Németországban folytatjuk történetünket (1912-ben), Christopher épp megérkezik csalfa feleségéért, aki meglepetésére elé jött. Sajnos gyorsan kiderül, hogy nem az örömteli viszontlátás reményében tett így, hanem hogy közölje, hősünk édesanyja elhunyt. A férfi nagyon elszomorodik, ritka alkalmak egyike, hogy érzelmeket mutat.

Útközben feleségével beszélgetnek, Sylvia szerint az édesanyja miatta halt meg, belehalt a bánatba, hogy elhagyta; vagy azért, mert visszafogadta - a férj tiltakozik. Az asszony kérdi, hogy mit fecseg a nép az elszökéséről, de Christopher megnyugtatja, hogy csak Macmaster tud a dologról – Sylvia ettől nem lesz nyugodt. Na ja. Előveszi kézitükrét, melyet az előző részben már láthattunk (korábbi szeretőjétől kapta), majd amikor meglátja férje arckifejezését, fogja a tükröt, és kihajítja az autó ablakán. Hősünk azonban megállítja a kocsit és megkeresi az eldobott holmit – Sylvia bőszen vigyorog magában a jeleneten. Mikor férje visszaül, megemlíti, hogy találkozott nemrég egykori szeretőjével, akitől ezt kapta (Gerald Drake, ugye), de már nem jelent neki semmit. Christopher meglehetősen idült fejet vágva nyugtázza az eseményeket.

A szállásukra visszaérve Sylvia édesanyjával és Consett atyával beszélgetnek, előbbi jelzi, hogy van egy vonat, mellyel a házaspár időben visszaér Chris édesanyjának temetésére. Az atya és Mrs. Satterthwaite még nem utazik vissza, mert a papnak dolga van Berlinben. Hősünk elmondja, hogy a londoni nagy házukba nem költöznek vissza, csalfa feleségnek az nem jár, Macmasterrel szemben vesznek ki egy kis lakást és annyi.

Sylvia felháborodottan a szobájába rohan, anyja utána, így a két férfi magára marad – Consett atya a nyugalom örömére egy kis piát ránt elő, mindkettejük csészéjébe tölt egy kortyot. Christopher figyelmezteti, hogy ne nagyon cimbizzen a németekkel, hamarosan háborúban állnak majd velük.

Grobyban Christopher apja és bátyja beszélgetnek, az öreg megemlíti, hogy régi barátja, Mr. Wannop fia most Etonban tanul az ő jóvoltából, később Mark szíveskedjen jó egyetemre íratni és a tanulmányait finanszírozni. Oké. Másnap temetés, az egész menet Sylviára vár, aki még ebből az eseményből is divatbemutatót csinál, nem kis morgást okozva ezzel. Útközben közli férjével, hogy a hatalmas cédrusfát ki kell vágni, mielőtt rádől a házra, de a férj nemet mond (a fán amúgy mindenféle tárgy lóg, kiskanáltól kezdve szalagig rengeteg kütyü, ez régi családi szokás, és szerintem tök jópofa). Később Christopher egy pónit ajándékoz Michaelnek, és elérzékenyülten nézi kisfiát, ahogy első köreit rója lovasként.

Este Sylvia fürdőt vesz, amikor váratlanul beállít a férje azzal, hogy nővére viszi vissza magukhoz Michaelt, az asszony talán el szeretne búcsúzni tőle. Ő bólint, de ahhoz, hogy lemehessen, ki kell kászálódnia a fürdővízből, amihez a férje elég nehézkes partner – ez a tök képes és nem néz rá (konkrétan hátat fordít), annyira zavarban van. Komolyan, mintha soha nem látta volta még ruha nélkül... Bahh!!! Az asszony nem érti, miért kell Christopher nővérénél tartani a fiút? Mindenesetre felajánlja, hogy elvonul egy időre zárdába lelki gyakorlatra (persze szigorúan olyanba, ahova a szolgálólányát is viheti). A férjének mindehhez meglepett arcon kívül más hozzáfűzni valója nincs. Távozik, Sylvia pedig elkeseredetten marad magára.

1913 augusztusát írunk, mikor ténylegesen látjuk őt bevonulni a zárdába, barátnője kísérte el (és persze itt a szolgáló is). Sylvia elmondja, hogy azért jött ide, mert a társaságban minden nő úgy nézett rá, mintha a férjüket akarná, ő azonban Christopher újbóli figyelmére pályázik. Barátnőjének leesik az álla (az enyém is), Sylvia pedig zavarba jön a nagy beismeréstől.

