Klaus tósztot mond. Az átokkal súlyosbított elmúlt hét év megviselte a várost, az otthonukat és a családjukat. De most, Hope-nak köszönhetően ismét következmények nélkül lehetnek együtt. Újrakezdhetnek mindent. És jöjjön bármilyen veszély, együtt szállnak szembe vele – családként. #örökkön-örökké
Ám az „ünnepi” asztal körül csak hárman ülnek: Klaus, Freya és Hope. Bár Rebekah hamarosan itt lesz, csak elvarr néhány szálat a tengerentúlon (Kol meg valószínűleg hazament az asszonyhoz). Freya örül, hogy nemsokára megint mindannyian egy fedél alatt élhetnek, de unokahúga ezzel nagyon nem így van. Ugyanis, amikor Elijah belép, és a maga szofisztikált módján elkezd bocsánatot kérni, a lány dühében meghajlít egy villát, majd felpattan és házi feladatra hivatkozva lelép. Klaus próbálja menteni a helyzetet azzal, hogy noha tényleg akad némi megbeszélnivalójuk, de Hope most nem önmaga. Az öltönyös viszont remekül olvas a jelekből: Hope elvesztette az anyját, neki pedig nem kellett volna lejönnie. Ennyi. Hja, ő legalább foghatja az amnéziára… ellenben Freya tudatosan segített a gyereknek tönkretenni az életét – mennydörög Klaus. Hiába az ellenérvek, hogy a terv, amivel távol tartották a lánytól a fekete mágiát, nem működött, személyesen a nagynénit teszi felelőssé, ha valami történik Hope-pal.
Nagytakarítás a Rousseau’sban. Úgy fest, Emmett és a csatlósai Josh bárjában vészelték át a vihart, annak ellenére, hogy a nézeteik miatt nemkívánatos személyek voltak itt – nem csoda, hogy a vámpír mindent fertőtleníteni akar… A rendrakásban segédkező Marcel talál egy nyomtatott kiáltványt, mely szerint Greta követői einstandolták a vámpírok számára a francia negyedet (ahogy anno is volt), és ha a többiek nem jönnek a területükre, akkor nyugiban fognak egymás mellett élni…
Lisina totál kiakadva meséli a fejleményeket Keelinnek. Hogy a farkasok menjenek vissza a mocsárba? Nanemár! A doki, látva mindezt, örül, hogy másnap lelép a városból. Mert hát szereti Freyát, de sosem lehetnek nyugodtan együtt, mert mindig van valami azzal a hihetetlenül bonyolult famíliával… Keelin helye pedig odakint van, a nagyvilágban, ahol változást hozhat. Ám a beszélgetésnek vége szakad, amikor meglátják, hogy a farkasok Mardi Grasra feldíszített kocsiját teljesen szétbarmolták. Ezek szerint az ünnep szelleme nem járta át a náci vámpírokat – a kiáltványban foglaltak annál inkább.
Hope a festegetésben keres nyugalmat, miközben aggódó apja idegesen köröz körülötte. A lány szerint inkább beszéljen, mint settenkedjen… Klaus a bátyját próbálja mentegetni, de Hope, amnézia ide, vagy oda, nem tud neki megbocsátani. Igen, meghajlított egy villát, de legalább nem Elijah nyakába szúrta… Ezenkívül a lány feszt bizonygatja, hogy jól van (tuti nincs!), hogy mindenre gondolt, és újra végigcsinálná a bűbájt, ha arról lenne szó. De a lényeg: egy szobában lehetnek anélkül, hogy a nyakukra hoznák a világvégét… már megérte. Klaus csodálja lánya erejét és báját – amit nyilvánvalóan az anyjától örökölt. Hja, mindketten szeretnék, ha Hayley most itt lenne velük. És kibújik a szög a zsákból: a rossz emlékek hatására Hope fülét suttogás üti meg (ami, mint tudjuk, a varázslóvilágban sem jelent jót), és bár az apa-lánya nagyölelés picit lecsendesíti, de el nem tűnteti a hangokat.
