Mike magához tért a kómából. Ez a futótűznél is gyorsabb terjesztésre érdemes híreknek járó vörös kódot kapja a Lila akác közi lakók riadóláncában. Azt mondjuk elsőre nem értettem, hogy mi az isten haragjáért nem hívja senki egyből Susant a csoda ügyében, de aztán kiderül, hogy nem tökéletes a lefedettség az erdőben. Susan ugyanis ezalatt egy kis hegyi fészekben - a kétoldalú kommunikációra  képes férfiembertől teljesen megvadulva - tinédzserként fickándozikt a kómaözvegytárs Iannel. Amit mellesleg a múltheti idegtépő pöcsölés után igazán megérdemelnek.

Mike azonban nem az a snájdig fiatalember, aki volt. Az Orson ármánykodásának köszönhető kóma utóhatásaként 2 év kiesett az emlékezetéből. Mike mindezt kissé apatikusan fogadja, nem úgy, mint Edie, aki az események ilyen alakulásában élete – és egyben a Susan Maier-ön veendő revans nagy lehetőségét látja. Mike pedig megadóan tűri, hogy a történelmet enyhén szólva saját szájíze szerint átíró Edie a memóriafrissítésben és a kórházi leveske begyűrésében segédkezzen.

Miközben előttünk vázolódnak az epizód fő konfliktushelyzetei, vagyis Lynett morális alapkérdésé fajuló gyereknevelési dilemmája, a Bree tüchtig családképét fenyegető újabb katasztrófahelyzet és a Solis házaspár Rózsák háborúját megszégyenítő válásának aktuális fázisa – nos nem fogják elhinni, de Susan még mindig a hegyekben édeleg. Edit Piaffal dudorássza, hogy Non, je ne regrette rien, és biztos vagyok benne, hogy nemcsak én mondtam együttérzően, de azért kaján vigyorral az arcomon, hogy: Ja, majd mindjárt fogod.

Aztán persze így is lett. Hiszen a modern technológiának köszönhetően ma már annyi térerő bárhol van, amennyi egy a csöpögős turbékolás szétbombázásához szükséges. Egy méltatlan veszekedés és egy búcsúpuszi után Susan kis lelkiismeretfurdalással és nagy reményekkel szalad imádott Mike-jához. Nem is sejtve, hogy a karmarendőrségben hívő forgatókönyvíróknak köszönhetően egy apró, de annál jelentősebb esemény miatt - tudniillik, hogy Edie Britt és nem ő volt jelen Mike ébredésénél - mekkora hendikeppel indul a tabula rasa-fejű vízvezetékszerelőért újrainduló küzdelemben. Mert Mike jelenleg ugye azt tudja, amit Edie akar, hogy tudjon. És Edie azt az egyet valamiért nem akarja, hogy Mike-nak szép emlékei legyenek Susanről.

Mike ébredése tehát belerondít Susan és Ian idilljébe, Edie pedig Mike és Susan korábbi idilljébe. Edie-ébe egy okvetetlenkedő nővér próbálna belezavarni, de ő a következő részre már Haitin fog nyaralni. Szegény, szegény Susan, egyelőre úgy tűnik, hogy sokba lesz az a kis liezon neki!

Breenek nyilván már a babaházában az volt a konyhai falvédőjére hímezve: „ A nő szoknyája mindent eltakar”. És Bree darázsderekához elképesztően nagy szoknya tartozik, ezt eddig is tudtuk. Andrew végre hajlandó volt feladni clochare-életét és nagy kegyesen hazaköltözni. Ezzel komoly feladatot róva a Van de Kampt családra. A 7 hónapos távollétre ugyanis korrekt, könnyen emészthető, a Lila akác köz negédes hangulatát nem felkavaró fedősztorit vár el a nép, de legfőképp Bree, aki most már Hodge. Végül dicséretes öniróniával egy kissé elnyújtott drámatábor lesz a hivatalos verzió. Bólogatnak is a szomszédok megkönnyebülten, kivéve dr. Kecket, aki fekete szedánja hátsó ülésén megvizitelte egyszer az akkor éppen utcán élő, munkákban nem túl válogatós Andrew-t. Orson a történtek ismeretében inkabb kakaót készítene, mint hogy beszámoljon Breenek az esetről, de aztán csak belevág, és ekkor hangzik el az überelhetetlen párbeszéd:

Orson (kíméletesen): Tudod Bree, amikor Andrew az utcán volt, nemcsak  kéregetett. Hanem ő ..., nos, ő tett is dolgokat azért, hogy pénzt keressen. Olyan dolgokért fizettek neki férfiak, amire nem lehetünk túl büszkék.
Bree (kíváncsian): Ó! Mit csinált? Füvet nyírt??

