A harmadik Derrick-epizód – a zárójelenettől eltekintve – végig egy helyszínen, a grünwaldi kastélyszállóban játszódik. Egy augsburgi férfikar ünnepli itt fennállása 75. évfordulóját, az ő karénekükkel is nyitunk. Hallgatva őket elcsodálkozunk, hogy húzták idáig, de lehet, hogy a mostaniak egyszerűen csak kevésbé tehetségesek, mint a nagy elődök. A kamera rögtön az énekkar főnökére, a karizmatikus August Barkra koncentrál (az a Siegfried Lowitz játssza, aki később az itthon is kedvelt Az Öreg című krimisorozat címszereplőjét, Erwin Köstert alakította az első 100 részben). Bark a családjával jött Grünwaldba, jelen van a felesége, a fia, a lánya, valamint a fia barátnője, Irene Eppler is. Mint kiderül, anno 1899-ben Bark nagyapja alapította az énekkart, nem csoda hát, hogy ő van a középpontban.

A hangulat gyorsan a tetőfokára hág, folyik a sör, a „szexi” hangú Barkot pedig nem győzik a családtagjai felváltva dicsérni. De csak az ének miatt, a mulatozás annyira nem jön be: az asszony már akkor megkéri a jó öreg Augustot, hogy ne igyon többet, amikor jóformán még be sem indult a buli. Bark lánya azonban még ennél is döbbenetesebb: a parti kellős közepén képes kötögetni, miközben minden kortársa a táncparketten ropja nagy lelkesedéssel. A zenekar igazi jó hetvenes évekbeli arcokból áll, a forgatókönyvíró Herbert Reineckernél azonban ekkortájt beakadhatott kissé Neil Diamond High Rolling Man című száma, mert a második epizód után a banda e harmadikban is ezzel a nótával csap a húrok közé. Közben befut egy újságíró, aki a helyi hírharsonában is leközölheti August Bark magvas gondolatait az életöröm fontosságáról, valamint a pozitív szemléletről. Az énekkar tagjai már nagyon nem szomjasak, s beindult az ifjabb Bark barátnője is: Irene olyan vadul szexuális táncot lejt a parketten dekoltázsa és bugyija mutogatásával, ami feléleszti az idős Bark régóta szunnyadó ösztöneit. A dalárda tagjai ekkorra már matadorrá itták magukat: egyikük, Broll úr Irene sálját kikölcsönözve adja a torreádort, August Bark pedig a bika szerepében tetszeleg. Akkora a buli, hogy szinte érződik: előbb-utóbb valamiféle tragédia fog bekövetkezni.

Irene nagyon megizzadt a Bark mama rosszalló tekintetétől kísért magamutogatásban, öt percet kér barátjától, az ifjabb Barktól átöltözni, miközben August és Broll a mosdóban könnyít magán, s próbálja összeszedni az outfitjét. A dalárda még részegebb tagjai közben úgy gondolják, hogy havas idő ide, nagy hideg oda, ők a hotel előtt gajdolják tovább repertoárjuk néhány darabját, nyilván a München egyfajta Rózsadombjának számító Grünwald lakosságának őszinte örömére. Ezt a kinti danolászást hallja meg a mosdóban Broll is, aki kénytelen kimenni társaihoz. No nem a grünwaldiak éjszakai nyugalma aggasztja, hanem az, hogy az énekkarnak másnap fellépése lesz, a hidegben viszont a leittasodott művészek könnyen gajra vághatják hangszálaikat. Broll így otthagyja Bark urat a mosdóban, aki egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, szétnéz kissé az emeleten, ahol a szobáik vannak.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én soha nem szoktam szállodában nyitott ajtó mellett átöltözni, pedig nem is vagyok nő. Irene mégis ezt teszi, s ez is lesz a végzete. A mosdóból az emeletre felcaplató Bark ugyanis meglátja a félmeztelen lányt (az egykori fotómodell, a gyönyörű Andrea Rau alakítja), s rögtön le is fagy az ajtó előtt. Lelki szemei előtt régi fekete-fehér fotók villannak át, amikor – még talán Bismarck idejében – megcsinálta a pajta mögött a bögyös Heidelindét. Szerencsére ezeket a képeket csak ő látja, mi nem, mindenesetre az ágyéktáji, hosszú ideje ismeretlen mozgás tettekre sarkallja. Már benn is van a szobában, az ajtót akkurátusan bezárva közli menyjelöltjével, hogy akkor neki is foghatnának némi pajzánkodásnak, ha már így összeakadtak. Papíron csak egy csókot akar, legalábbis nyitányként, azonban Irene nem tartozik a hölgyek azon csoportjába, akik szerint az ilyesmin jobb gyorsan túlesni, inkább ellenáll. A csók heves közelharc közepette azért elcsattan, de miközben a zenekar lent a felejthetetlen Beautiful Sunday-t játssza, megérkezik az immár zárt ajtó elé az ifjabb Bark, Helmut. A kikapós após a kopogtatásra gyorsan átlátja a kellemetlen szitut, s gyorsan eltorlaszolja a kiabálni akaró Irene arcán a nyílásokat. Az ettől elájuló lány estében bevágja a tarkóját az asztalba, s végül nyaktöréssel zuhan holtan a padlóra. Helmut a szomszéd szobából igyekszik bejutni a lány szobájába, de sikertelenül, viszont ezzel lehetőséget ad apjának a gyors menekülésre, s a fiú már csak egy lépcsőn lerohanó árnyékot lát. A holttestet felfedező Helmutot aztán eléggé kompromittáló helyzetben találja meg több másik szállóvendég, ezt tényleg nehéz lesz kimagyaráznia...