Freya ismét megpróbálja megértetni Klausszal, miért tette, amit tett: Hope mindenképpen nekiugrott volna a bűbájnak, ha segít neki, ha nem. Akkor már inkább segített, hogy a lány úgy érezze, áll mellette valaki. Igen, talán hibázott, de úgy szereti Hope-ot, mint a saját meg nem született gyermekét, és úgy is védelmezi őt. Klaus ebben nem kételkedik, és egy kicsit megenyhül a nővére felé – viszont sürgősen ki kell találni valamit, hogy enyhítsék Hope szenvedését. Freya már előre gondolkodott, és Vincenttel közösen felturbózták Hope régi mágiablokkolós karkötőjét, ez talán segít, amíg nem találnak végleges megoldást.
Declan érkezik, és nagyon pipa, amiért Freya egy hangpostaüzenetben közölte vele, hogy Hayley meghalt. A legidősebb Mikaelson sajnálkozik egy sort, és hatalmasat kamuzik a körülményekről: fékhiba, autóbaleset, Hayley pedig gyorsan és fájdalommentesen halt meg. Declan látni szeretné Hope-ot, de Freya terel, hogy most nem alkalmas, mert mint a mellékelt ábrán is látszik, hatalmas vihar volt a városban. A férfi viszont nem hagyja annyiban, további kérdéseket tesz fel, mert furcsállja az egész helyzetet, és hogy senki sem tud semmit – és ez valamiért senkit sem zavar! Őt zavarja. Ahogy az is, hogy nem volt itt, hogy megmentse Hayley-t, és elbúcsúzni sem tudott, mert már a temetést is megtartották. Valami itt nagyon-nincs-rendben! Amikor Declan elviharzik, Elijah tűnik fel a gangon…
Marcel és Josh meglátogatja Emmettet és a haverjait, és nemkívánatos személyeknek nyilvánítják őket – bár a főni anno elhagyta a várost, Josh viszont végig itt volt, és nem hagyja, hogy száműzzék a barátait. Ó, ez nem száműzetés, mondja kockafej hihetetlen meggyőződéssel, csak „Törvény és rend” – ha mindenki a saját területén marad, akkor béke és bódottá lesz. Már éppen valami ronda jelzővel illetné a farkasokat és a hibrideket, amikor Marcel felveti, hogy erre a helyiségre talán ráférne egy kis napfény – de sajna a náci vérszívók szemfülesek, és időben elbújnak. Emmett közli, hogy élvezzék csak a fényt, mert naplemente után ők is a Negyedben lesznek, és ha vérfarkasokat látnak, lesz nemulass! Fenyegetés? Naná!
Declan a Rousseau’s pultjában rámol, amikor Elijah tér be a bárba – nem fosztogatni, hanem piálni, a mennyiségre utazva a minőség helyett. Sötét napokat élünk. Ja. Declan nem akar mesélni, hiszen az a pult túloldalán ülők dolga, de az ősi meggyőzi azzal, hogy talán, ha hallja valaki más fájdalmát, az övé is enyhül. Kiderül, hogy az alkalmi pultos elveszített valakit. Egy nőt. Hát, abból Elijah már doktorálhatna, úgyhogy fizet néhány kör piát, hátha jobb lesz…
Lisina buzdító beszédet mond az embereinek. Mardi Gras van, és akár tetszik a vérszívóknak, akár nem, vonulni fognak. Most pedig építsék újjá a szétrombolt kocsit! A farkasok munkához látnak, Freya pedig meglátogatja Keelint – Hope küszködik, Klaus pipa, de ha tényleg ez az utolsó napjuk együtt, akkor Keelinnel akar lenni. Hozzák ki a legjobbat a maradék időből!
Vincent szerint a vámpírok és a vérfarkasok az idők kezdete óta balhéznak – szóval nem kell hozzá semmilyen kiáltvány, hogy az ellentétek a felszínre törjenek. Most épp néhány elmebeteg próbálja arra használni az ünnepet, hogy viszályt szítson. A régens arra jut, miközben Ivy-val a Holtak Városában térrendeznek a vihar után, hogy a bosziknak ki kellene maradniuk az egészből. A háborúkban mindig eszközként használták őket, és talán, ha ők nem mozdulnak, maguktól lenyugszanak a kedélyek… Ivy szerint viszont a farkasok után a boszik következnek, tehát nem játszhatják Svájcot, mindenképpen oldalt kell választaniuk.
