Caesar serege a határ szélén tölti a telet. Posca, Caesar eszes kis görög rabszolgája a romló katonai morált ecseteli a nagyfőnöknek: az emberek nehezen bírják az egy helyben ücsörgést, egyre többen szöknek meg. Szinte mindegyik patrícius szereplőnek van egy személyi rabszolgája, aki tanácsadóként, illetve barátként funkcionál, néhanapján még be is mer szólni a gazdájának. Most is ez történik, Posca a fenemód magabiztos Caesar képébe vágja, hogy évezredes hülyeség egy idegbeteg sereggel a határ szélén kivárni, amíg lejár a konzuli megbízatása. És amikor megtudja, hogy a főnök elindította Marcus Antoniust a néptribunusi címért folyó választáson, nem sok kell ahhoz, hogy kihulljon a maradék haja is.

A következő jelenet láttán érthető az aggodalma: az emlegetett úriember egy birkapásztorlányon ügyködik a Rómába vezető út szélén, míg az illedelmesen várakozó katonái igyekeznek máshová nézni. Vorenus, Pullo és Octavianus már az életüket is elunták, saccolgatják, hogy ebben a tempóban mikor érnek haza, és hogy otthon mi vár rájuk. Eljött az idő, hogy közelebbről megismerjük Marcus Antoniust, a plebejus származású aranyifjút, akinek két legkedvesebb elfoglaltsága a harc és a dorbézolás. Stílusosan otromba modorával kábé annyira illik a finom úri társaságba, mint böhöm elefánt a Zsolnay-gyárba, de a katonái és a köznép imádják, Rómában is lelkes rajongótábor várja. A néptribunusi cím, hála a megvett szavazatoknak, garantáltan az övé, cserébe viszont végig kell ülnie az hosszadalmas, dögunalmas szakrális kinevezési ceremóniát.

Atiáék otthonában dúl az élet, anyus rajtakapja Octaviát és volt férjét, amint titkon romantikázni próbálnak. Páros lábbal rúgja ki a hatástalanul hősködő Glabiust, a dühös Octaviának meg lekever egy anyai maflást. E sírós-rívós hisztis percekben ér haza a két katona kíséretében az ő pici fia, akit kitörő örömmel fogad. Octavianus a maga módján rábarátkozik a megmentőire, rögvest ott marasztalja őket ebédre. A falatozás során ismét nyilvánvalóvá válik, hogy a kölyök fenekén ugyan még ott a tojáshéj, de már keni-vágja a politikát. Összefoglalja, hogy mi a római társadalom legfőbb problémája: a patríciusok rátenyereltek a földekre, a rabszolgák végzik az összes munkát, a szabad, ámde nincstelen polgároknak pedig jogukban áll felfordulni. Vorenus politikai téren is szigorú elveket vall, hűséges köztársaságpárti a lelkem, szerinte ami jó volt az alapításkor, az most is megfelelő. Ezzel szemben a született rebellis Pullónak nem okozna problémát, ha Caesar úgy döntene, hogy felforgatja a rendszert és megszerzi a koronát, ő aztán örömmel harcolna az oldalán. Katonáink ezen összekapnak, és mivel elegük van egymás társaságából, gyorsan lelépnek.

Pullo a bordélyokat célozza meg, Vorenus pedig söpör haza a feleségéhez. És igen, hamarosan meg is érkezik az egyszerű aventinusi bérház udvarába, már látja az asszony, Niobe hátát, hirtelen nagyon szerelmesen néz ki a fejéből – majd a nő megfordul, és bazz, egy kisbaba van a kezében. Ráadásul úgy néz a férjére, mint aki kísértetet lát. Vorenus agyát elönti a vörös köd, Niobe pedig ijedten magyarázza, hogy a gyerek az unokájuk, és mellesleg a Lucius névre hallgat. Hogy mi van? Ja, hogy a nagyobbik lányuk majdnem 14 éves, és ő szülte a babát. Fenn a lakásban Niobe bemutatja Vorenusnak rég látott gyerekeit, idősebb és ifjabb Vorenát. Lucius próbál barátkozni velük, de mindkét lány be van rezelve tőle.

Vorenus ismét ebédel, közben Niobe elmeséli, hogy már egy éve nem kapott tőle pénzt, és azt mondták neki, hogy biztosan meghalt. (Éljen a bürokrácia.) Niobe sértődött, mert Lucius a korábbi vita hevében leszajházta, az ura meg csak a szokásos szűkszavú formáját hozza, szóval nem valami romantikus a légkör. Vorenus kezdetnek megígéri, hogy a hadizsákmánya ellenértékéből jól fognak élni, ettől Niobe valamelyest megenyhül.