Etonban krikettmérkőzést tartanak, itt van jópár előkelő ember, na és a Wannop család, ha már a fiuk ide jár, ugye. Hozzájuk lép Campion tábornok a nővérével, és Mr. Sandbach. Mrs. Wannop közli a tábornokkal, hogy lóg neki ötven fonttal, mert tavaly a kocsijával megsebesítette a lovát, mire Campion visszavág, hogy nem ő volt a hibás, Christopher hajtott az út rossz oldalán. Tábornokunk nővérének most esik le, amit tavaly sikeresen eltitkoltak előtte: a hajnali ködben Christopher és Valentine kocsiztak együtt. Hát, ez kőkemény bukta, Valentine erősen zavarba jön, és távozik.

Eközben a kajarészlegen Waterhouse képviselő Mrs. Satterthwaite-tel beszélget, ekkor érkezik Valentine. A képviselő bemutatja beszélgetőpartnerét, mint Christopher anyósát, de a lány nem óhajt velük társalogni, és gyorsan olajra lép. Ez sem bizonyul azonban jó ötletnek, mert távozóban Mr. Sandbach elcsípi, a karjánál fogva rángatja, miközben szidalmazza, hogy ő Christopher szeretője. Valentine alig bír elszabadulni, és feldúltan tovatrappol.

A Wannop házban Valentine édesanyja cikkét gépeli, a téma a balkáni-krízis, melyhez információkat az asszony Christophertől szerzett. A lány ezen kicsit meglepődik, de nem mélázik rajta sokat, barátnőjéhez, Edit Ducheminhez megy. Az asszony meglehetősen ideges, zizzent férjénél elöljárója, a püspök van látogatóban, ő pedig az ajtó előtt reszket, hogy férje nehogy olyasmit mondjon, amiből rájönnek, hogy buggyant. Ez szerencsére nem történik meg, csupán arra intik, hogy ne az egyházi lapban értekezzen az egészségtelen női fehérneműk viseléséről. Hehh.

Valentine akkor érkezik meg, mikor Edith a lelkészek közötti beszélgetést próbálja a zárt ajtók mögött kihallgatni, és nyugtatja barátnőjét, hogy minden rendben lesz. Mrs. Duchemin elrebegi, hogy Macmaster minden hétvégén eljön, hogy költészetről beszélgessen a férjével (hát ahogy az előző részben csókolgatta az asszonyt, én úgy tippelem más oka is lehet a látogatásainak). Ráadásul Macmaster minden pénteken összejövetelt tart, ahol Edith is mindig jelen van, és felajánlja Valentine-nak, tartson oda ő is velük, kínálja teával a vendégeket, stb. Különben is, Macmaster Christopherékkel szemben lakik, ez már igazán vonzóvá teheti az ajánlatot, véli Edith, de Valentine erre nem mond semmit.

Ekkor távoznak a férjtől felettesei azzal, hogy minden rendben van. Mikor hármasban magukra maradnak, a tiszteletesből újra előtör a bolondéria, fennhangon a női fűző ellen ágál, majd egyszerűen letépi feleségéről az említett ruhadarabot. A helyzetet Valentine menti meg azzal, hogy ő is a fűzők ellen van, talán vitassák meg a témát – mikor távoznak, Edith kétségbeesésében egyszerűen elájul. Meglehetősen vicces jelenet, na.

Sylvia a parkban lovagol, mikor összetalálkozik a szintén lovagló Campion tábornokkal, és segédjével, Perowne őrnaggyal. A tábornok bemutatja őt Sylviának, de a nő jelzi, ők már ismerik egymást. Naná, nemrég együtt szöktek Franciaországba, ugye, bár erről természetesen Campion mit sem tud. Sylvia úgy üdvözli egykori szeretőjét, mintha csak futó ismerőse lenne. Tábornokunk Christopherrel akar beszélni, de a feleség szerint ez most nem fog összejönni, ura ugyanis a nővére családjához utazott szilveszterre (gondolom azért is, mert a fia még mindig ott nevelkedik).

És már látjuk is a Tietjens házaspár két tagjának külön-külön eltöltött szilveszterét – míg Sylvia egy londoni szórakozóhelyen ünnepel rajongó férfiaktól körülvéve, addig Christopher csendesen koccint nővérével, annak férjével, és Michael nevelőnőjével – vidéken. A férfi arról beszél, hogy jövőre háború lesz (ne feledjük 1913/14 évfordulóján járunk).

Sylviát újonnan szerzett hódolója, Brownlie kíséri haza, de arról persze szó sem lehet, hogy a nő felengedje a lakásba. Mikor bemegy, zörejt hall az emeletről, ő pedig reménykedve szólítja férjét. Persze illúziókat kerget, csak cselédlánya várta úrnője érkezését, Chris még a nővérénél van. Valentine-nak sem jutott több a férfiból, csak édesanyja kapott egy karácsonyi lapot Christophertől, melyben a lányt is üdvözli.

