Elizabeth dühös, már megint, és már megint Matt Harveyra. Húskonzervet hozott ez a szép ember Argentínából fém dobozokban, de az egész rakomány megrozsdásodott. 20 000 font a kár, amit okozott, Mr. Harvey, és ezt a biztosító nem fogja megtéríteni!, kiabál Elizabeth. Harvey nem érti a dolgot, ő személyesen felügyelte a berakodást és egész úton figyelt a szállítmányra, fogalma sincs, hogy történhetett. Mindenesetre semmi elizabethezés és mattozás, Sz Sz szigorúan magázza lovagját, aki cserébe jobb híján ismét úrnőnek szólítja, majd dühösen lelép. Baines kapitány sem boldog, nem kapta meg annak a hajónak a parancsnokságát, amit kinézett magának, James szerint az a vitorlás nehézkes, nem Bainesnek való, majd a fiatal Wilkinson elnavigálja. Baines mellőzöttnek érzi magát és dühösen lelép.

Robert terjeszkedni akar, az üzlete melletti lepukkant házat kívánja megvenni, ami a felirat szerint a Salt Hajózási Társaság tulajdonában van. Valami Mr. Sinclair a tulaj, őt kell megkeresni. Ha létrejön az üzlet, azonnal küldd el innen ezt a cukorkaárust, kéri Sarah határozottan. Miért, nagyon finom karamellát készít, válaszolja Robert és indul tárgyalni. Kérem szépen, ez a Sinclair nem a Minden lében két kanálból ismert Brett, hanem Louis, Robert az egyik étteremben talál rá. Sinclair étvágygerjesztőnek saját kedvencét rendeli mindkettőjüknek, kevés pezsgő sok brandyvel felöntve, tud élni a csávó. A házat viszont nem akarja eladni, főleg nem a Robert által kínált 250 fontért, szerinte 1500-at is megér.

Robert hüledezve meséli az esetet Jamesnek, 1500 azért a romhalmazért, ráadásul Sinclair kártyázik és nőzik is, James szerint akkor tutira vannak adósságai is. Őt persze inkább maga a Salt Hajózási Társaság érdekli, ezért úgy dönt, ő is beszél Sinclairrel. Robert még aggódik kicsit az alakulás előtt álló Onedin Brazília Ltd miatt is, sokba kerül és James túl gyorsan intézi a cégalapítás ügyét, nem tetszik ez neki, körültekintőbbnek kellene lenni, stb, a szokásos rinya. James később Elizabethet győzködi, fektessen be ő is, itt a részvénykibocsátási prospektus, 3 millió fontos alaptőke, ő maga az összes felesleges pénzét ide fektette. Sz Sz is beszállna 20 000-rel, de Harvey miatt pont ez az összeg hiányzik, más fölös pénze meg nincs. Szóval ha volna húszezred, beszállnál?, morfondírozik James, akkor erre még visszatérünk, ezzel lelép.

Baines és Harvey megint együtt iszik, akár csak két résszel ezelőtt, Harvey megint Elizabeth miatt („kőből van annak a nőnek a szíve”), Baines meg a mellőzöttség miatt („aszonta, öreg vagyok, és annak a tejfölösképűnek adta a hajót, pedig Wilkinsonnak már borotvája is van”). Panaszkodásukat James megjelenése szakítja félbe, az öreg durcás arccal fogadja a békülésnek szánt rumot. Ne legyen már olyan morcos, terveim vannak magával, mondja neki James, majd Harveyhoz fordul: Magának szerzek hajót, de előtte mondja el a hogyvoltot azzal a húskonzerv szállítmánnyal. Végig szellőztettem, folyamatosan figyeltem, hogy mindig száraz legyen a raktérben a levegő, nem értem, nem értem, magyarázza a szakállas.

