Mivel jelenleg szintre próbálom hozni magamat az elhanyagolt dolgaimmal, a mostani hogyvolt egy vendégíró, Hans Olo billentyűzetéből született.

Nyitóképként a Prométheuszt látjuk, amint a Tagreáról hazafelé igyekezve suhan a hipertérben. Odabent Carter és Hogyishívják ezredes, a hajó parancsnoka egy „valamiről” tárgyalnak, amit Carter nagyon szeretne látni. Carter engedélyt is kap a vizsgálatra, mivel a cucc amúgy is útba esik. Ezután az ezredest a parancsnoki hídra hívják, de mivel mindenki mosolyog és senki se siet sehová, sejthetjük, hogy nem sürgős. Ugrunk a hídra, ahol egy másik szőke közli az ezredessel, hogy a hiperhajtómű túlmelegedett. Senki se ijedt meg, ez is biztos terv része, szépen lekapcsolják a cuccot. Megtudjuk, hogy a hajtómű egy alkeshből van, és pihentetni kell néha, mert nem ekkora hajóra tervezték. Hirtelen mindenki elkomorodik, mert a szöszi segédtiszt vagy mi bejelenti, hogy vendégük van.

A Prométheusz harci készültségbe vágja magát, ami abból áll, hogy bekapcsol a kékfény a hídon és mindenki elszánt arcot vág, aztán megjelenik egy baromi nagy idegen hajó, és jön a főcím. A várakozásokkal ellentétben még nem űrcsatával folytatjuk, hanem azt látjuk, hogy az idegen hajó még sincs olyan közel, és hőseink csak várnak. Hogyishívják ezredes menekülne, de Carter lehűti, mondván, hogy a hiperhajtóműnek még vagy két órát pihennie kell, mert különben végleg túltöltődik, ami ugye általában szép nagy robbanásokat von maga után. Az ellen meg csak jön. Közeledés közben szondázzák a hajót. Az ezredes előáll az ötlettel: vegyük fel velük a kapcsolatot. Mondjuk ez előbb is eszébe juthatott volna. Amúgy meg minden idegen életforma tud angolul, nem?

Választ persze nem kapnak. Vagyis kapnak, csak sajna az ismeretlenek az „előbb lő, aztán kérdez” kategóriájába tartoznak, a mieink meg belátják, hogy jobb lenne valahol egészen máshol lenni, és már mennek is. Vagyis csak mennének, de hiperhajtómű nélkül ez elég esélytelen. Szóval a Prométheusz menekül, az idegen hajó lövi, a hajók előtt meg feltűnik egy szép színes valami, biztos ezt akarta megnézni Carter. A Prométheusz menekülés közben hátrafelé lőve visszatámad, hogy ha már lőnek, legalább okuk legyen, de a rakéták hatástalanok. A pajzsok egyre gyengülnek, a fegyverek hasztalanok, egyszóval a helyzet reménytelen. Mint ahogy azt már megszokhattuk, Carternek támad egy mentőötlete: irány az előttünk lévő gázfelhő, mert ott el lehet bújni. Az ezredes szerint nem érnek oda időben, de Carter megkockáztatna egy rövid ugrást a hipertérbe, ami nem készíti ki a hiperhajtóművet, de elviszi őket a gázfelhőig.

Hogyishívják rábólint, Carter meg rohan programozni. Épp valamilyen kristályokat buzerál, mikor egy lökéshullám a szemközti falhoz keni, és elájul. Mire Sam magához tér, a csatazaj elnémul. A szöszi kitámolyog egy folyosóra és ráveti magát a telefonra, de hiába fárasztja magát, a híd nem válaszol. Ekkor oldalról feltűnik egy mosolygós, fehér ruhás kislány, aki biztos nem tartozik a hajó legénységéhez. El is tűnik, mielőtt Carter rendesen megnézhetné magának. Társaság híján az őrnagy egyedül indul a többiek keresésére, de senkit se talál. A hídon is hiába próbálkozik: a hajó bizony üres. Carter azonban nem zuhan össze, amúgy se az a fajta, és kísérletezgetni meg kutakodni kezd. Ennek eredményeképpen megtudja, hogy innen ugyan sehova se megy, mert egyik hajtómű se működik, valamint nem tudja meg, hogy hová lett a hajó legénysége, bár a kilőtt mentőkabinok azt sejtetik, hogy egyszerűen ott felejtették az őrnagyot.

Carter épp további lehetőségeken töri a fejét (vagy azon, mit fog enni a forgatási szünetben) mikor megjelenik Teal’c, és közli vele, hogy ha elalszik, meghal. Carter erre azt mondja, hogy tudja, és elalszik. Na erről ennyit. A „Hull a pelyhesre” ébred, ami elég fura, de legalább sejtjük, hogy ki énekli. A fehér ruhás kislány azonban most mégse bukkan fel, így Sam folytatja a korábban megkezdett hajónapló írását olyan pozitív gondolatokkal, minthogy a vészjelzőt talán csak évszázadok múlva veszi észre valaki. Aztán pillanatképek következnek, Carter csinál ezt-azt, és előkerül a kislány is, és kéri az őrnagyot, hogy játsszon vele. Az persze nem játszik. Aztán Daniel is megjelenik, egyre biztosabb az agyrázkódás. Gyorsan megegyeznek abban, hogy Daniel nem is Daniel, mert csak Carter képzeli, aztán NemisDaniel azt tanácsolja Carternek, hogy vizsgálja meg a gázfelhőt. Az persze nem hallgat rá, ami nem csoda, mert szokás szerint össze-vissza beszél.

