Az ötödik részhez érkezünk a sorozatban, itt az ideje egy rövid értékelésnek. Úgy tűnik, aki kizárólag a briliáns következtetések és a nyomozás izgalmáért kapcsol az aktuális epizódra, csalódni fog. A Sherlock Holmes-történeteknek ebben a változatában legalább olyan fontos — ha nem fontosabb — a karakterek interakciója, háttere, jellemfejlődése, mint a bűnügyek és azok megoldása. Holmes, a gyógyulófélben lévő junkie életét még mindig meghatározza a heroinfüggőség, és bármennyire tagadja, reális esély van rá, hogy visszaesik. Cinikus, goromba álarc mögé bújik és minden lehetőséget megragad, hogy megalázza Watsont, a ráerőltetett gardedámot, de mégis úgy érzem, kezdi megkedvelni. Számára az eredmény a legfontosabb; mindegy, hogy a gyilkos megtalálása vagy Watson szerelmi élete a megoldandó probléma, nincs olyan eszköz, amit nem vesz igénybe a siker érdekében. Watson számára a feladat, hogy Sherlockra vigyázzon, több, mint egyszerű munka. Különleges kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Úgy aggódik érte, mintha a családtagja lenne, de az sem kizárt, hogy gyengéd érzéseket táplál iránta. Mókás helyzeteket eredményez, hogy a főszereplők egymástól is tanulnak: az előző részben Watson dedukció segítségével buktatta le a hazudós amorózót, Sherlock pedig néha, egy-egy pillanatig empatikusnak, érzékenynek, majdhogynem emberinek tűnik.

Szokás szerint nem vesztegetjük az időt bemelegítésre, Sherlock már az első jelenetben kidagadó erekkel fojtogat egy — egyébként halottnak tűnő — fickót. Bár minden részben elkövet valami bűncselekményt, a szándékos emberölés eddig hiányzott a repertoárjából, de mielőtt beleélhetnénk magunkat a főszereplő erőszakos bűnözővé változásába, kiderül, hogy mindössze a halál utáni zúzódások módszertanával kísérletezik. Watson — sebészorvos létére — kényelmetlenül érzi magát a hullák között, amit Sherlock nem mulaszt el gúnyosan közölni vele. Mielőtt lelépnének, Holmesnak feltűnik valami az egyik idős úr holttestével kapcsolatban. Azt állítja, hogy a bácsinak adrenalint adtak be, amely szívrohamot okozott, vagyis megölték. Ezt onnan tudja, hogy az ujjai iszkémiások voltak, vagyis a vérellátás még azelőtt megszűnt bennük, hogy a betegnek a szívleállás miatt adrenalint kellett volna kapnia. Watson szerint a gyilkosságot úgy követhették el, hogy a hormont az infúzióba fecskendezték, így a gyilkosnak volt ideje elmenekülni, mielőtt az öreg rosszul lett. A nyomok megvizsgálásához nyugalomra van szükség: Holmes először egy vödör vizet kiönt a folyosóra, hogy így megszabaduljon a szobában sertepertélő takarítótól, aztán pedig Watsonnal elbarikádozzák a szobát és addig maradnak ott, amíg rájuk nem törik az ajtót.

Watson találkozuk egy régi munkatársával, Carrie-vel. Holmes az egymással váltott két mondatból a nők konfliktusos kapcsolatának minden részletét kikövetkezteti és ezt tapintatlanul rögtön közli is. Nem lehet könnyű nyilvános helyen megjelenni vele. Carrie nem érti, de Watson magyarázata telitalálat: Holmes Tourette-szindrómás. Ez az a betegség, amikor az alany ellenállhatatlan késztetést érez az idő nem illő viselkedésre, pl. önkéntelenül hangosan káromkodik. Carrie-től megtudjuk, hogy Watson felfüggesztése már lejárt és visszamehetne dolgozni a kórházba, ha akarna. Dr. W. azonban inkább Sherlockot választja.

