Az a roppant kellemetlen helyzet állt elő, hogy meg van nyitva az üres dokumentum a hogyvoltnak, és rá kell jönnöm, hogy nem sokra emlékszem a tavaszi epizódból. Jegyzeteltem persze, és itt van az epizód a lejátszóban, így nem leszek bajban, de azt hiszem, az semmiképp sem jó jel, ha már pár nap után is alig tudom felidézni. 

Lássuk. Az új évszak Emily és Lorelai terápiájával kezdődik, ami pontosan úgy zajlik, ahogyan azt előre el lehetett képzelni. Végtelenül hosszú kínos hallgatásokkal, rahedli kidobott pénzzel, és hosszú értékes percekkel a játékidőből. Mert nem történik abszolút semmi. Egyikük sem hajlandó megnyílni vagy kezdeményezni, de ebben a világon semmi meglepő nincs, a több évtizedes problémájukat ők nem itt és végképp nem így fogják tisztázni. Akár lapozhatunk is.

Először is üdv újra Stars Hollow-ban! 8 év után újra Gilmore Girls hogyvoltot írok, arról a 4 epizódról, amit a sorozat eredeti alkotói a művük valódi befejezésének (vagy inkább folytatásának?) szántak. Még csak felületesen olvastam bele a nézői reakciókba, elég vegyesek, de ha azt mondom, hogy nem véletlen, hogy soha nem voltam képes megírni a 6. és a 7. évad hogyvoltjait, akkor azt hiszem, kb. elképzelhető, hogy én hogy álltam hozzá a mostani folytatáshoz. Ami pont olyan vegyes lett, mint maga a sorozat, ha azt nem 5, hanem 7 évadosnak tekintjük. Most kaptunk 4 részt, amiből egy jó volt, egy gyenge, egy szar, egy meg szuper, akkor valahol reális is ez a mérleg, nem? Nem lett volna életszerű olyan magabiztosan egyenletes minőséget várni a folytatástól, mint amilyet az első 4 évad hozott, és ne feledjük, a hatodik évadot is a Palladinók jegyzik. De én azt mondom, mindenképpen érdemes volt felülni erre a nosztalgiavonatra, és nem csak a bizonyos utolsó négy szó miatt. Ígérem, mindent ki fogok fejteni rendesen.

A ’Blame Booze And Mellville’ című epizódban mégis megjelenik a Szitakötő Szállóról szóló újságcikk, méghozzá pontos idézetekkel, Lorelai frappáns megfogalmazásaival Emilyről, melyben a közelmúlt legismertebb diktátoraihoz hasonlítja szülőanyját. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Lorelai és Luke mehetnek New Yorkba egy flancos magazinos partira, ahol érdemes lesz olyan jól érezni magukat, ahogy csak tudják, mert amikor Emily kezébe kerül a lap, az lesz Lorelai életének utolsó perce. Luke-ot pedig Taylor hívja, és nagyon úgy néz ki, hogy már csak alá kell írni a szerződést, és övé a Twickhum ház. Amiről Lorelai még semmit sem tud…

Rory közben nagyon belejött a gyakornokoskodásba Mitchum Huntzberger lapjánál, igazi lótifuti lett belőle, mindenhol ott van, mindenre van válasza, mindenki asztalán ott van időre, aminek ott kell lennie, gondolom, ipari mennyiségű koffeinnel tankolt a munkanap kezdetén. Ráadásul ahol tud, a főnök kedvében jár, kedves, mosolygós és lelkes, egyszóval feltette a homlokára az „eszményi munkaerő vagyok, ALKALMAZZ” feliratú táblát.

A jelenlegi status quo alapján Lorelai és Luke szakításban, és Lorelai nem beszél Emilyvel, nem ez a legvidámabb szakasz a sorozatban. Egy kis közjáték, ami szemlélteti a helyzet súlyosságát: Emily megállás nélkül telefonálgat a szállodába, Lorelai pedig minden egyes alkalommal abban a szent pillanatban lecsapja a telefont, amikor meghallja szülőanyja hangját, de ha Richard hívja, akkor bűbáj üzemmód ON, és „szia apa, mi a helyzet?” Emily ezt nem tűrheti sokáig, de az, hogy átgondolja, milyen mértékben felelős az ő önkényes áskálódása a kialakult helyzetért majd a következő szint lesz, egyelőre még csak a „lányom már megint hisztizik” szinten van.

