Ismét öreg Indy nélkül vagyunk hagyva, merthogy ez az egyik olyan rész, amit leforgattak ugyan, de adásba már nem került. Ahogy a cím is mutatja, a véráztatta Európából visszatérünk Amerikába, onnan folytatva, ahol legutóbb elhagytuk. Indy a vonaton szóba elegyedik egy francia kisfiúval, Gastonnal, aki anyukájával utazik és büszkén mutatja Indynek az apja által kapott érdemérmet. A németek elleni következő háborúban nekem is lesz ilyen, jelenti ki. A magam részéről szívből kívánom neki, hogy érdemkereszt helyett ne fakeresztet kapjon.

Le Havre-ba érve Indy beáll az óceánjáró utasai közé, és egy amcsi anyának és szemrevaló leányának segít elintézni a csak franciául beszélni hajlandó matrózzal, hogy vigyék fel a csomagjaikat a fedélzetre. A nők megköszönik a segítséget és feltipegnek a hajóra, a csak franciául beszélni hajlandó matróz meg odaszól Indynek angolul: Amerikai nők, kiállhatatlanok, mi? Azonban Indy ezt a megjegyzést alig hallja, mert elvarázsolva néz a távozó hölgyek hátsója után. Van egy tippem, a kettő közül melyiké érdekli jobban.

Megkeresi a kabinját, ami négy személyes, de csak 2x2 méter alapterületű, remélem, egyikünk sem horkol, mondja kedélyesen az egyik testes utas. Nem csoda, ha Indy inkább az étterem felé veszi az irányt és némi csúszópénz révén sikerül elintéznie, hogy a kikötői hátsók gazdáival ültessék egy asztalhoz. A bemutatkozáson hamar túlesnek, Mrs. Wharton és lánya Amy, a férje még Párizsban maradt, egyébként Mr. Wharton a követségi első titkár, nem, sajnos Indy nem ismeri. Szóba kerül Indy katonai szolgálata, Amy kisasszony alig leplezett megkönnyebbüléssel konstatálja, hogy Mr. Jones túlélte a harcokat. Indy mesél apjáról is, aki a Princetoni Egyetemen tanít, de nem, Mrs. Wharton sajnos nem ismeri.

Nem meglepő módon a két fiatal az út szinte minden percét együtt tölti, eleinte a mama figyelő tekintetétől mentesen. Tollasoznak, kártyáznak, olvasgatnak a fedélzeten és sokat beszélgetnek, Indy fejéről egy pillanatra sem kerül le a kalap. Az éjszaka már nem ilyen szerencsés, mert a korábbi reményekkel ellentétben az utastársak igenis horkolnak, Indy többet van ébren, mint alva. De a sok álmatlan forgolódásért kárpótolják a nappali együttlétek Amyvel, aki amúgy orvosnak készül a New York-i egyetemen. Az egyre közelebbi viszony egy idő után Mrs. Whartonnak is feltűnik, és szemmel láthatólag nem túl boldog tőle. Esti programként Indy javasolja Amynek, hogy nézzék meg az óceánt, nem mondom, hogy ez eredeti javaslat egy óceánjárón, csókolózni viszont remekül lehet közben, bár Amy először annak rendje és módja szerint gyengén ellenkezik.

Egyik reggel öltözködés közben be is vallja anyjának, hogy szívesen találkozna később Amerikában is Indyvel, mert nagyon kedveli. A mama szerint ezt biztos nem nézné jó szemmel az apja, ráadásul ki tudja, milyen szörnyűségeket követhetett el ez a fiú a háborúban. Szívből gratulálok a mama véleményéhez, további idézetek helyett inkább beteszek egy képet, na nem a vitáról, hanem Amy öltözéséről. Voyeurisme, írhatnám, ha már Franciaországban jártunk korábban.