James kimegy a kikötőbe és az egyik Salt zászló alatt ácsorgó hajón arról érdeklődik, hol találja a tulajdonost. A matróz eligazítja, James indul a megadott címre, ahol az öreg Mrs. Salt fogadja. Szegény néni mindkét lába béna, már ötven éve, úgy fekszik az ágyban, főkötővel a fején, mint az ’Allo ’Allo sorozatban René anyósa. A férje hozta létre és működtette a hajózási céget, halálakor az unokaöccsüket, Louist nevezte ki igazgatónak. 20 hajónk volt, de mára csak 6 maradt, sóhajt a néni, Louis öcsém sajnos csak a testi örömöknek él, nem sokat törődik a céggel, csak az adósságokat halmozza. James ajánlatot tesz a cégre, így nem tékozlódna el teljesen a férj egész életének munkája, de a néni kijelenti, ő szavát adta a megboldogultnak, hogy amíg él, nem adja el a vállalatot.

James indul Sinclair irodájába, és amíg a ficsúr megérkezik, lazán letelepszik az íróasztalához. Ez persze nem tetszik a belépő Sinclairnek, James persze nem jön zavarba, hanem neki is megismétli a vételi ajánlatot azzal, hogy beszélje rá a nénikéjét az eladásra. Soha, jelenti ki Salt és ajtót mutat Onedinnek. Feszült a hangulat a Frazer irodában is, ahol Harvey emelt hangon sérelmezi, hogy az egész kikötő tud az ő malőrjéről, ujjal mutogatnak rá, stb. Elizabethet persze ez nem érdekli, ön kárt okozott, Mr. Harvey, hajtogatja. Így aztán Harvey hiába kéri, hogy a két hét múlva induló Prince Edwardnak ő lehessen a kapitánya, Sz Sz hallani se akar róla. Amorózónk dühösen távozik. Az Onedin fivérek Robert új házáról beszélgetnek, aminek megvételére ugye Robert a cégből vette ki a pénzt, így papíron az Onedin Line a ház tulajdonosa. De mivel James továbbra is jó befektetésnek tartja a házat, csak méltányos összegű bérleti díjat fog felszámítani Robertnek. A bátyó megdöbbenve néz öccsére.

Sinclair felkeresi nagynénjét, de nem hozza szóba a cégeladást, inkább régi emlékekről beszélgetnek, majd Mrs. Salt kérésére felolvassa a Tennyson kötetből a Döngj, döngj c. verset. A néni elérzékenyül az elégikus költeménytől, majd búcsút vesz öccsétől, aki szokásos szórakozására indul: várja a kártyaasztal. A klubban James becserkészi Mr. Harrist, a bankárt, a kötvénykibocsátási tájékoztatóval. A pénzember nem zárkózik el egy jó befektetéstől és esetleg 1,25 millió fontnyi részvényt lejegyezne a bankja nevében, na meg egy kisebb csomagot saját befektetésnek. 2,5%-os kamatot kér, persze James ezt kapásból elutasítja és indul a szokásos alkudozás, végül megállapodnak 2,18%-ban, mindenki happy. James a Salt Járatra tereli a szót, az érdekli, mennyi a cég adóssága, de Harris ezt azért már nem árulja el.

James terve hamar kész, hogyan tudna ezügyben infóhoz jutni, ezért Elizabethet, Saraht és Robertet elhívja egy kellemes estére. Jaj, vajon hová megyünk?, izgul Sarah, de a helyszínre érve megretten: De hát ez egy játékbarlang! Ne legyél már ilyen vidéki, ez egy zártkörű klub, Londonban számos ilyen működik, teszi helyre Robert. Lekabátolnak és James máris kiosztja a feladatot Elizabethnek: szedjen ki mindent Sinclairből, cserébe majd elmondja, hogyan tudna mégis pénzhez jutni a biztosítótól a megrozsdásodott rakományért. Sarah a rulettasztalnál cövekel le, eleinte helytelenítő arccal nézeget, de aztán kedvet kap, és egy zsetont tesz a pirosra. Nyer, Robert menne vele tovább, de Sarah még egy próbát akar. Újra a pirosra tesz és újra nyer, na most már menjünk, vonszolná el Robert, de Sarah nem hagyja magát.