Luke sincs a legjobb hangulatban, jelenleg kimondottan extrém és merész vállalkozás beülni a kávézóba, és rendelni valamit, mert az eredmény az ordibálástól a seggberágáson át a konkrét kihajításig bármi lehet. Lane próbálja menteni a menthetőt, hogy legalább a város fele ússza meg maradandó testi-lelki sérülések nélkül, de mindenki nem menekülhet. Szerencse, hogy Kirk olyan remekül alkalmazkodik a körülményekhez, ő máris megtalálta az élvezetet a szenes húsban és a hideg kávéban, állítom, ő járt a legjobban.

A ’Women Of Questionable Morals’ című epizódban történelmileg hiteles múltidézésre készül a város, mert új ismeretek birtokában felül kell írni Stars Hollow dicsőséges történelmét. Megvan az az első évados epizód, amikor a városi aggastyánok zavarbaejtően szűk katonai egyenruhában egy egész éjszakán át fagyoskodtak a főtéren, mert elvileg így zajlott le a nagy polgárháborús „csata”? Ez most megdőlni látszik, mert a legújabban megtallt dokumentumok szerint ennél pikánsabb volt a dolog. A katonáknak azért nem kellett az ellenséges brit csapatokkal megütközniük, mert volt egy bátor Stars Hollow-i hölgy, aki elterelte a brit tábornok figyelmét nagyon kreatív módon. A kérdés csak az, hogy milyen szót használjanak a hősnőre a múltidézésben, úgy, hogy az még beleférjen a PG kategóriába, még szerencse, hogy az angol nyelv a prostituáltra ismeri a legtöbb szinonímát. Másik meg az, hogy ki játssza a megkérdőjelezhető erkölcsű nőszemélyt? Luke tanácsára Lorelai megprónál észrevétlenül távozni a kávézóból, amikor ott ülésezik a múltidéző társaság.

Közben megérkezik Stars Hollow-ba az első hó is idén, és ilyenkor Lorelai a szokásosnál is élénkebb, fel kell kelni az éjszaka közepén várni az első hópelyheket, himnuszokat ír a hóhoz, és úgy általában a fülén is folyik kifelé az adrenlin. Idén viszont zavar támad az Erőben, mert megcsalja és elárulja a hó, ugyanis eltorlaszolja a szállodát, eltünteti a fizetővendégeit, és még az életben maradásához szükséges kávéjától is megfosztja, mert a kávészállítmány is elakad az időjáráűs miatt. Ez nagyon veszélyes, csak idő kérdése és robbanni fog.

A ’Norman Mailer, I’m Pregnant!’ című epizódban Sookie magához képest is kimondottan zakkant és idegbeteg módon viselkedik, a cím persze elárulja miért, de azért tegyünk úgy még egy kicsit, mintha nagyon rejtélyes lenne a dolog. Norman Mailer rákapott a Szitakötő Szállónak az éttermére, de nem úgy, mint bármilyen rendes fizetővendég, ő csak a seggét mereszti itt órákon át, az irodalomról elmélkedik újságíróknak és úgy issza a jeges teát, mintha muszáj lenne. Ennél jóval kevesebb is elég lenne ahhoz, hogy Sookie nyilvános lefejezésnek akarja alávetni, számára az, hogy valaki az egyik legnagyobb kortárs író elhanyagolható körülmény ahhoz képest, hogy nem hajlandó megkóstolni az ő világbajnok főztjét.

Esemény van a Yale újságnál is, indul a szemeszter, és ezzel párhuzamosan a belviszály, fúrás, anyázás, intrika, pont úgy, ahogy a nagyok szokták. Paris különböző vallási felekezetekről akar írni, ez nagyon jó ötlet, mert ki mást küldjünk 5 felekezet legmagasabb rangú vezetőihez, ha nem Paris Gellert? Ha ötből csak négyet kerget az öngyilkosságba, már az is pozitív eredményként lesz elkönyvelhető. Rory viszont bajban van, mert nagyon nincs miről írni, a legjobb ötlete az illegális letöltések vs. CD eladások, de olyan nincs, hogy ezt érdekesen lehessen megírni, Doyle már azon bealszik, ahogy felvezeti neki az ötletet.