Bree végül megérti, és nem mellesleg kicsit később Orson realizálja, hogy Mike felébredése gondokat okozhat neki. Nemcsak  azért mert nem neki készült az asztalon illatozó pite.
A Bree vonal a “hogyan mentsük meg bimbódzó középiskolás kamaszlányunkat a gonosz, nős történelemtanár karmaiból”  manőverben csúcsosodik ki. Ugyanis Andrew megtérésével Danielle lett a feketebárány a mintacsaládban.  Még egy kis óvatos öngyilkolászást is megengedett magának a tiltás elleni tiltakozás okán, de aztán Bree - hogy úgy mondjam, a tökénél fogja meg a dolgot. Kis rózsaszín bőröndbe pakolva a makrancos lányka holmiját, mosolyogva beállít a megtévedt pedagógushoz, felajánlva neki anyósi szeretetét. A reakció elképzelését Önökre bízom. És különben is, most veszem észre, hogy ez már a következő rész. Ezért nem ér a dupla epizód!

A Lynettnek erre az epizódra két gyerek- és egy férjtémájú dilemmát osztottak. Fő kérdés: mit tegyünk, ha szemünk fénye nemcsak reménytelenül béna a baseballban, hanem utálja is az egészet gyakorlással, meccsekkel és mindennel együtt. Hagyjuk az egészet a francba, ne kínlódjon, vagy igenis, tanulja meg a büdös kölke, hogy be kell fejezni az elkezdett dolgokat? Szereposztás: Tom -megengedő anya, Lynett - szigorú apa. Találják ki, játszott-e Parker a következő mérkőzésen? Bevallom, kisgyerekes szülőként elevenembe vágó kérdés volt ez, úgyhogy egy kicsit itt leragadtam, és még bőven ezen morfondíroztam a baseball helyére a balettórát behelyettesítve, amikor arra eszméltem, hogy Lynett már egy lépéssel előrébb jár. Nevezetesen a második dilemmáját abszolválja: illik-e lefizetni gyermekünk egy idősebb iskolatársát azért, hogy utódunkat némi sikerélményhez juttassuk végre? Ebben a kérdésben viszont azonnal magamévá tettem Lynett válaszát. (Annak ellenére, hogy igen, tudom, hogy nem illik, és Lynett is nyilván bűnhődni fog érte.)

Hiszen a dolgok mindig kiderülnek. Így esik, hogy Parker első nagy pillanata a baseball pályán egy dudrot eredményezett a lefizetett csapattárs homlokán. A szerencsétlen balesetből először egy beárulás, majd ennek egyenes következményeként mindkét játékos csapatból való kizárása következik. A Scavo családot a nyilvános megszégyenüléstől végül egy – az edző által felajánlott - újabb korrupciós lehetőség, és az ennek keretében a csapatnak vásárolt új sapkagarnitúra mentette meg.  A cukron vett sikertől fellelkesült csemetét, Parkert pedig a következő nagy égéstől egy bokarándulás. Ja! És Tom önmegvalósítani szeretne. Lynett pedig azt, ha ez nem jelente egyben anyagi csődöt is. Egyelőre kétesélyes a dolog.

Gabrielle és Carlos válnak. És ritka rondán csinálják. Gaby tenyérbemászó mosollyal arcán kiárusítja Carlos holmiját, majd döbbenten konstatálja, hogy bosszúból hazaköltöző ura ellen jogilag nem tehet semmit. (Őszintén szólva kb. ekkortól kezdtem Carlosnak szurkolni és kéjes örömmel nézni, ahogy puccos kis kék mackóban és tűsarkúban tipegő nejét majd szétveti az ideg.) Mivel egyikük sem kispályás versenyző, nem csoda, hogy a nappaliban hamarosan három rendőrjárőr próbálja tisztázni a tényállást. Ők hajlamosak is az épp gyámolításra szoruló, gyenge nőt alakító csinibabának hinni, amíg a magát nyeregben érző szexi csinibaba oda nem morog valamit az amerikai modellről, a válásokról és az elvált férfiakról. Pedig gondolhatta volna, hogy ha minden harmadik házasság válással végződik, akkor három rendőrből tutira van egy, akinek ez érzékeny pont lesz.

Mrs Solis végül a fogdában köt ki, ahonnan Mr Solis váltja ki. Hazafelé robogva Carlos feltűnően kedves a duzzogó Gabrielle-lel, sőt egészen odáig merészkedik békülékeny hangulatában, hogy közös jövőt vízionál maguknak. Ha-ha-ha. Ezt gondolja Solisné is, aztán mindenféle apróbb és közepes rondaság mellett megemlíti napokbéli kalandját az egykori kertészfiúval. Kiérdemelve ezzel végre, hogy férjeura kiráncigálja a kocsiból és jól otthagyja a semmi közepén.