Este van, Atia házában szupertitkos politikustalálkozóra kerül sor. Itt van többek között Cato, Pompeius, Scipio, és a Steven Saylor-rajongók kedvenc ügyvédje, Cicero is, Octavianus meg egy oszlop mögött hallgatózik. Megérkezik Caesar képviseletében az immár néptribunusként pöffeszkedő Antonius is, akinek a társaságában a hétpróbás Atia piruló kamaszlánnyá változik. A találkozó célja az, hogy Caesar és a szenátorok valamiféle békés egyezségre jussanak. A konzul a hivatali ideje lejártát követően egy provinciát és teljes immunitást akar, Pompeiusék viszont minimum a tökeit követelik roston sütve. Kemény dió, a szenátusnak hatalmában áll őt jogilag ellehetetleníteni, Caesarnak ellenben saját serege van, amivel alájuk pörkölhet. A megbeszélés persze kudarcba fullad, elmenőben Pompeius még győzködi önmagát és a többieket, hogy Caesarék csupán blöffölnek.

Pullo nagyon élvezi a szabadságot, miután megjárta az egyik bordélyházat, félig beseggelve beesik egy kocsmába, egyenesen egy Pompeius-párti keményfiúkkal teli kígyófészekbe. Ott csatlakozik egy kockajátékkal szórakozó társasághoz. Ezalatt Vorenusék házaséletet élnek, elég legyen erről annyi, hogy miközben Vorenus kiereszti a több éves gőzt, Niobe szemlátomást inkább foglalkozna a síró unokájával. Bezzeg pár kilométerrel odébb Atia és Antonius kis híján repedtre sikoltozzák a plafont, no, immár egyértelmű, hogy ezek ketten szeretők.

Pullo feje egyre jobban füstölög, ahogy sorozatban veszíti el a zsoldját, és az egyik nyikhaj még élcelődik is a szerencsétlenségén. Egy majd’ kétméteres, illuminált állapotú vadember társaságában kerülni kellene az ilyesmit. Pullo egy újabb sikertelen kör után rájön, hogy cinkelt kockákkal verik át, és mérgében elvágja a nyikhaj torkát. Kitör a hamisítatlan kocsmai balhé, már csak Bud Spencert hiányolom a képből. Pullo egy bazi nagy ütést kap a fejére, ami után jobbnak látja, ha lelép.

Hajnalodik, Vorenusék arra ébrednek, hogy Titus betámolyog az otthonukba, szegény pára ritka pocsék állapotban van. Elhívják a helyi felcsert és segédjét, akik a fél kerületből álló nézősereg előtt, a konyhaasztalon meglékelik a lekötözött katona koponyáját. A beteg innentől fogva természetesen a család nyakán marad. Vorenus egy újabb röpke vita keretében az egyre paprikásabb hangulatú Niobe gondjaira bízza Pullót, és elmegy a rabszolgapiacra meglesni, hogy vannak a gall foglyai. A kereskedő rábeszéli, hogy pár hétig még hizlalják őket, akkor jobb áron tudja majd eladni őket.

Pompeius és Cicero egy gladiátormérkőzésen beszélgetnek. Pompeiusnak van egy ravasz terve… eh, Baldrick óta az ilyesmit jobb fenntartással fogadni. Összeül a szenátus, és ultimátumot adnak Caesarnak: amint lejár a megbízatása, feladja a seregét, visszatér Rómába, és bíróság elé áll, ellenkező esetben a nép ellenségének nyilvánítják. Cicero rámutat, hogy ez egy öngyilkos terv, nade most jön a csel! Marcus Antonius néptribunusi jogkörében meg fogja vétózni a javaslatot, így Caesart nem állítják kész helyzet elé, de a szenátus mégis félreérthetetlenül jelzi, hogy hol a helye. A sikerhez szükség van Cicero támogatására, hiszen őt birkaként követi az összes langyos vízben dagonyázó mérsékelt politikus. Cicero szeretne ebből kimaradni, de Pompeiusnál betelik a pohár, megfenyegeti őt, hogy engedetlenségük esetén a csapataival elhagyja Rómát, a drága szenátor urak pedig boldoguljanak, ahogy tudnak.

A nagypapává lett Vorenus próbál visszarázódni a családfői szerepkörbe, szemrevételezi hát a Vorenát felcsináló fiatal fiút. Alaposan leüvölti mindkettő fejét, de végül engedélyezi, hogy összeházasodjanak. Niobe a fiatalok pártján áll, Vorenus viszont nem rejti véka alá a csalódottságát, úgyhogy a változatosság kedvéért megint veszekednek egyet.