Most egy kicsit visszapörgetünk, az évadnyitóban rögtön meg is mutatják nekünk, ki hogy töltötte az előző évadzáró utolsó percit, mialatt egyesek a verandán smároltak, mások pedig meztelen ámokfutást rendeztek. Először is itt van Rory és Dean, akik éppen a posztkoitális enyelgés kellős közepén tartanak, nem részletezem. Ezek után tudjuk, mi történt, Lorelai betoppant, anyai hegyibeszédet tartott, Rory besértődött, Dean pedig iszkolt haza. Otthon aztán az „éjszakára kimaradó bunkó férj” című magánszámot adta elő és Lindsey nem értett semmit. Ami Emilyt és Richardot illeti, náluk áll a bál. Egy olyan burleszk-sorozatot adnak elő, amit személy szerint simán el tudnék képzelni fekete-fehér, recsegő, némafilmes változatban, feliratokkal megszakítva, néhány seggreeséssel tarkítva. Címszavakban: rohangálás, üvöltözés, pincébe való bezárás, ablakon való kimászás, szoknya leszakadása, végszóra pedig kijönnek a szaruk, akiket a szomszédok hívtak ki rájuk, mert sajnos elég hangosan művelték mindezt. Nagyon ciki. A balhé kiváltó oka is kiderül végre: Emily sértve érzi magát, amiért Richard nem avatja be semmibe, és ha már ő így, akkor Emily sem kíván részt venni a férje életében, és ezennnel le is lép Európába. Hát valahogy így kell elegánsan befejezni egy veszekedést.

Lorelai visszatér a szállodába, ahol Kirk éppen kialussza egy csipkebokorral való találkozás fájdalmait, és teletömhették nyugtatóval is, mert éppen félrebeszél. Vagyis nem félre, egészen pontosan elmeséli, miket látott, miközben képzelt terroristák elől menekült, többek között csókolózó Luke-ot és Lorelait is. Sookie-t ezek után már le se lehetne lőni, repül a boldogságtól és éppen csak meg nem fojtja Luke-ot és később Lorelai-t is az ölelgetésével, tudja ő, hogy most új korszak jött el, amit meg kell ünnepelni.

A Trilógia. Nem véletlen hívják a negyedik évad utolsó 3 epizódját így a rajongók, nem lehet, és nem is érdemes őket szétválasztani, mert így alkotnak egységet, és nem mellesleg ott vannak a tévétörténelem legjobb sorozatepizódjai között. Kezdjük a ’Luke Can See Her Face’ –szel. Lorelai szakított Jasonnel, és szerinte ezt már a macskák is tudják, mert ketten lecövekeltek a háza előtt, hogy ő legyen a kattant magányos macskás nő hajhálóval és seprűnyéllel, amivel a túl hangosan labdázó gyerekeket riogatja majd. Lorelai Gilmore és a paranoia? Köszönőviszonyban nincsenek egymással. Pedig nem ő az egyetlen, aki mostanában szakított, Luke-nak éppen a házassága ment tönkre, mégis ő az, aki vigasztalja Lorelai-t, amikor a szálló közelgő megnyitása előtt 5 percenként kap pánikrohamot.

A szálló egyébként nem áll rosszul, konyha pl. már van, ahol Sookie szorgoskodhat, többet között új receptek kikísérletezésén, illetve azon, hogy összehozza ismét szingli barátnőjét a baromfiszállítóval. A pasi, akit beszervezett Lorelai-nak minden magányos nő rémálma, én sem is értem, Sookie hogy nevezheti ezek után magát barátnőnek, de szerencsére éppen itt van Luke (minő véletlen), vele bármikor el lehet játszatni a védelmező pasit. Csirkés őrült sikeresen elriasztva, Luke keze meg még mindig Lorelai hasán, majd jön az elmélkedés, hogy miért képtelenek ők összehozni egy normális kapcsolatot. A kérdést persze külön-külön teszik fel, talán pont ez a probléma.

