Előző pénteki nap itt:

Péntek este van, de a helyszín ezúttal András szentélye. Egy szentély, ahol épp halotti tort tartanak. Muszáj? Magától a szótól a sikítófrász kerülget és nem, nem akarok róla beszélni. Az albérlet tele van emberekkel, csendesen beszélgetnek, esznek. Dargay jó házigazda módjára körbejár közöttük. Bence ismét az okostelefonjába menekül, Réka Ágnessel beszélget a konyhában, annyi szendvics társaságába, ami a 2. ukrán frontnak is elég lenne 1,5 hétre… Egy asszony vigasztalhatatlanul sír, de lehet, hogy nem a gyász, hanem a hiányzó blézere okán. Judit is itt van, gondoskodó, tesz, vesz.

András baromira unja az egészet, aztán végre csak mindenkit hazaesz a fene, Ágnes marad csupán. Amikor András lerogy mellé a karosszékbe, terápiába kezdenek. ”Örülök, hogy vége.”

A férfi hangot ad a vót felesége iránt érzett őszintén hálájának, amiért a nő itt sertepertél körülötte, igazi támasz neki a gyászban. András annak is örül, hogy Ágnesnek sikerült Judittal is, Rékával is elbeszélgetnie, soha jobb alkalom.

Miután megfutották a kötelező köröket, András kérdez: Miért nem tette tiszteletét Ágnes a temetésen? Nem, nem mintha nélküle nem zavarták volna le, de azért mégis… Miért? Ágnes majdnem flegma: most itt van, nem az a lényeg? Hááát, mondja a férfi, most is csak külön kérvényre. Majd bort tölt és elővesz egy dísztáviratot (!). Fel is olvassa. OMG. Ágnes küldte, maga helyett a temetésre…. A távirat szövege közhelyes: lehet, hogy most szar, de ilyen a gyász, majd elmúlik. Elmúlik?

Andrást kvázi sértésnek veszi a lapot, mi az, hogy a nő ezzel szúrta ki a szemét? Olyan ez, mint az elmúlt 2 évük „együtt”: ott van mellette a nő, de még sincs közöttük igazi kapcsolat, nincs egy támogató érintés, egy „kötelező táncon” kívüli összeborulás. Ágnes kénytelen védekezni: „Úgy éreztem, neked nem így van szükséged rám…” Ő nem a Judit féle segítség híve, nem is lenne arra alkalmas, bár annak is meg van a helye és ideje. Ő inkább a távolból figyel, mint egy „éhes pók”. A közös üléseiket SZIGET-ként jellemzi, amibe nem fér bele egy-egy magántali, azok szigorúan a terápiás keretek között kell, hogy maradjanak. András érdekében. Végül bocsánatot kér a táviratért és meg is kapja.

Ágnes az elmúlt hétről kérdez, András bevallja, hogy a mai nap kivételével végig rendelt. Nem kérkedett gyászával, de nem is tagadta le. Egyáltalán: mutathatja-e egy pszichológus, hogy ő is ember, neki is van apja, aki olykor meghal? Többféle tanítás létezik- e témában. Van, aki szerint erős és sziklaszilárd ember képét kell sugároznia egy terapeutának, ebbe nem fér bele a gyászoló ember alakja. Más szerint az, hogy egyszeri embernek mutatja magát a pszichológus, akinek épp úgy gondja-baja van, mint a hozzá fordulóknak, az fordítható a terápia előnyére, akár hasznos is lehet. És mi van akkor, ha András az első verzióban hisz, csak épp már nem képes sem erős, sem sziklaszilárd lenni, nem akar tovább „gép”-ként élni. „Egyre több bennem a kétely.”-mondja. Nyilván a gyász mondatja ezt vele és nem használt az Abonyi féle pereskedés sem. De most inkább az előbbiről van szó. A férfi – nem enyhén hatásvadász módon – arról kezd el beszélni, hogy Apuka épp akkor halt meg, amikor ő a múlt héten Ágnesnél nyűglődött. Illetve akkor vesztette el az eszméletét és már nem tért magához a szombaton bekövetkezett haláláig. Pedig Judit még hívta is, hogy be kellene menni a faterhez a kórházba, mert ritka szarul van, de András inkább Ágneshez ment, Apukáról beszélni, ahelyett, hogy Apukával beszélt volna, esetleg Apukához. „Én vagyok a bűnös.” „Nem bocsátottam meg neki.” És pont, amikor már kezdett megvilágosodnia az apja irányába, az fogta magát és meghalt itt neki. Ennél a résznél ugyanazzal jön, amivel mi is itt, jópáran: az milyen már, hogy eddig nem jött rá, hogy ilyen defektje van, nem analizálta ki a mamát és a papát? Hogy lenne már jó pszichológus, ha 54 évesen jött rá arra, hogy „hol romlott el az élete”? „Megbuktam.”, összegzi. Ágnes ellentmondásszerűen ingatja a fejét, inkább pont ezek a sebek miatt érti András olyan jól a többi sebesültet, pont ezért jó terapeuta – bizonygatja.