A gőzös megérkezik New Yorkba, elhalad a Liberty Island és a rajta álló Szabadság-szobor mellett. A kikötőben párosunk elbúcsúzik egymástól és megbeszélik, hogy vasárnap délután ismét találkoznak a Central Parkban a színpad mellett, ahol Simon és Garfunkel is fel szokott lépni. (Vagy ahogy Galla Miklós fogalmazta anno: Simon és Garfield.) Whartonék taxiba szállnak, Indy vonatra és meg sem áll Princetonig. Az állomástól taxival megy a szülői házig, de a kapuban úgy dönt, mégsem kell annyira siettetni az apjával való találkozást. Annak idején mégiscsak szó nélkül lépett le Európába és a US Mailt se nagyon terhelte a hazaírt levelekkel. Sétára indul hát a környéken és útközben találkozik a babakocsit tologató Nancyvel, aki kitörő örömmel köszönti. Nyilván mindannyian emlékszünk a 6/1-ben tárgyalt közös kalandjukra, valamint az akkori HMCS vezérre, Butchra. Hát ez a HMCS lett időközben Nancy férje, és a babakocsiban kuksoló kis Butch faterja. Nancy meghívja magukhoz Indyt, a háborús hőst, amit az köszönettel elfogad.

A találkozástól erőre kapva Indy hazaindul, apját a dolgozószobában találja. Jones senior sem lett fiatalabb az eltelt évek alatt és azt sem mondhatjuk, hogy Nancyhez hasonlóan kitörő örömmel üdvözölné a fiát. Na véget ért a kis kalandod? Vacsora este 7:30-kor, pontban!, mondja neki, és visszabújik a jegyzeteibe. A szavak pergése a vacsorát sem jellemzi, a prof evés közben valami könyvet olvasgat. Jó itthon lenni, jegyzi meg Indy és ennyiben maradnak.

Szerencsére hamar eljön a vasárnap és Indy vonatozhat New Yorkba. Bekopog Amyék ajtaján, ennyit a Central Parki színpadról meg a rövid eszű forgatókönyvírókról. Gyerünk csónakázni!, értenek egyet és sietnek a parkba. Mi tagadás, csónakázásuk romantikusabb, mint Tutajosé volt Matulával, evezés közben Indy elmeséli, hogy az apjával való viszonya semmit sem változott, nem beszélnek, pont úgy, mint mielőtt elszökött volna otthonról. Annyit azért segített, hogy állást szerzett neki a Clark Egyetemen, laborasszisztens lesz egy ismerős profnál, másnap már kezdi is a munkát. Lesz egy kis pénze és aztán leléphet Chicagóba, ott fog archeológiát tanulni. A randi után Amy boldog mosollyal lép be a házukba, mutatom:

de anyja hamar lehervasztja az örömét. Nem engedélyezi, hogy lánya tovább találkozzon ezzel a Jones-szal, főleg úgy, hogy az egyik Rockefeller fiú itt járt délután és hiába kereste Amyt. A csaj dühösen visszavág, márpedig ő randizni fog Indyvel és kész.

Másnap reggel Indy beállít az egyetemre Goddard profhoz, aki azonban annyira el van merülve a munkában, hogy csak a hátát látjuk, mert folyamatosan ír valami számításokat a táblára, és tudomást sem vesz az új asszisztensről. A prof tanársegédje Indy lelkére köti, nehogy megzavarja ilyen állapotban Goddardot, inkább sepregessen szépen csendben a laborban. Hát ez nem az az igazi álomállás, Indy délután némileg csalódottan bóklászik a parkban, amikor összefut gyerekkori haverjával, Paul Robesonnal. Paul a Rutgers Egyetemre jár, válogatott focista és a Record nevű együttesben játszik, hívja is Indyt az esti koncertre, de kalapos barátunk nem ér rá, az apjával kell vacsoráznia. A jövő héten viszont szabad lesz, akkor majd keresnek egy olyan helyet, ahová feketék is beléphetnek, és kajálnak meg dumcsiznak egy jót.

Indy hiába rohan haza a vacsira, mégis sikerül elkésnie, Jones senior pikírten meg is jegyzi, hogy ha 7:30-at beszélnek meg, akkor az nem 7:52-t jelent, óbazmeg, ilyenekkel engem is cseszegettek anno, ugorjunk is inkább. A fater most kicsit bőbeszédűbb, mint a múltkor és kijelenti, Indy csakis a Princeton Egyetemen tanulhat tovább, az való neki, már beszélt is a dékánnal. Barátunk persze ezek után nem mer szólni chicagói terveiről, ez még gond lehet. Később átcsörög Amynek távrecsegőn, hogy a szombati randira elhozná egy gyerekkori barátját, Amy már előre örül a találkozásnak, azonban anyja, aki éppen levelet ír valami rokonnak, majdnem kettéharapja a tollszárat, amikor meghallja Indy nevét.