Először fordul elő a szériában, hogy a gyilkosság nem szándékos, hanem egy balszerencsés véletlen műve. Bark úr nem megölni akarta a lányt – sőt... – de Irene Eppleren ez sokat már nem segít. Az öreg Bark közben a mosdóba menekült rendbe tenni magát, a hotel előtt éneklő cimboráktól oda visszatérő Broll itt is talál rá, s így joggal hiheti, hogy az öreg végig a mosdóban töltötte az eltelt időszakot. Helmut az idegösszeomlás határán hívatja ki a recepcióssal a rendőrséget, majd zokogva borul apja nyakába a halálhírrel. Bő tíz perc eltelt már az epizódból, amikor végre felcsendül a sorozat közismert főcíme.

Derrick a kereskedelmi forgalomban 1972 nyara óta kapható ezüst 5-ös BMW-n érkezik a hotel elé, s az egyik rendőr kollégával beszélgető Harry roppant előzékenyen fogadja, még a kocsiajtót is kinyitja neki, s figyelmezteti a havas-csúszós talaj jelentette veszélyekre. Derrick nagyon laza – egyébként a korábbiaktól eltérően most szinte végig szívatja Harryt –, a hotelbe belépve még azt is megkérdezi társától, hogy mit játszott a Bayern. Veszített, mondja Harry, az pedig külön szomorú, hogy a magyar fordításban ezt a jelenetet sikerült teljesen átértelmezni. A magyar tévében leadott szinkronizált verzióban Derrick azt kérdezi Harrytól, hogy már megint kártyázott, ugye, s erre jön a fenti felelet a vereségről. Hogy kire gondolhatott Derrick a kártyázás kapcsán, azt elég nehéz megfejteni, vélhetően arra a rendőrre, akivel Harry Derrick érkezésekor beszélgetett. Ennél egyszerűbb lett volna azt lefordítani, ami valójában elhangzott...

(Intermezzo: amikor rögzítették ezt az epizódot, akkor azért az, hogy a Bayern München vereséget szenvedjen, éppúgy nem volt magától értetődő, mint manapság. Története egyik legszebb periódusát élte a bajor gárda, hiszen 1972 és 1974 között zsinórban háromszor nyerték meg a Bundesligát, 1974 és 1976 között pedig szintén egymás után háromszor a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Ráadásul 1974-ben a müncheniekre – Beckenbauer, Gerd Müller, Sepp Maier, Uli Hoeness, Breitner – épülő nyugatnémet válogatott hazai pályán szerezte meg a világbajnoki címet. A Jubileumi ünnepség bemutatásakor azonban már adekvátabb volt az idézet, hiszen abban a szezonban a bajnokságban nagyon nem ment a Bayernnek, félidőben, amikor a ZDF sugározta ezt az epizódot, címvédőként csak a 10. helyen álltak a ligában. Ekkor történt a legendás eset, hogy a napokban elhunyt edző, Udo Lattek beballagott Wilhelm Neudecker elnökhöz azzal, hogy „elnök úr, valamin mindenképpen változtatnunk kell”. Neudecker válasza lakonikusan tömör volt: „Igaza van, változtatunk is. Lattek úr, ki van rúgva...”.)