Valentine-t legközelebb egy tüntetésen látjuk viszont, még mindig a nők szavazati jogáért küzd, táblát lenget és hangosan kiabál – aztán egy múzeumba tület be, ha már az előtte lévő téren van a tüntetés. Persze azért idebent nem folytatja a női jogokért való kiabálást, csupán csendben élvezi a képek látványát – kemény öt másodpercig, mikor egy nála jóval harcosabb nő lép elő, és az egyik női aktot baltával kezdi hasogatni, mondván a nők ennél többre hivatottak. Ezen szőkénk is elszörnyed, ez a viselkedés már neki is a paci másik oldala.

Sylvia egy galériába érkezik, Brownlie már itt várja, savanyú arccal, mert rajongása tárgya rengeteget késett; meg hát a képek sem érdeklik igazán, a nő annál inkább. Sylvia mindenesetre egy festménnyel állít haza, a férjének akar vele kedveskedni, akinek láthatóan nagyon tetszik a mű – felesége pedig boldogan és kihívóan hajol mellé megszemlélni a festményt. A férj azonban ma este kissé mamlasz, hogy vegye a finoman felkínálkozó nő jeleit, így Sylvia némileg csalódottan a szobájába oldalog. Két idióta, én mondom.

Christopher és Macmaster sétálás közben beszélgetnek, előbbi kérdi, hogy barátja elvenné-e Edith Duchemint (ezek szerint tényleg nem a költészetről beszélgetnek azok ketten). Macmaster bólint, megtenné ő, de a zizzent lelkész kissé útban van. Bolonddá kellene nyilváníttatni, így Christopher, de barátja szerint Edith erre nem hajlandó. Macmaster arról is beszél, hogy némi pénzre lenne szüksége, hogy az Edith által megszokott színvonalat biztosíthassa a nőnek, mire Chris rögtön felajánlja, hogy ő ad, amennyire szüksége van – felhívja a lakásukba, és már írja is a csekket. Machaster nagyon hálás, és elmondja azt is, hogy előrébb lépett a ranglétrán, megjelent kritikai írásának hála. Barátja szerint hamarosan kitüntetést fog kapni, ha jól helyezkedik. Macmaster nemsokára Skóciába utazik, hősünk pedig virágnyelven óva inti, hogy Edithet magával vigye.

Mi azonban látjuk, hogy az intésnek sok értelme nem volt, Macmaster és Edith Duchemin magát házaspárnak kiadva utaztak el skótékhoz, szállodai szobájuk magányában boldogan élvezik, hogy végre csak maguk lehetnek.

1914 augusztusában járunk, a Tietjens házaspár Campion tábornokkal, annak nővérével, és néhány eddig számunkra ismeretlen emberrel vidéken piknikezik, a téma természetesen a háború fenyegetése. Sylvia feláll az asztaltól, férje utána megy. Christopher a közelgő háborúról beszél az asszonynak, de az legorombítja, mert ilyen szörnyűségekről hallani sem akar – férje szomorúan magára hagyja.

Macmaster és Edith eközben még mindig kettesben töltik az idejüket, bujkálva természetesen. Sétájuk után épp a szállodájukba térnének vissza, amikor annak udvarán Duchemin tiszteletes felettesét, a püspököt pillantják meg. A pár szétrebben, és szégyenkezve sietnek szobájukba, ahol Edith keserves sírásba kezd, és csak azt ismételgeti, hogy nem láthatják őket együtt. Ezért nemsokára megérkezik Christopher, hogy ő kísérje haza a bajba került nőt, s egyben közli Macmasterrel, hogy országuk mától hadban áll a németekkel.

Ezután már azt látjuk, hogy Chris és Mrs. Duchemin együtt utaznak vonaton, amikor hirtelen rájuk nyitják a fülkét: Sylvia, Campion és annak nővére bámulja a síró Edithet és az őt vigasztalni próbáló hősünket. A bámészkodás persze csak egy pillanatig tart, azt viszont nem tudjuk meg, hogy ők hárman mennyit tudnak az asszony botlásáról.

Kis idővel később munkahelyén, a Birodalmi Statisztikai Hivatalban Christopher a változatosság kedvéért számokon vitatkozik felettesével, Sir Reginalddal. Mostani nézeteltérésük oka, hogy felettesei kérésére hősünknek azt kellene bemutatnia, hogy az angolok igenis kiveszik a részüket a harcból, jobban, mint francia szövetségesük állítja – ha ez bizonyosságot nyer, esély van a csapatok osztott (angol-francia) felügyeletére, amúgy a franciák fognak dirigálni a fronton. Chris úgy dönt, ebben a huzakodásban ő nem vesz részt, felmond és inkább megy a harctérre!!