A kórházi atyaúristen — Gregson közbenjárása ellenére — fel akarja jelenteni Holmes-t, amiért elbarikádozta magát a kórházi szobában. A fickó feltűnően alacsony és van vele egy magas orvos is, a fősebész. Sherlockból megint előbújik a troll és megkérdi az orvost: maga azért van itt, hogy a magas polcokról levegye a neki dolgokat? Holmes mestere annak, hogy a saját helyzetét a szükségesnél rosszabbá tegye. A kórházi főnök ragaszkodik ahhoz, hogy Holmes bocsánatot kérjen a viselkedéséért, cserébe kiadja a hullát a rendőrségnek és megvizsgálhatják a helyszínt is. (Abba most ne menjünk bele, hogy milyen alapon tagadhatná meg egy bűntény helyszínének vizsgálatát egy kórházigazgató.) Holmes dühöng, mert végül nemcsak, hogy rákényszerítik a bocsánatkérésre, de még az öreg nevét se árulják el neki. Hahaha, így járt, nem tudom sajnálni.

A nyomozást persze nem hagyja abba. A halott szemetesében rúzsfoltos kávépoharat talált, ezért feltételezi, hogy nő van a dologban. (Az előző rész transzija ezúttal nem merül fel.) A kávé nyugtáját is megtalálja, amire a barista ráírta a nevét és a számát, valószínűleg emlékezni fog a nőre. A kávéboltban ismét egy kis lelki vájkálás következik, Sherlock is meglepődött azon, hogy Watson már újra dolgozhatna sebészként, de nem teszi. A nő ezt azzal magyarázza, hogy az elvesztett beteg miatt nem bízott többé magában. Dave a társkeresés során halász-mentalitással dolgozik: minden szóba jöhető nőnek megadja a számát, hátha valaki visszahívja. Végül aztán a srácnak mégiscsak beugrik, hogy ki lehetett a nő, a melleire és az erős illatú parfümjére legalábbis emlékszik. És arra is, hogy orvosi köpenyt viselt.

Holmes és Watson persze könnyedén kikövetkeztetik, hogy Miss Nagymellű nem igazi orvos, mert a dokik a kórházon kívül nem hajlandók felvenni az utálatos köpenyüket, a parfüm pedig veszélyes lehet a betegeknek. Kik hordanak még fehér köpenyt? Hát az illatszerboltosok! (Én előbb tippeltem volna a hentesekre.) Sherlockék villámgyorsan megtalálják a nőt, Jacqueline-t, egy ábrándos tekintetű szőkét, aki elárulja, hogy az elhunyt a szomszédja volt, akinél rákot diagnosztizáltak és a látását is elvesztette. Azóta látogatja, felolvas neki, stb. A testbeszédhez ugyan nem értek, és következtetni sem tudok igazán jól, de dramaturgiai szempontból jót tenne, ha a nő hazudna. A szöszi azt állítja, hogy fél tízkor már lelépett, a halál pedig csak fél tizenegykor áll be, ezért Sherlockék nem gyanakodnak a nőre, csak én. Jacqueline állítása szerint a bácsika magányos volt, rajta kívül csak egy éjszakai ügyeletes orvossal beszélgetett rendszeresen.

Holmes még egy dologra kérdez rá: vajon ő vágta fel katonákra a reggeli palacsintát? A nő tagad, állítása szerint már fel volt vágva mire ő odaér. Ebből az információból Holmes levonja azt a következtetést, hogy az a gyilkos, aki felvágta a palacsintát. És nem a bácsika az egyetlen áldozata! Sherlock elmélete: a gyilkos arra vágyik, hogy ő legyen a "halál angyala", olyan áldozatokat keres, akik halálos betegek és akiket ha megöl, segít rajtuk, mert megrövidíti a szenvedésüket. Holmes meggyőzi a fősebészt — aki a polcról leveszi a dolgokat —, hogy zsarolás útján is vegye rá a a törpenövésű igazgatót, hogy az adjon hozzáférést a kórházi adatokhoz.

Az iratok átnézése után Holmes megállapítja, hogy a hetvenhárom szívprobléma miatt elhunyt beteg ismeretében sem lehet megállapítani a gyilkos személyét. Watsonnak van egy jó ötlete: induljanak a gyilkos fegyver irányából. A hormont nem könnyű beszerezni, de a mentőautók általában tele vannak vele. Watson ötlete bejött: a mentőkocsikból pont azokon a napokon tűnt el adrenalin, amikor betegek szívbajban meghaltak. Véletlen? Szerintük nem.

