Ismét duplarészt tárgyalunk, és közeledve a sorozat vége felé itt hívom fel a figyelmet, hogy öreg Indyt utoljára látjuk, a következő, 22. fejezetben már nem fog feltűnni. Sőt az eredeti amerikai sugárzásban, ami a második évad 8. epizódja volt, sem került adásba a vele forgatott bookend. Az internet azonban szerencsére gazdag kincsesbánya, mindent megőriz, így ezeket a jeleneteket is. New York-i dugóval kezdünk, dudálás, anyázás, öreg Indy színházba készül és egy taxiban ücsörögve próbálna előrehaladni. Ez azonban egyre reménytelenebb, mert egy helyi bunkó a szedánjával beáll a taxi elé keresztben, így aztán egyik autó sem tud mozdulni, gratulálok. A bongyorhajú taxisofőr hölgy (Roma Maffia, akit én a Profilerből és a Zaklatásból ismertem) némi üvöltözés után végül megvetően csak annyit mond: Pasik! Indy persze nem veszi magára, túlvan már azon a koron, és a hölgy idegeinek megnyugtatása érdekében inkább elmesél egy idevágó történetet.

Indy a nyári egyetemi szünetben Chicago helyett New Yorkban vállalt munkát, és már az odaút sem volt eseménytelen. A vonat ugyanis zsúfolt, Indy alig talál ülőhelyet. Egy magányosan utazó vöröses szőke azonban három helyet is elfoglal a csomagjaival, amiket Indy udvariasan feltesz a poggyásztartóra. Az öntudatos csaj erre leszoknyavadászozza, amit Indy, immár ülve, csak jóindulató mosollyal fogad. Vöröske mérgesen felkapja a magával hozott Motion Picture magazint és olvasást tettetve duzzog magában.

Később elszundikál, Indy elővesz egy almát uzsonnára, de persze leejti és az begurul a lány ülése alá. Indy előrehajolva óvatosan matatni kezd a szoknya alatt a padlón, persze a csaj felébred és alaposan fejbecsapkodja a szatírt. Nem hiszi el az almáról szóló mesét, de szerencsére a gyümölcs ekkor kigurul az ülés alól, Indy gyorsan meg is kínálja vele a lányt. Persze nem mossa meg, csak megtörölgeti, de a higiénia helyett fontosabb, hogy szent a béke, be is mutatkoznak egymásnak. A lány Margaret Peabody, a barátainak csak Peggy, a Broadwayn fog énekelni az egyik darabban. Indy kérésére bemutatja énektudását, aminek végén Indy puszival köszöni meg a művészi élményt. Ez aztán végleg megtöri a jeget, olyannyira, hogy a fiatalok egymás vállán szundikálva érkeznek meg a Central Grand Station-re. Megbeszélik, hogy másnap együtt fedezik majd fel a várost, Indy 10-re megy Peggyért a Victoria Hotelhez. Gyors csók és a taxi elhajt a lánnyal.

Indy felkeresi a Chicagóban kapott címet, de kiderül, hogy a háziak Európába utaztak. Szerencsére a szomszédban parti van, Indy átmegy és összeszed némi kaját. Eszegetni kezdi, amikor a házigazda, Kate Rivers lép oda hozzá. Megnyugtatja, halózzon csak nyugodtan, sőt itt is alhat, ha már a vendéglátói elhúztak. (A szerepben Anne Heche, aki anno a Hat nap, hét éjszaká-ban sem volt csúnya, de itt még szebb és barna.) A csaj költő és kritikus, kedvence Shakespeare, akárcsak Indynek (és a hogyvoltírónak is, de ez mellékszál), így aztán bőven van közös témájuk.

Olyannyira, hogy másnap Peggy hiába várja Indyt délelőtt 10-re, a srác csak dél körül kap észbe, otthagyja Kate-et és rohan a szállodához. A recepciós néni mérgesen közli, hogy szegény Peggy sokáig várt valakit, de aztán sírva kijelentkezett és ismeretlen helyre távozott. Indy egy darabig kolbászol a városban, de aztán visszamegy Kate-hez, aki kávéval és azzal a kijelentéssel fogadja, hogy nyugodtan hagyja itt a cuccát, még kulcsot is ad neki, amíg Indy felkeresi azt az ismerősét, aki pincér munkát intézett neki Harlemben.