Ehelyett elmegy dobozokat pakolni, nem mintha az értelmesebb tevékenység lenne, de sebaj. Pakolás közben felfigyel egy igen ijesztő hangra. Mint kiderül, ezt a hangot a hajótest adja ki, mert épp kilyukadni készül. Ez nem Carter napja. Eközben a Parancsnokságon az igen ingerlékeny O’Neill és a valódi Daniel beszélgetnek, amiből megtudjuk, hogy Hammond csapatokat indít a Prométheusz pályájához közeli bolygókra, valamint azt is megtudjuk, hogy a tok’rák szokás szerint eltűntek a balfenéken, mikor szükség lenne rájuk. Vissza a Prométheuszra, ahol Carter rájön, hogy a hajót lassan szétmarja a gázfelhő, és ezt meg is osztja új barátjával, a hajónaplóval. Épp azon ügyeskedik, hogy egyes részek lezárásával időt nyerjen, mikor a kislány odasétál hozzá, és elmond egy szép verset. Fura egy rész ez.

Carter végre elmenne játszani vele, de a kislányból Teal’c lesz, miután befordul egy sarkon. A jaffa elkezd rébuszokban beszélni, aztán csak kinyögi, mit akar: szerinte Carternek semmit se kéne csinálnia, hátha valaki épp az agyát szondázza. Carter szerint nem, Teal’c meg erre lelép, mert miért ne. Carter kiereszt némi levegőt a hajóból, hátha az ez által keletkezett hajtóerő kimozdítja a hajót a gázfelhőből. Még talán működne is a dolog, ha nem állítaná le, de meglátja a kislányt az egyik kamera képén, amint épp viszi kifelé a légnyomás. Odamegy, de kislány persze nincs sehol, csak Daniel, aki új elmélettel áll elő: szerinte a gázfelhő egy élőlény. Az igazi Daniel is ezt mondaná, bár szerintem rá is hajtana a gázfelhőre, ha esetleg nőnemű lenne, a galaxisnak ebben a szegmensében még amúgy se volt barátnője.

Na mindegy, Sam szerint NemisDaniel elmélete hülyeség, el is ájul tiltakozásképpen. Megint a Hull a pelyhesre ébred, ezúttal a kislány társaságában. A hallucinációhoz képest igen tömör lehet, mert kaját hoz Samnek, aztán elárulja, hogy ő Grace. Arra a kérdésre, hogy ki, azt mondja, már tudod, majd Jacob folytatja úgy, hogy az apád vagyok. Erre én nem reagálnék, de Sam sajna megteszi, és következik egy érzelmes, ámde a történet szempontjából tökéletesen irreleváns beszélgetés. Ugorjunk. A Parancsnokságon egyre sötétebb a hangulat, senki nem talál semmit, a balfenékről visszarángatott tok’rák sem. Hasznos népség. A jelentés után Teal’c próbál lelket önteni O’Neillba, de az lazán leöregezi, aztán megköszöni a próbálkozást, és ugyanolyan gondterhelt ábrázattal folytatja, amit elkezdett.

Valószínűleg mindenkinek egyértelmű, hogy Jack kicsit többet érez Carter iránt, mint szabadna. A Prométheuszon Sam és Grace szappanbuborékokat fújnak, mikor az őrnagy végre hallucinál magának egy O’Neillt. Még egy érzelmes jelenet, kiderül, hogy bizony Carter is többet érez O’Neill iránt. Meglepett ez bárkit is? Rég tudta mindenki, de azért húzták vele az időt, hurrá. Na ugorjunk, a hajó rázkódni kezd, itt bizony gondok lesznek. Grace megint verset mond meg buborékot fúj, Carternek meg megint támad egy ötlete. Hipertér-buborékot vagy mit hoz létre a hajó körül, ami arra ugyan nem elég, hogy rendesen utazzon, de arra igen, hogy szép lassan kiaraszoljon a gázfelhőből.

Megjelenik az egész CSK-1, persze csak odahallucinálva, és egymás szavába vágva magyaráznak. Daniel emleget valami „lovasságot” is, ami jó vicc, mert a Földnek nincs több hajója, a szövetségesek meg le se szarják őket, de mindegy. Végül aztán Jack elkussoltatja őket, Carter meg üzletet ajánl az idegen hajónak. A dolog bejön, az idegenek nem bántják a kisebbet, a legénység visszatér, mindenki boldog. Otthon Sam gyengélkedik, O’Neill-lel beszélget (ezúttal már az igazival), nem kér tőle jojót, pedig az ezredes felajánlja, majd kivételesen nem ébred a Hull a pelyhesre, hanem arra alszik el. Vége.