálással, utána imádkozással igyekszik levezetni. Pont jókor jön Servilia meghívása egy másnapi közös szövögetésre. A lány szokás szerint nem akar menni, de az anyja elküldi, mert akármilyen unalmas is Servilia, a barátságot ápolni kell. Nagyszerű.

Pompeiusék megérkeznek a tengertparta, ahol a gyerekek felfedezik a vegetáló hajótörötteket. Vasorrú nem kevés hátsó szándékkal kezelésbe veszi a két mázlistát. Katonáink eszméletük visszatértével szemügyre veszik Pompeiust, aki Aeneas Mella álnéven mutatkozik be nekik. Nulla sikerrel, mert Vorenus rögtön felismeri, és némi töprengést követően Pullo agyáig is eljut, hogy ez a Mella talán nem véletlenül hasonlít annyira Pompeius Magnushoz. A lelki szemei előtt felderengő jutalom hatására lelkesen nekilendül, hogy elfogja őt, de a harmatgyenge lábai egyelőre nem engedelmeskednek.

Servilia nagy örömére Octavia elfogadta a meghívást, bár ne győzi hangsúlyozni, hogy csak az anyja erősködésének engedett. Na, persze. Letelepednek a heverőkre beszélgetni, de a csicsergésüket megszakítja Servilia rabszolganője a friss hírekkel. Caesar legyőzte Pompeiust, a kicsi fia sorsáról semmit sem tudni. Az asszony zokogásban tör ki, Octavia közel húzódik, hogy vigasztalja, és hoppá, már el is csattant egy csók.

Cicero és Brutus belovagolnak Caesar táborába, ahol térdre borulva kapitulálnának… már ha hagynák őket. Meglepetésükre Caesar úgy fogadja őket, mintha a rég látott testvérei lennének, és nem a legyőzött ellenfelei, épp csak meg nem pörgeti őket a levegőben. Még Ciceróba is belefojtja a minden bizonnyal nagyszerű és megható szónoklatát, de jobb is így, valószínűleg egy másfél órás előadástól kímélte meg magát. Fátylat a múltra, meg az egész civakodásra! Brutus meghatottan megígéri, hogy soha nem felejti el a nagylelkűségét. A nagyfőnök lelkesen beráncigálja őket a sátorba, és leülteti őket a lakomázó emberek közé. Egy percre megfagy a levegő, Antonius egy pohár borba bele tudná fojtani mindkettőt, és „megvesztél, ember?” pillantással vizslatja Caesart.

Míg Pompeius a tábortűznél az egyiptomi királyi dinasztiáról mesél a gyerekeinek, Vasorrú odasomfordál a katonákhoz egy remek ajánlattal. Együtt el tudnák intézni az öreg megmaradt embereit, a zsákmányon pedig megosztoznak. Na, ez sem tudja, kivel kezdett, Vorenus elküldi a pokolba, és amikor keménykedni próbál, a nyaka átszúrásával meg is adja neki a kezdőlökést. Pompeiusszal és a kíséretével közli, hogy innentől fogva tekintsék magukat a foglyainak. A hadvezér félrehívja beszélgetni, elmerengenek a múlt nagy csatáin, ezután azt is megtudjuk, miképp szenvedett vereséget Pharszalosznál annak ellenére, hogy minden ütőkártya az ő kezében volt. Elhangzik az „így halt meg a köztársaság” mondat is, talán ez az, ami elgondolkodtatja Vorenust. Pompeius nem fél a haláltól, ő csak azért könyörög, hogy kíméljék meg a családja életét, hadd vigye őket Egyiptomba. Vorenus nem szól semmit, csak hümmögve elvonul.

Fél pillanatra visszatérünk Rómába, ahol szemrevételezzük Serviliát és Octaviát, akik együtt töltötték az éjszakát. Reggel Pompeius arra ébred, hogy a két katona faképnél hagyja őket, szabadok, mehetnek isten hírével. Pullo végigmorogja a teljes utat: birtok, rabszolgák, arany, mind az övék lehetett volna, ha elviszik őt Caesarhoz, de nem, Vorenusnak köszönhetően elestek a zsíros jutalomtól.

A táborban beszámolnak Caesarnak a hihetetlen történetükről: ötezer katona közül egyedüliként maradtak életben, összefutottak Pompeiusszal és elfogták őt. Egyre jobban gúvadó szemmel hallgatja őket, és amikor megtudja, hogy Vorenus szabadon engedte, mert megesett a szíve a szegény, megtört öregemberen, majd’ felrobban a feje. Antonius rezignált nyugalommal ül a sátorban, ő korábban kikérdezte a katonákat, már túlesett az agyvérzésen. Caesar üvöltve közli, hogy amíg Pompeius él, addig veszélyes rájuk nézve, mert az ellenség újra és újra köré gyűlik, és egyáltalán, Vorenus minek hiszi magát? Végül csak azért ússzák meg a keresztre feszítést, mert az istenek szemlátomást a tenyerükön hordozzák őket, neki pedig eszében sincs kikezdeni ekkora hatalommal.

Egy kontinenssel odébb Pompeius partra csónakázik, míg a családja a hajóban várakozik. Meg volt győződve arról, hogy régi barátai tárt karokkal fogadják majd, de sehol a népes fogadóbizottság, virágfüzér, tűzijáték, csak néhány katona és egy mézesmázos modorú római várja őt. Pofázik, pofázik, és mire Pompeius rájön, hogy valami bűzlik, a fickó már hasba is szúrta, és hogy teljes legyen az összkép, a család szeme láttára levágja a haldokló hadvezér fejét. Végefőcím.