Holmes és Watson egy ideig külön nyomoznak. Sherlock kikérdezi azt a huszonhárom orvost és ápolót, akik azokon a napokon, amikor az adrenalin eltűnt, a mentőkben dolgoztak, addig Watson megkérdezi Carrie-t, a volt barátnőjét, hogy meséljen neki a kórházi csodabogarakról. De igazából ez az egész felesleges, mert Sherlock szerintem most szállt be a gyilkos mellé a liftbe! A krimikben gyakran előfordul és a sorozatban is volt már rá példa, hogy a gyilkost egy villanás vagy egy rövid jelenet erejéig láthajtuk. A takarító az, egészen biztosan! Majd meglátjátok. (És ezt most úgy írom, hogy nem láttam még a végét.)

Az első kihallgatott doki nem más, mint a fősebész. Holmes próbálja sarokba szorítani: a halálozási aránya minden évben rosszabb, egy kísérleti eljárása 75%-os aránnyal okozott halált, két műhibapert is elvesztett, szóval, elég sok van a rovásán. A sebész azt állítja, őt teljesen hidegen hagyja, hogy a betegei szenvednek-e vagy sem, a halál angyala viszont irgalomból öl, tehát nem ő az. És egyébként is a gyilkosság időpontjában épp vonatozott.

A következő dokit Bell hallgatja ki, Holmes jelenlétében. Egy fiatal rezidensről van szó, aki huszonkilenc órája dolgozik, ezért érthetően ideges egy kicsit. Bell most Sherlock jó rendőr taktikáját alkalmazza, hasnyálmirigyrákban elhunyt nagyanyjáról beszél, aki sokat szenvedett és jó lett volna, ha valaki megrövidíti a szenvedését. Így próbálja kiugrasztani a gyilkost a bokorból. Sherlock a troll, persze lebuktatja, nehogy valaki más az ő módszerét alkalmazva következtethessen. Néha már kezdem megkedvelni Holmes-t, de aztán mindig szemétkedik egyet és visszaáll a szokásos "legszívesebben beverném az arcát"-érzés.

Mindeközben Watson észrevesz egy bevérzést egy kislány lábujjain, akit Carrie vizsgál. Szerinte a tünet szívbelhártya-gyulladásra utal, az orvosnő szerint viszont csak egy zúzódás és nem befolyásolja a lány térdműtétjét. Végül csinálnak egy ultrahangot, ahol kiderül, hogy a lánynak valószínűleg nincs szívbetegsége. Újabb bizonyíték a kötődésre: Sherlock biztos Watson megérzéseiben, és követeli, hogy vizsgálják még újból a lányt. Amíg ezt megbeszélik, Holmes-nak feltűnik a fiatal rezidens — Dr. Cahill — kocsija a parkolóban. Ha öt órája járt le a harminc órás műszakja, mit keres még mindig itt? Nagyon gyanús. A srác tényleg rosszban sántikál: fecskendővel buherálja egy öreg néni infúzióját, amikor Sherlockék és két gorilla rányitják az ajtót és elkapják. Tényleg ő lenne a gyilkos? Szerintem nem és Watson is egyetért. Meg is magyarázza: az ürge nem hormont adott be, hanem morfiumot akart lopni magának a kedves, idős néni gyógyszeréből.

Holmes duzzog: nem az volt a gyilkos, akire gondolt, úgyhogy hagyjuk is a francba az egészet, találja meg más a gyilkost, ő kiveszi a kormányt és hazamegy. Watson az, aki átlendíti a mélyponton. Egy áldozat nem olyan, mint a többi: Samantha Cropsey nem haldoklott, már felépülőben volt a szívműtétjéből, amikor megölték. Új nyom! Ráadásul dr. Cahill is énekelni kezd. Egy alkalommal, miután belőtte magát az egyik utolsó stádiumú rákbetegtől csórt morfiummal — akit később megöltek — hallotta, hogy egy orvosnak tűnő személy hosszan magyarázott az áldozatnak a betegségéről. Holmes ettől az információtól megtáltosodik és újult erővel veti magát a nyomozásba.