Másnap végre szemből is láthatjuk Goddard profot, és kiderül, hogy rakéta röppálya számításokat végez. Indy megemlíti, hogy a háborúban repülős is volt, és Verne Utazás a Holdba és H.G. Wells Világok harca a kedvenc könyvei, az enyémek is, mondja Goddard. Ezzel megtörik a jég és a prof szokatlanul közlékeny lesz új asszisztensével. Célja kijuttatni a rakétát az űrbe, ami Indy szerint lehetetlen, a prof viszont puskapor helyett folyékony oxigén és kerozin keverékét használná és többfokozatú rakétát. Úgy elmerülnek a fejtegetésekbe, hogy nem is veszik észre az idő múlását, ellentétben az otthon ücsörgő Jones seniorral, aki 7:35-kor úgy dönt, nem vár tovább, és mérgesen nekilát a kajának. Indy mentegetőzve esik be az ajtón 8 után, apja kimérten közli, hogy a vacsoraidőnek vége és elküldi lefeküdni üres gyomorral. Indy meg megy, a háborús hős, eszem megáll!

Reggelinél aztán kiborul a bili: újságolvasás közben apja kijelenti, hogy a Népszövetség megalakítása vicc, Wilson elnök meg reménytelen álmodozó, bezzeg Clemenceau és Lloyd George nagyszerű államférfiak. Indy hiába mesél saját tapasztalatairól és arról, hogy komoly változások fognak történni, Jones senior csak gúnyosan le-háborús-szakértőzi. Indy erre érzéketlenséggel vádolja, apja viszont további vita helyett simán lekussoltatja. Indy agya elszáll, semmit sem tettél anya boldogságáért, ahogy az enyémért sem, gesztikulál hevesen, a faternak erre csak egy érve van: Menj a szobádba! Könyörgöm, egy húsz éves felnőttel áll szemben, hát milyen viselkedés már ez?! Hosszasan farkasszemet néznek egymással, amit a fater ad fel előbb és szalvétáját az asztalra csapva kiviharzik az ebédlőből.

Másnap hármas randi, Amy szava egy pillanatra elakad ugyan, amikor meglátja a fekete Pault, de aztán örömmel kezet fog vele és elindulnak kajálóhelyet keresni. A csaj kicsit aggódik, nem lesz-e ebből valami gond, de Indy leinti, ugyan már, mi baj lehetne? Megállnak az első hotdogosnál, ez mennyire hiányzott már, mondja Indy. Miközben az eladó elkészíti a rendelést, egy köpcös HMCS lép oda és leniggerbarátozza az árust. Indy pár keresetlen szóval elhajtja a csávót, aztán leülnek enni egy padra. Amy úrilány módjára selyemkesztyűben csipegeti a hot dogot, vajon másfajta virslit is kesztyűben fogna meg?, fut át rajtam a kósza, de pajzán gondolat.

Változásra van szükség minden területen, értenek egyet a fiatalok, de ezt nem várhatják a szüleik generációjától, nekik kell a folyamat élére állni. Ezt beleveszem a hétvégi egyetemi beszédembe, mondja Paul, akiről most derül ki, hogy évfolyamelső. Indyék lelkesen gratulálnak neki, de ekkor feltűnik a köpcös HMCS két haverjával, és tuti, hogy ők nem gratulálni jönnek. Indy elővigyázatosan hazaküldi Amyt, aki némi habozás után távozik is. Paul leveszi a sapkáját, Indy meg a zakóját és feltűri az ingujját, a kalapot viszont a fején hagyja. Összecsapnak, ahogy kell, ütés, tökönrúgás, szabadfogás, minden megengedett, a bunyó végén persze a háromfős ellen menekül futva, hiába, egy profi rögbis meg egy vh veterán ellen nem volt esélyük, ráadásul Indy kalapja le sem esett a fejéről közben.