James bemutatja a huginak Sinclairt, aztán magukra hagyja őket a kártyaasztalnál, Sz Sz előadja magát mint a szerencsejátékhoz és a kereskedelemhez teljesen fogalmatlan szőkenőt. Miután megtudja, hogy Mr. Frazer már rég halott, Sinclair sajnálatát fejezi ki, de olyan hangon, mint aki azt mondja: Ez aztán a mázli, akkor ráhajtok a nőre, mint a szél. Úgy is tesz, egész este szórakoztatja, de a James által várt eredmény csak részleges. Sz Sz végül nem tudja meg az adósság teljes összegét, de talán annyira sok nem lehet, ezért James úgy dönt, felvásárolja a Sinclair által kiállított váltókat. Persze a testvéri szeretet jegyében azért mégis elárulja a biztosítós machináció nyitját: Harvey tropikus éghajlatról szállított északra, végig nyitott fedélzeti ajtókkal. Amikor azonban az északi hidegebb régiókba ért, lecsukatta a fedőnyílásokat, ahogy minden kapitány tette volna az ő helyében. Így viszont bezárta a meleg levegőt a raktárba, és a hidegebb területekhez érve a levegő a zárt térben lehűlt, pára keletkezett és ez okozta a rozsdásodást. Ezért az észrevételért még hálás is lesz neked a biztosító, teszi hozzá. Ja, amúgy Sarah elvesztette az egész heti konyhapénzt, és még öt fontot is Robert saját pénzéből, tudjuk meg később a felháborodott Roberttől.

James sikeresen felvásárolja Sinclair váltóit és beront velük az irodába, a ficsúr eleinte tiltakozik, de aztán belátja, így jár a legjobban, neki úgyis csak teher volt az egész cég, így legalább megszabadul az adósságoktól. Együtt indulnak a nénihez, ő azonban időközben jobblétre szenderült. A cég a magáé, Mr. Onedin, mondja Sinclair, némi szomorúsággal a hangjában. Első intézkedésül James kinevezi Harveyt az egyik Salt hajó kapitányának és máris útnak indítja: sót visz Új-Fundlandba, onnan halat a Nyugat-Indiákra, onnan cukrot és melaszt Portugáliába, onnan meg bort hoz senhor Braganzától. (Tehát mégsem szakadt meg az üzleti kapcsolat az amorózó külsejű portugállal, pedig volt némi mosolyszünet a harmadik évadban köztük, az ifjú José Braganza halála után.) Baines is ott tipródik, neki viszont James teljesen új munkakört talál ki: Maga fogja vezetni a Salt Járatot, mint tengerészeti főfelügyelő-helyettes! Az öreg húzódozik, nem akar irodában ücsörögni aktakukacként, de James tovább lengeti a mézesmadzagot: De magasabb lesz a fizetése, mint most, és ha sikeresen beindítja a céget, akkor megkaphatja ezt az új hajót itt ni, a Christian Radichot, mutatja neki a következő megvásárolni szándékozott gyönyörű vitorlás rajzát. Baines elégedetten somolyog.

Érkezik Elizabeth, akivel James közli, megvette a Salt Járat épületét, aminek a földszintjét ki fogja adni bérbe Robertnek, hadd terjeszkedjen az üzletével. Elizabeth is örül, neki meg végül kifizette a biztosító a 20 000-et, bár nem ment könnyen, de végül sikerült. Ígéretéhez híven be is fekteti az Onedin Brazília Ltd-be, cserébe viszont igazgatósági tag akar lenni. Rendben, mondja James, ezt azért add írásba, mosolyog rá csábosan a hugi. Majd kijelenti, bocsánatot kell kérnem Mr. Harveytól, hát ezzel elkéstél, mindjárt kifut a hajója, válaszol James.

Robert viszont úgy dönt, máshová költözteti az üzletét, nem akar újabb bérleti díjat fizetni Jamesnek. A barkókirály megütközve hallgatja, mégsem olyan buta az én bátyám, gondolja magában, Robert diadalmas mosollyal kínálja meg öccsét a cukorkaárus karamellájából, aki ezek szerint mégis ott maradhat. Elizabeth rohan a kikötőbe, ami nem egyszerű mutatvány a sok alsószoknya miatt, de a hajó már elindult. Sz Sz ziháló kebellel néz a vitorlás után, Harveyt már csak hátulról látja, amint a fedélzeten ácsorog és szakállát lobogtatja a menetszél. Hát drága, ez a hajó ismét elment.