De András most épp szarja többi zakkantat, az a fájdalma, hogy az Apja megértésével késett el és ez a késedelem már nem pótolható. Ez egy igen sz.r érzés. Igyekszik átadni magát a gyásznak, Apuka halálát komoly veszteségként éli meg. „Nemcsak Anyám nincsen, Apám sincs már.” „… soha többé nem leszek a gyereke valakinek.”

András kételyei a munkájára is kihatnak: Orsolyáról beszél, név nélkül ugyan, de vázolja az esetet. Meg a remek ötletet, hogy a nő megkeresni készül a 16 éve elhagyott lányát… András, az önmagában biztos, tudatos pszichológus erről minden szakmai tudásával le akarta/akarja beszélni Orsit. De András, az apját az ismert körülmények között elvesztő, bizonytalan pszichológus nem biztos abban, hogy megakadályozhatja a nagy találkozást… Mert, hogy jön ő ahhoz, hogy beleszóljon más életébe, ha a sajátjával sem boldogult és egész felnőttkori életében is kiskamasz módjára útálta az apját? Ezt elcseszte, pedig érezte, hogy az apjával való kapcsolatát új alapra kellene helyeznie és Ágnes is mondta neki, nem egyszer. Ő meg visított, mint az újévi malac… Most meg már késő és e miatt mostmár örökre utálhatja saját magát. Ezért fájt neki Ágnes távirata, mert ez a gyász nem múlik el.

Nem, amíg a férfi meg nem tud bocsátani önmagának. Ha egyáltalán… „Lehetett volna máshogy is.” Ágnes most Virágosat játszat Andrással: Képzelje el, mondja neki, hogy még él az Apja, beszéljen hozzá, beszéljen vele. Virág mondta, hogy így még könnyebb is, mint igazisból, hisz a válasz is a képzelgő fejéből pattan ki. Szóval András elmesélné apjának az etikai hercehurcát, Apuka orvos volt, értené. Végre nem lenne egyedül. Lenne valaki, aki azt mondaná neki, hogy BÜSZKE rá. Itt a férfi már sír, hangosan felzokog. Pont, mint az elején az a vadidegen nő. András kínjában felnevet a párhuzamon, „pedig meg tudtam volna fojtani.” Visszatérnek a torra, a résztvevőkre. A férfi megint megemlíti, hogy mennyire hálás Juditnak, végre nem csak a hibákat keresi benne. Annamari? Ő is jött minden nap, de valami elromlott, már nem olyan, mint amikor hajtotta őket a viszontlátás öröme… A héten dugni se akart a nő, ezt sérelmezi András – ha meg akart volna az lett volna a baj. Hamar kiégett a dolog, nem tudni lesz e visszaút.

András és a segítő szerep…. Vajon tényleg a szülei okozták, hogy mindig bevonzza a megmentésre szoruló szerencsétleneket? Egyrészt a mama, akit gondozni kellett, másrészt a papa, akitől megtagadta ugyanezt? A megmentésre vágyó emberek kezelése csupán pótlék, hogy ez utóbbit kompenzálja? „Senki nem született arra, hogy másokat megmentsen”. „Ebbe csak belebukni lehet.” Mi lenne, ha András - most, hogy felismerte a saját játszmáját - feladná ezt a szerepet? Ki tudja tölteni a keletkezett űrt mással? Ha a kisembert megfosztják élete nagy hazugságától, a boldogságát veszik el. Úgy tűnik, András játszmája végképp lelepleződött. Hogyan tovább, 54 évesen?

„Az egyik legnehezebb dolog feladni a szerepünket.” És mi az ítélet? „Másokat nem tudsz megmenteni, de magadat még megmentheted.” De nem kell most azonnal elkezdeni. Egyáltalán semmit nem kell ma meg holnap csinálni. Tessék nyugodtan gyászolni, egy kicsit belehalni. Bármilyen hihetetlen, lesz jobb. Talán adott egy könnyebb, új élet reménye.