Na és ki ez az ismerős? A helyes választ saját mailcímemre kérném, ha lenne rá idő, de nincs, így elárulom: Sydney Bechet, az előző részben megismert dzsessz zenész. Most a Horseshoe Lounge nevű helyen muzsikál, éppen próbál a zenekarral, amikor Indy belép a patkó formájú bejáraton. Itt van Goldie is, az énekesnő, meg valami George, aki a zongorán játszik. Sydney sajnos nem tudott állást szerezni Indynek, cserébe viszont behangoltatta a tenorszaxiját, amit át is ad, és a zenekar máris belecsap a Swanee c. dalba. Indy becsatlakozik, bár kissé óvatosan és inkább a többiek játékát figyeli lelkesen. A szám végén kiderül, hogy ez a zongorista csávó szerzeménye, aki nem más, mint George Gershwin. Egy újabb híresség Indy baráti körében, szuper, meg is hívja hősünket kajálni.

Később biliárdoznak, Indy beszél Peggyről, akit saját hülyesége miatt elszalasztott, pedig elbűvölő és szép, szívesen találkozna újból vele, de hát NYC hatalmas. Nem szerelmes ugyan belé, az érzéseit nem nagyon tudja megfogalmazni, Gershwin máris a zongorához pattan és segít dallamokba önteni. A többiek is segítenek, ez itt a Tin Pan Alley, mutat körbe a társaságon, akik egy-egy rögtönzéssel szintén becsatlakoznak a zenélésbe. A különféle rögtönzések igazi örömzenébe váltanak, végül a társaság egy emberként énekli Indynek: A pretty girl is just like a pretty tune, egy csinos lány olyan, mint egy kedves dallam: hol elmegy, hol visszatér.

Sőt, Gershwin még álláslehetőséget is ajánl: Indy keresse fel a Globe Színházban Macket, aki majd segít. Indy még aznap éjjel elmegy Kate lakására, hogy elhozza a holmiját, meglepetésére a lány ébren van és nem is olyan szemérmes mosollyal közli, őt várta, maradjon nyugodtan éjszakára. Csókot váltanak, így hát Indy marad, és hogy az éjszakájuk nem csak alvással telik, abban teljes mértékig biztos vagyok. (Meg persze irigy, de nagyon.)

Indy másnap reggel elmegy a Globe Színházba, ami plakáton hirdeti Gershwin zenés darabjának, a Botrányos 1920-nak a bemutatóját. (Innen az epizód címe.) Mack, az ügyelő nem túl barátságosan fogadja, Indynek mindenféle lóti-futi munkákat kell majd végeznie, van-e amúgy valami színházi tapasztalata? Hogyne, Gyagilev Orosz Balettjével dolgoztam Barcelonában, közli büszkén Indy, erre a vicces kalandra nyilván mindenki emlékszik a Chapter 14/1-ből. Gershwin estére elhívja Indyt a Park Avenue egyik puccos lakásában tartandó estélyre, de nekem nincs megfelelő ruhám, mondja Indy. Erre Gershwin leakaszt a jelmezek közül egy frakkot: Tessék, most már van. Kate viszont nem kíséri el, szerinte nevetséges társaság fog ott összegyűlni, ő inkább egy felolvasóestre megy, és majd utána elmesélik egymásnak az élményeiket.

A Park Avenue felé menet Gershwin arról beszél Indynek, ideje valami igazi amerikai zeneművet írni, elég abból, hogy százéves európai darabokat másolnak. Eközben bekúszik a Kék rapszódia fő motívuma, szuper. Belépve az előkelő házba Indy hirtelen azon kezd aggódni, mennyire fontos neki Kate és most vele kellene lennie a felolvasáson. Közben hadonászik a cilinderével, szegény komornyik hiába próbálja diszkréten átvenni tőle, nem jár sikerrel, vicces jelenet. Végül Indy kijelenti Gershwinnek, csak öt percig marad, aztán elhúz Kate-hez. Ez az elhatározása egészen addig tart, amíg meg nem pillantja az estély háziasszonyát, Gloria Schuylert, milyen ennivaló, motyogja leesett állal, amikor megpillantja. Természetesen a szőke is kiszúrja magának az új rajongót, love is in the air, de ha jól számolom, akkor ezzel már háromra emelkedett az Indy által egy időben rajongott hölgyek száma.  Hogy fogja ezt bírni?, kérdezem magamban, mert már rég voltam húsz éves és nem emlékszem... Gershwin leül a zongorához és a házi zenekar muzsikálni kezd, Indy táncra kéri Gloriát és a párocska egymásba felejtkezve lejteni kezd.

Hogy éjjel mi történt, azt mindenki eldöntheti maga, szerintem Indy újabb pillangót tűzött a gombostűjére, mindenesetre másnap hajnalban Gloria saját bérkocsiján hazafuvarozza a srácot, csókkal búcsúznak, este újra talizunk, mondja Indy és felmegy a lakásba. Ami ugye Kate-é, kedvenc barnánk kedvesen érdeklődik, milyen volt a parti? Unalmas, feleli Indy, gyorsan eltakarva a zakója ujjára tapadt szőke hajszálat. És a felolvasás?, kérdez vissza, izgalmas, feleli Kate, majd hozzáteszi: Ebédeljünk együtt a Hotel Algonquinben, szuper ötlet, helyesel Indy.