A szenátusban kezdetét veszi a nagy politikai manőver. Vastüdő, a legöregebb tag vezeti az ülést, Scipio benyújtja az indítványát, mire a Caesar-párti szenátorok elkezdenek fújolni. Minden szem a feszült Ciceróra szegeződik… aki feláll, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, követi őt a szenátorok harmada. Kirobban a káosz, a politikusok egymásnak esnek, és ebben a zűrzavarban Antoniusnak esélye sincsen megvétózni a javaslatot. Az indulatok csillapodtával Pompeiusék szegény sokkhatás alatt álló Vastüdőből próbálják kiszedni, hogy ilyen esetben mégis mit lehet tenni, létezik valami eljárásjogi kiskapu? Kérem szépen, a szabályok világosak, Antonius halk volt, a javaslat el lett fogadva. Át tudom érezni Ciceróék zaklatottságát, én is ilyen hatásfokú beszélgetéseket szoktam lefolytatni a dékáni hivatalban a tanulmányi szabályzatról. Cicero végül rájön a megoldásra: az ülést hivatalosan nem zárták le, azaz ha ismét összejön a banda, akkor folytathatják ugyanott. Hurrá. Jelenleg az a legfontosabb, hogy Antonius épségben eljusson a szenátusba. Pompeius parancsot ad a védelmére, de a tribunus ezt nem tudja, és a biztonság kedvéért maga köré gyűjti az összes elérhető emberét.

Pullo egyre jobban van, már a kicsi Luciust szórakoztatja. Remekül összehaverkodik Niobéval is, és elbeszélgetnek a férje mufurc természetéről, meg hogy mennyire jó srác ő valójában. Vorenus közben hazaér, és kihallgatja Niobe panaszát: nyolc évig várta, hogy hazatérjen, de a férje helyett egy vadembert kapott vissza. A katona magába száll, majd a megszokotthoz képest egészen emberi nyelven szól a feleségéhez, sőt, még szerelmet is vall neki.

Antonius Atiánál tölti az estét. Octavia még mindig magába van roskadva Glabius miatt, amit anyus nehezen visel. Szó szót követ, végül Octavia cikizés céljából Harry és Sally stílusában demonstrálja, hogy mennyire idegesítő hangja van Atiának, amikor Antoniusszal ágyakrobatikázik. Egy-null Octaviának.

Reggel kezdődik a műsor. Antoniust népes testőrség kíséri a szenátus épületéhez, Vorenus és a lyukas kobakja ellenére nagyon virgonc Pullo is vele tart. A Fórumon már gyülekeznek a Pompeius által felbérelt rosszarcúak, akiknek csak annyi a feladatuk, hogy a jelenlétükkel kis lelki terrort fejtsenek ki. Viszont azzal senki sem számolt, hogy köztük lesz az egyik fickó, akivel Pullo a kocsmában verekedett, és azzal még kevésbé, hogy a banditában felmegy a pumpa, és rátámad a katonára. Kívülről mindez úgy fest, mintha Antoniusra támadtak volna, kitör a tömegverekedés, Antonius meg mint a villám elvágtat Caesar táborába. A nagyfőnököt meglepi Pompeius agresszív támadása, de máris előnyt farag belőle: összehívja a sereget, hogy elmesélje nekik, micsoda hitszegő szenátoraik vannak, és ha ő, Caesar nem cselekszik azonnal, összeomlik a birodalom. Beszéde végén megkérdi a nap hősét, az Antonius elleni támadást elhárító Pullót, hogy hajlandó-e vele tartani, aki igent mond. Csak ennyi kellett a felheccelt seregnek, lelkesen csatlakoznak a vezérükhöz.

A következő jelenetben egy kisfiú pecázik a Rubicon folyó partján. A túloldalon megjelenik Caesar serege, és nekilátnak az átkelésnek, alea iacta est, ezt kipipálhatjuk. Pullo és a bunyóban megsebesült Vorenus egy szekéren utaznak. Amikor Vorenus rájön, hogy átlépték a határt, kiakad, és már vizionálja, hogy Pullo csetepatéja miatt mindannyiukat keresztre fogják feszíteni árulásért.

Az átkelés híre elér a városba, az emberek pánikolnak. Vorena a kisfiát babusgatva aggodalmaskodik, Niobe polgárháborút jósol. Kicsi Lucius éhes, meg kéne etetni – hát Niobe fogja magát, és megszoptatja. Basszuskulcslyuk, tehát az ő gyereke.