Watson közben megkéri Carrie-t, hogy végeztessenek még egy tesztet a beteg kislányon, mert attól fél, hogy nem fogja túlélni a térdműtétet. Az orvos hallani sem akar róla. Holmes-t ez a körülmény kevéssé izgatja, az viszont inkább, hogy az egyik áldozat, az ukrán Mrs. Ruseckas beleegyező nyilatkozatát egy nővér, az ugyancsak ukrán származású Anicska Jones töltötte ki. Miért? Mert a beteg nem tudott angolul. És mivel a gyilkos mindegyik áldozatával hosszan beszélgetett, csak olyan személy lehetett, aki tud ukránul! És mindezt Watson következtette ki! Holmes nagyon büszke a kis tanítványára. Az egyetlen gond, hogy nincs ukránul beszélő orvos a kórházban. Egyetlen személy van, aki szóba jöhet. Egy úr, aki korábban orvos volt, jelenleg viszont — találós kérdés — mivel keresi a kenyerét? Mivel? Hát persze, hogy ő a takarító! Kitaláltam a gyilkost, ilyen most van először, nagyon örülök. (Bár el kell árulnom, az tűnt fel, hogy a takarítót az ismert színész David Costabile játszotta, akit több sorozatban láttam korábban.)

A takarító — Mr. Gura — Gregson és Holmes kérdéseire hamar bevallja, hogy ő volt a tettes, bár szerinte ő jót tett velük, megszabadította őket a szenvedéstől. Korábban orvosként dolgozott Ukrajnában és a betegek állapotából meg tudta állapítani, hogy nem volt esélyük felépülni, csak fájdalom és halálfélelem várt volna rájuk. Ezért végzett rajtuk eutanáziát. Sherlock rákérdez arra a betegre, aki felépülőben volt a szívkoszorúér műtétből, őt miért ölte meg. A takarító szerint ez nem igaz, ő is haldoklott, áttétes rákja volt és beszélni sem tudott.

Gregson már menne is piálni, de Sherlock fejében szöget üt a gondolat, hátha Gurának igaza volt és tényleg rákos volt az a lány és bár ez a takarító bűnösségét nem érinti, ő szorgalmi feladatként azért kiderítené. Watson nyomozás helyett inkább szusit enne vacsorára, mire Holmes előadást tart a nyers haltól elkapható bélbetegségekről. Azt hiszem, ezzel a húzásával végérvenyesen magára haragította a japán éttermek tulajdonosait.

Carrie, a doktornő váratlanul megjelenik Sherlock lakásán. Volt még egy elvarratlan szál, a térdműtött kislány, akin Watson megérzése ellenére nem végeztek el minden vizsgálatot. Carrie elismeri, hogy Watsonnak igaza volt, a lánynak szívbelhártya-gyulladása volt, amire úgy derült fény, hogy egy ismeretlen ráírta a Dr. W. által indítványozott vizsgálatot a kórlapra. Igazából ő maga volt az. Az ügyről Sherlocknak újabb elmélet jutott eszébe: lehetséges, hogy valaki már korábban rájött volna arra, hogy a kórházban egy gyilkos halálos betegeken végez eutanáziát? Lehetséges, hogy ezt a tudását kihasználta arra, hogy a saját műhibáit elfedje vele? Holmes szerint ez történt: az égimeszelő fősebész tudta, hogy Gura gyilkol és amikor Samanthában benne felejtett egy fogót — ami harmadik hibaként a karrierje végét jelentette volna —, célravezetőbb volt az iratokat úgy meghamisítani, hogy a lány rákosnak tűnjön és Gurával megöletni a lányt, mint kioperálni az eszközt. A fogót már meg is találták az exhumált holttestben. A sebész a műhiba elkövetését nem tagadja, de azt igen, hogy ő iratot hamisított vagy embert ölt volna. Ez sem jön be: Gura lefényképezte a hamis kórlapot, a pasas pedig mehet ötszáz évre a kóterbe. Elkapták a második gyilkost is, az ügy lezárva, Holmes élvezi a győzelmet, de piálás megint nem lesz, mert Watson elfáradt. Mielőtt azonban végleg elmenne aludni, Holmes megdicséri őt, amiért megmentette a szívbeteg kislány életét. Megint orvosnak kéne lennie? Gondolkodik ezen egy kicsit, miközben nézegeti a régi kórházi képeit, de aztán úgy dönt, hogy nem és letörli az összeset.