A szívatás a hotelben is folytatódik, Harry ugyanis Hauptinspektorként mutatja be az öreg Barknak Derricket, aki rögtön ki is javítja Oberinspektorra, megjegyezve, hogy szegény társa komoly bajban van a címekkel és rangokkal, holott a németben nem sok különbség van a kettő között, ha van egyáltalán. Az énekkar vezetőjeként August Bark az első perctől óhatatlanul Derrick látókörében van, a főfelügyelő elsőként a félmeztelen holttestet tekinti meg vele. Megkezdődik a kvázi szemtanúk kihallgatása is, akik meglátták a fiút a holttesttel. Közülük egy Köhler nevű fontoskodó, rendkívül antipatikus alak viszi a prímet, aki nem titkoltan Helmutot gyanúsítja a bűntett elkövetésével. Szegény fiú enélkül is teljesen kikészült, gyakorlatilag a rendőrök kérdéseire is az apja felel helyette. Ráadásul a Bark család barátját, Irene apját még fel kellene hívnia valakinek, hogy elmondják neki a tragikus információt. Bark rögtön Derrickre testálná a feladatot, de az angolnaként siklik ki előle, cinikus hangulatban közli, hogy ez bizony a barátok dolga most inkább. Így az idősb Bark hívja fel az apát, s kéri meg, hogy azonnal induljon Augsburgból a grünwaldi kastélyszállóba, miközben ezüst koporsóban szállítják el a lánya holttestét.

A rendőrök még eljátszatják az eseményeket a teljesen formán kívüli Helmuttal, akit végül az apja rángat el a tett helyszínéről. Az öreg egyre idegesebb, ami persze fel is tűnik a nyomozóknak, ráadásul roppant összetett a helyzete: miközben a fia gyanúsítása neki kedvez, nyilván ösztönösen védeni is akarja a gyerekét. Derrick kénytelen rádöbbenni, hogy valódi szemtanú nincs, indíték sem igen, bizonyíték pedig egyáltalán. Így minden vendéget a bálterembe terel össznépi kihallgatásra. Mivel menekülési útvonal nincs a hotelben, így egyértelmű, hogy valamelyik vendég volt a tettes. Minden jelenlévő segítségét kéri az események rekonstruálásához, miközben Harry szkeptikus, de Derrick leugatja: ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból, hogy a gyilkos lépjen valami olyat, amivel esetleg elárulja magát. Akiről kiderül, hogy tanúk által bizonyítottan nem lehetett az emeleten a gyilkosság elkövetésekor, azt idővel kiküldi a bálteremből.

A fiát látványosan védő Bark egyre idegesebb, amivel mind jobban felhívja magára a figyelmet. Harry hajlamos lenne hinni az ifjú Helmut bűnösségében, de Derrick ennél dörzsöltebb. Az öreg Bark szerint ráadásul bárki lehetett a gyilkos a jelenlévők közül, hiszen Irene kihívó tánca és viselkedése bármelyik ittas vendégből kihozhatta az állatot. Közben megérkezik Irene apja, s a teljesen kikészült férfi egyesével ragadja nyakon a bálteremben ülőket. Majd Bark lelkiismeretét veszi célba: miért nem mondott többet a telefonban, miért tette le olyan gyorsan a kagylót, miért beszélte rá, hogy elengedje a lányát ebbe a buliba, s ha már ott volt, miért nem vigyáztak rá jobban? Az összetört apa felkísérteti magát Derrickkel és Barkkal a tetthelyre, ahol már az öreg Bark is összeomlik, a háttérben zokog, miközben Eppler és a főfelügyelő beszélgetnek.