Bemegy a színházba a délelőtti próbára, a rendező George White halálra gyötri a táncoslányokat, majd szünetet rendel el, hogy a főszereplő Ann Pennington színpadra léphessen és bemutassa, mit tud egy igazi sztár. Pennington azonban képtelen normális tempóban énekelni a dalt, mindig elsieti, Gershwin a zongorát csapkodja dühében, de White szerint írni kell Ann-nek egy gyorsabb dallamot, ezt meg énekelje el valaki más.

Gershwin rögtönözni kezd a zongorán, közben Indyt faggatja, milyen volt a parti. Indy szerint Gloria csodálatos lány, de persze Kate is az. Az ügyelő Mack mérgesen lép oda és közli, egy bazi nagy limuzin állja el a bejáratot, Indyért jött. Gloria az, aki nem bírt estig várni, menjünk ebédelni, mondja 36 foggal mosolyogva Indyre, elég lesz egy piknik, motyogja Indy. A Chez Maurice-ban felvesznek valami tápot, amit a Central Parkban elcsipegetnek, némi pezsgővel leöblítve. Gloria este 10-kor várja Indyt a lakásán, hősünk viszont sietne az ebédre Kate-tel, ezért elfuvaroztatja magát a Hotel Algonquinhez. Úgy száll ki a kocsiból, hogy az utcán várakozó Kate ne vegye észre Gloriát, majd együtt behaladnak az étterembe.

Indy meglepetésére azonban nem édes kettesben kajálnak, hanem egy csomó kritikus társaságában, akik enyhén szólva nincsenek túl jó véleménnyel George White rendezéseiről. De az új darab zenéje jó, próbálja mentegetni Indy. Szerencsére a téma hamarosan Alexander Woollcott legújabb munkájára terelődik, Kate halkan odasúgja Indynek: Kárpótlásul este valami finom vacsorával várlak. Én a magam részéről máris ugranék, de Indynek eszébe jut Gloria hasonló meghívása, ezért a mosolya nem igazán őszinte.

Indy visszamegy a színházba, ahol Mack nemcsak szokás szerint mogorva, hanem egy laposüvegből rendszeresen erőt is merít magának. White próbát tart és úgy szórja ki a kevésbé tehetséges jelentkező csajokat a tánckarból, mint Michael Douglas a hasonló című (A Tánckar – A Chrorus Line) moziban. A sikertelen próbálkozók között Indy meglepődve veszi észre Peggyt. Odamegy hozzá, hogy vigasztalja, Peggy a viszontlátás örömétől szinte a nyakába ugrik. Hősünk mit tehetne egyebet, becserkészi Gershwint, hasson oda White-nál, hogy mégis vegyék fel Peggyt, nagyon jól énekel, és a most mutatott tánctudása is javulni fog. Gershwin megértő mosollyal bólogat és Peggyt végül felveszik. A lány repes az örömtől és azt javasolja Indynek, közös vacsival ünnepeljenek este. Na tessék, három randi egy időben, én annak idején kettővel sem tudtam megbirkózni, kíváncsian várom, mire jut keménytök…, akarom mondani erőtől duzzadó hősünk.

Megállapodnak, hogy hatkor találkoznak a Broadway és a 47. utca sarkán, eközben becsörög Kate, akivel Indy megállapodik, hogy 8-ra felmegy hozzá vacsizni. Pont ekkor küldönc érkezik, aki Gloria Schuyler kisasszonytól hozott csomagot: egy hatalmas, szalaggal átkötött szívet, az üzenet szerint este 10-re várja Indyt, omájgád, most mi lesz?

Gershwin csak röhög az egészen, leül a zongorához és rögtönöz egy dalt: „6 o’clock, 8 o’clock, 10 o’clock too, sounds like perfection to me” szöveggel, hozzátéve, hogy ez minden férfi álma. Az időközben alaposan berúgott Mack azonban keresztülhúzza a mozgalmasan édes este reményeit, mert Indyt a jelmezek leltározására utasítja, és még kér hét másolatot a forgatókönyvből. Vén marha, morogja Indy maga elé.

A jelenben a taxi megérkezik a színházhoz, 37 dolcsi a tarifa, közli a sofőr és kíváncsian megkérdezi, mi lett végül a három lánnyal? Öreg Indy azonban nem fejezi be a sztorit, mert akkor elkésne az előadásról, némi borravalóval lenyugtatja a hölgyet és behalad az épületbe. Pasik, maguk mind egyformák!, kiabál utána dühösen Roma Maffia, az olvasókat viszont kérem, ne kiabáljanak velem, a kövi posztban lezárom a történetet.