Indy vérző orrát törölgetve elmegy Goddardhoz, aki nem lepődik meg asszisztense bunyós kalandján. Kijelenti, hogy a változás elindult, azt megállítani nem lehet, a világ kezd összemenni, repülő, rádió, telefon, a Föld túlsó felén élő népek a szomszédaink lesznek. A háború öngyilkosság, az együttműködés a jövő, jelenti ki bizakodva, kerékkötők és uszítók viszont mindig lesznek, mint pl. O1G, jelentem ki én szkeptikusan. Indy ugyan este időben ér haza a vacsira, az szokás szerint mégis néma csendben zajlik le, amit csak Jones senior könyvlapozása tör meg.

A legközelebbi randin ezt el is meséli Amynek, fejét a lány ölében nyugtatva, jó hely az ott, mi tagadás, főleg, hogy Amy levette a kesztyűjét és úgy simogatja Indyt. A lány szerint Jones senior magányos, azért viselkedik ilyen nyersen, Indy beszéljen vele, az biztos használ a kapcsolatuknak. De ő nem normális apa, nincsenek érzelmei, sosem játszott velem, panaszkodik Indy, de azért este mégis sort kerít a tisztázásra. Feleleveníti a görög utat, az volt tulképp az egyetlen időszak, amikor kettesben voltunk és apaként viselkedtél velem, még át is öleltél, mondja Indy, az olvasók is nyilván emlékeznek a Meteorás kalandra a beragadt felvonóval. Hármunk közül Indy és én elérzékenyülünk, a fater azonban nem, vagy legalábbis nem mutatja, kávéscsészéjét kezébe fogva kihalad az ebédlőből.

Másnap az egyetem parkjában Goddard és Indy sort kerít az első rakétatesztre, ami jól sikerül: bár nem egy Columbia space shuttle, mindenesetre a makettet rendben sikerül kilőni és a szerkezet kb. 100 méter emelkedés után ejtőernyővel visszaereszkedik a földre. Hasonlóan sikeres Paul évnyitó beszéde is az egyetemen, amiben az esélyegyenlőséget és a mindenféle megkülönböztetés elleni küzdelmet helyezi a középpontba. Ebony and Ivory, ahogy az ismert sláger mondja, az indiánok és a latinók talán majd egy másik beszédben jutnak szerephez.

Délután Indy kikíséri Amyt a New York-i vonathoz. Hősünk végleg eldöntötte, hogy Chicagóba megy az egyetemre, mi lesz velünk?, teszi fel Amynek az adekvát kérdést, Chicago szörnyen messze van New Yorktól, mondja erre a lány. Oké, de nem ez volt a kérdés, ütögetem mérgesen a monitort, nem akarván elhinni, hogy ezt a gyönyörű lányt barátunk ki fogja hagyni. Hetente eljövök majd hozzád, mondja Indy, úgyse jössz, mosolyog Amy szomorúan. De naponta írni fogok neked, bizonygatja Indy, erre Amy már csak szomorúan néz. Igazad van, nem fogok, ismeri el hősünk, de azért kölcsönösen kijelentik, hogy mindig szeretni fogják egymást. Amy puszival búcsúzik, aztán felszáll a vonatra és kesztyűjét felhúzva int búcsút Indynek.

A búcsú Jones seniortól még rövidebb, Indy apja dolgozószobájába lépve közli, sajnálja, hogy nem tudtak elmélyülten beszélgetni. Én is, pedig édesanyád biztos nagyon szerette volna, mondja erre a prof. Majd meglepő dolgot tesz: átöleli a fiát és azt mondja: Nagyon aggódtam érted. Ekkor azonban észreveszi a becsomagolt bőröndöt, Chicagóba megyek archeológiát tanulni, világosítja fel Indy. A prof lefagy: Ha ezt akarod, mondja hűvösen és visszabújik a jegyzeteibe. Majd csukd be az ajtót!, veti oda Indynek, fel se nézve a papírokból. Van egy olyan érzésem, hogy ezek ketten az utolsó kereszteslovagos kalandig nem fognak találkozni.