A Wannop házban eközben szintén a háborúról vitatkoznak - anya és fia üvöltve esik egymásnak, Valentine elkeseredetten hallgat. Ekkor szólal meg a telefon, Edith hívja hősnőnket, aki azonnal hozzá rohan. És hogy mi a baj, amiért szaladni kellett? Mrs. Duchemin férje hónapok óta intézetben van (ideje volt, csak mondom), az asszony viszont terhes – persze nem tőle. Valentine döbbenten kérdi, hogy mégis kitől, mire kiderül, hogy Macmastertől. A lány kiakadt, naiv ártatlanságában tényleg elhitte, hogy Edith a férfival csak költészetről beszélget. Mehh! Az asszony barátnőjét kérdi, hogy kell elvetetni egy gyereket, de ő még azt sem igazán tudja, hogyan kell készíteni – így nem lesz nagy segítség.

Christopher Campion tábornokhoz érkezett, aki épp segédjével, Potty Perowne-nal dolgozik. Hősünk csupán rövid becsmérlő pillantást vet felesége egykori szeretőjére – szerencsére szót nem kell váltaniuk, mert Campion már végzett a munkával. A tábornok meglehetősen lekezelően beszél Christopherrel, amiért a seregbe jelentkezett íróasztal-koptatás helyett, de úgy véli, sokáig nem lesz a csatatéren – rövid háborúra számít.

Sylvia rettenetesen kiakad, mikor férje közli, hogy megy harcolni. Amúgy is felfordult a világ, az újságokból, az emberek szájából csak gyűlölet árad, aludni sem tud, és most még a férje is lelép. Christopher vigasztalóan lép hozzá, látszik, hogy őszintén megsajnálta, de a nő ostoba módon rákiabál, hogy hagyja békén, már késő – férje ezért megrendülten eloldalog Macmasterhez, hogy vele is közölje bevonulását.

Barátjánál összejövetel van, a szokásos pénteki találkozók egyike zajlik, ezért Valentine is itt van (emlékszünk, a rész elején ajánlotta fel neki Edith, hogy segédkezzen ezeken az összejöveteleken). Christopher arcáról üvölt az őszinte öröm, de szót váltani nem tudnak, mert Macmaster észreveszi érkezését, és hozzá siet. Hősünk hiába beszélgetne inkább Valentine-nal, Macmaster elrángatja, hogy üdvözölje Edithet. Chris csendben kérdi barátját, hogy elrendeződött-e a múltkori lebukásuk ügye, mire a férfi kinyögi, hogy igen, mert a püspök, aki szeretőjével látta tudja, hogy Duchemin tiszteletes zizzent, így nem tette közhírré, mit látott.

Christopher később újra Valentine-hoz lépne, de Macmaster ismét megzavarja, egy vendégnek akarja bemutatni. Hősünknek elege lesz, mindössze pár udvariatlan szót vakkant a bemutatott félnek, majd szőkénkhez lép. Letelepednek a kandalló mellé, ahol Christopher elrebegi, hogy bevonul, mire a lány őszintén elkeseredik, és szinte ugyanazokkal a szavakkal beszél kétségbeeséséről, mint nem sokkal ezelőtt Sylvia. A férfi el is mondja ezt, és most először szólítja „kedvesemnek" a lányt.

Valentine felugrik ültéből, olyan zaklatott, így kérleli, hogy inkább maradjon, mert az életeket megóvni és nem elvenni kell. Christopher is szenvedélyesen kezd beszélni az értékekről, melyekben hisz, és melyekért most harcolni megy – ha nem állnának hadban, hát menne a francia seregbe. Szócsatájuknak végül kölcsönös vigyorgás vet véget, rájönnek, hogy úgysem tudják túllicitálni a másikat. Mikor Valentine újból leül a kandallóhoz, a férfi egykori közös éjjeli utazásukat emlegeti fel azzal, hogy azóta ő megváltozott, már nem érzéketlen, mint egykor, ezért megy a frontra. Amúgy sem érzi úgy, hogy lenne miért élnie, de a lány kéri, gondolkodjon el, talán mégis van miért. Miért, kérdi könnyek közt a férfi, mire Valentine lehunyja a szemét, és halkan kérdezi: Christopher miért nem csókolta meg azon a ködös hajnalon, mikor együtt utaztak? Nem kap választ, és szemét kinyitva már csak a távozó férfi hátát látja.

Végül szomorú zenei aláfestésre változó képeket látunk: Christopher magányosan reggelizik bevonulása napján, Valentine öccsét a rendőrök viszik el (az okát még nem tudjuk), Macmaster magas rangú kitüntetést vesz át (Christopher megjósolta, hogy így lesz, barátja ügyesen helyezkedett); Valentine békéért tüntető plakátot készít édesanyjával, mikor huligánok bedobják kővel az ablakukat; Sylvia egyedül imádkozik otthon, hősünk pedig immár a csatatéren dagonyázik a lövészárok sarában.