Nem ismerem a müncheni bűnügyi rendőrség korabeli ügyrendjének vonatkozó passzusait, de ezek a nyomozók bizony vastagon isznak munka közben. Az előző epizódban a Balke nevű gyilkossal sörözgettek annak megörökölt lakásában, most pedig egy-egy snapszot rendelnek a görög származású recepcióstól. Ez utóbbi egyébként már nagyon unja az epizódot, a nyomozás gyors lezárása érdekében lobbizik, hiszen már hajnali három óra van, s nekik reggel korán újra fel kell kelniük, hiszen másnap is munka van. Derrick egy pillanatra talán Harrynak nézi a recepcióst, mert villámgyorsan leugatja őt is, aztán húzóra tolják le társával a snapszokat.

Harry az anno a szabadban éneklő társasággal közösen tisztázza, hogy August Bark alibijében akad egy ötperces hiátus, amíg Broll kiment a többiekhez, senki sem látta, hogy az idős főnök tényleg a mosdóban maradt volna. A jelentőségteljes fejlemény nem is kerüli el a nyomozók figyelmét, miközben a beszélgetést az odafenn ablakot nyitó Bark is végighallgatja, így tisztában lehet vele, merre fordul a gyanú. Harryról közben kiderül, hogy cigarettázik, de Derrick gyorsan kiszedi a szájából a még percekre elegendő muníciót szolgáltató dekket, s a földhöz csapja. Fiatalságom idején ez instant verekedést generáló tett lett volna, de itt azért figyelembe kell vennünk, hogy a főnök szopatja a beosztottját, ami megváltoztatja azért a leányzó fekvését.

Derrick végre elengedi aludni az egész vendégsereget, a fókusz immár egyértelműen az idős Barkon. Egyedül maradnak, s általános alanyként kezdenek kétértelmű beszélgetésbe a gyilkosról. Derrick hangsúlyozza, hogy szerencsétlen baleset történt valójában, nem pedig szándékos emberölés, hátha ezzel közelebb hozza Barkot a beismeréshez. Az öreg fel is teszi a kérdést, hogy miért nem nevesíti őt gyanúsítottként, Derrick azonban tisztában van vele, hogy ez itt most értelmetlen lenne, hiszen a lány apja, a saját családtagjai, s az általa vezetett dalárda alkotta környezetben a hiú Bark soha nem ismerné be tettét. A jó Augustot odafenn a fia, és Irene apja várja, az idősebb Eppler végül a kanapén fekszik le, de éppúgy képtelen aludni, mint Bark.

Derrick megosztja Harryval, hogy szerinte az öreg nem lesz képes a terhével kihúzni az éjszakát, valami mindenképpen történni fog. Elküldi aludni a társát, Derrick pedig a hotel előterében tol össze két fotelt, s vár a fejleményekre. Bark el is indul hajnalban, az ablakon át kinézett viaduktról leugorva kíván öngyilkosságot elkövetni. Az epizód záródrámája a grünwaldi hídon is ér bennünket, ahová Bark Irene apjának autójával csúszkált oda, Derrick pedig – roppant gagyin hangzó fékcsikorgások kíséretében – a saját BMW-jén követte. Bark ugrani akar, Derrick közli vele, hogy tőle nyugodtan, de közben „nagyon objektíven” igyekszik is tettéről lebeszélni. Végül az bizonyul hatásosnak, amikor azt mondja az öregnek, hogy az elhunyt lánynak a beismerésével tartozik, nem pedig a halálával. Csodálatos gondolat, mindent visz, Bark nem ugrik, főcím.

Az 1974. december 1-jén bemutatott résszel zárult a Derrick első, csonka „évada”. Német rajongókban kifejezett visszatetszést váltott ki, hogy a tettes szerepét az "Öregre" osztották Reineckerék, ez azonban – javarészt a későbbi ismétlések okozta – történelmietlen felvetés, hiszen Siegfried Lowitz csak három év múlva kezdte el Köster felügyelő szerepét alakítani. A kritikák ismét azt emelték ki, amit az első két rész, különösen a Johanna kapcsán: bizonyítékok nélkül folyamatosan a gyilkosok összeomlására kell bazíroznia a főfelügyelőnek az esetek megoldásában. Túl sok az intuíció, amelyből keveset sikerül a film nyelvére átültetni. Werner Knoth kritikus nevetségesnek találta a „nagyívű” drámai lezárást a hídon, s szerinte ezen a szörnyű epizódon még az egyébként kiváló rendező, Helmut Käutner sem tudott sokat segíteni...