A ’The Reigning Lorelai’ című rész szomorú eseménnyel kezdődik: Lorelai nagyanyja, Richard imádott édesanyja és Emily összes rémálmának állandó főszereplője váratlanul meghal. A végrendeletében is hű maradt önmagához, tehát a halála után is épp olyan profi módon táncol családtagjai idegein, mint életében, és pont úgy ugráltatja őket –ha nem még jobban. Először is a végrendeletre ráfért volna egy aktualizálás, mert már szinte mindenki halott vagy nyugalmazott, akinek szerepet kellett volna vállalnia a temetésben, virágosok, tiszteletesek, koporsóvivők, stb., de ez még semmi az utolsó kis ajándékhoz képest, amit Emilynek hagyott. Kemény napok ezek Emilynek amúgy is, mert neki kell szerveznie a temetést (Richard a gyász miatt átmenetileg kivonta magát a forgalomból), és amikor anyósa házát zárja be ott várja már az időzített bomba, ami egyenesen a képébe robban. Egy levél fénymásolata, amit még Richardnak írt az Emilyvel való esküvője előtti napon, arról, hogy hagyja ott Emilyt az oltárnál és vegye el Pennilynnt helyette, mert Emily egyszerűen nem méltó a Gilmore névhez. Lorelai a maga részérről nem tudja eldönteni, mi a szemetebb dolog: megírni egy ilyen levelet és elküldeni, vagy eltenni a fénymásolatot, tudván, hogy egyszer Emily kezébe kerülhet. Emilynek nincsenek ilyen problémái, nála ez a levél kitörli azt a minimális részvétet is, amit anyósa halála miatt érzett, a szervezést mostantól el lehet felejteni, ő inkább megkezdi konzumnői pályafutását, és így kerül a képen látható állapotba, amit érdemes jól elraktározni az agyunkban, mert ilyet egész biztos, hogy nem látunk soha többet.

Ez viszont azt is jelenti, hogy Lorelai veszi át tőle a szervezést, pedig még azt a sokkot sem sikerült feldolgoznia, ami most derült ki számára, hogy nagyanyja az unokatestvéréhez ment férjhez. Plusz még a részeg mádámként fetrengő Emily látványa és a valósággal való kapcsolatát tökéletesen elvesztett Richard már bőven sok lenne ahhoz, hogy Lorelai beutaltassa magát a legközelebbi vihogóba. De neki még rengeteg dolga van, mert Emily javaslata -miszerint dobják be az öreglány hulláját egy árokba, hogy felfalja egy barnamedve- a gyakorlatban talán nem megvalósítható.

Jöjjön az epizód, ami berántott, és végérvényesen Gilmore rajongót csinált belőlem. Valahogy úgy esett, hogy ezt a részt láttam életemben először a sorozatból, és meg is találta a fogást rajtam rögtön: a koffeinfüggő anya-lánya páros, akiknek 45 percen keresztül be nem áll a szája, a rockbanda, akik a próbán guilty pleasure-ökről beszélgetnek, és az a páros, akiknek egy parázs vita után annyi elég a béküléshez, hogy „segítesz tönkretenni a harangokat?”. Ezek után már nem menekültem, úgyhogy előre is bocs, ha most kicsit szentimentális leszek, de tökéletes epizódok következnek, és nem szégyellem dicsérni őket. Az „In The Clamor And The Clangor” című epizód abból az alapszituációból indul, hogy elhalálozott a város egy prominens polgára, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy szólaljanak meg újra a templom harangjai. Valószínűleg ezt egy utolsó rúgásként szánta a világnak, amit maga mögött hagyott.

Lane és a banda még kihasználják az utolsó harangmentes órákat egy kis próbára, és Gillel kiegészülve olyan jól szólnak, hogy Zack szerint már-már túl jól csinálják. Hogy lehet valamit túl jól csinálni, az örökre rejtély marad, mert itt egy igen emlékezetes eszmefuttatás következik a bandatagok bűnös élvezeteiről, Zacket egész biztosan haláláig kísérteni fogja, hogy képes volt megemlíteni egy próbán az N-Syncet. Gillel még talán csak sejtik, milyen sokat nyertek, de amikor az új tag bejelenti, hogy szervezett a bandának egy fellépést a CBGB-be, már azt fontolgatják, mi lenne a legalkalmasabb hely Gil szobrának a felállítására.