És már itt is van Emmett, aki a sötétbe invitálja Vincentet egy beszélgetésre. A régens nem akar alkudozni, de azt sem hagyja, hogy az embereit fenyegessék – pedig Emmett szerint egy bölcs vezető bölcs döntése volna, ha a bosziközösség az ő oldalukra állna. Vincentben secperc alatt felmegy a pumpa, és elküldi melegebb éghajlatra a fickót, aki csak sokatmondóan vigyorog, és alapos átgondolást javasol, mivel az ajánlat már nem él sokáig…
Marcel és Josh falaz – ez legalább a föld felett tartja a vérszívókat a főni szerint, és ha Emmett legközelebb kidugja az orrát, hát az ocsmány koponyája látja majd a kárát. Úgy fest, Josh-nak ebben az évadban a megmondó szerepét szánták, mert megint rátapint a lényegre: a farkasok a mocsárban, a boszik félelemben, a vámpírok a tápláléklánc csúcsán. Ezek másfél évtizede még Marcel szabályai voltak… tehát, minden vele kezdődött.
Hope-ot egyre jobban kínozzák a hangok, de a Klaus által felajánlott karkötőt nem akarja elfogadni. Nem kell, erős vagyok! – De igen! – De nem! – Tudom, milyen a sötétség, nekem is szörnyű volt, vedd fel! És miután az ősi közli, hogy apaként mindig aggódni fog érte, Hope végül felveszi a láncot, és láss csodát: a hangok megszűnnek. Köszi Apa! Korai volt azonban az öröm, mert percekkel később kiderül, hogy a mágiablokkoló ékszer égési sérüléseket okoz, ráadásul, amikor a lány leveszi, meggyullad. És nincs az a kenőcs, vagy igézet, ami segíthetne rajta…
A Gyászoló Szívek Klubjának legújabb fejezetében előkerül egy gyűrű. Declan meg akarta kérni a szeretett nő kezét, aki valószínűleg nemet mondott volna, ha tud a dologról – nem voltak egy súlycsoportban, ráadásul a múltját sem zárta még le: az exe alaposan taccsra vágta, de Hayley mégis törődött vele. Csakhogy, akinek a mosolya véget vetne minden háborúnak; a szíve pedig akkora, mint Írország… nos, azt a valakit ostoba lennél elengedni. Elijah-t megragadja a gyönyörű hasonlat, és elmondja, amit mindketten éreznek: ha tudta volna, tehetett volna valamit… most pedig mindenhol a nőt látja, és a nőt hallja… Declannél lassan koppan a tantusz, hogy a vendége volt az, aki összetörte Hayley szívét.
Leszállt az este. Amíg a boszik az utolsó simításokat végzik a felvonulási kocsin, Vincent és Ivy újabb kört fut. A régens Emmettről, a pszichopatáról beszél, míg a látó a hajnalról, ami mindig a következő sarkon túl vár… Vincent csodálja, hogy a nő még a legnagyobb sötétségben is képes meglátni a fényt.
Hope az egyre zavarosabb hangorkánban a tömény piák közt abszintot keres. Apuci felhívja a figyelmét rá, hogy még csak 15 éves, de az ital valójában egy igézethez kell. És nem viseli a karkötőt, mert nem működik – hát, akkor keresünk majd valami mást! De a lány kiüti Klaust valami porral, mert úgy gondolja, hogy az ő dolga helyrehozni a hibáit, nem az apjáé.
Declan szembesíti Elijah-t, aki bevallja, hogy a megbánás hozta ide. Éveket veszített, és tudni akarta, milyen élete volt Hayley-nek nélküle, hogy jobb volt-e? A séf felhúzza magát, de Elijah nem ködösít, megmondja a frankót: nem volt meghibásodott fék, nem volt autóbaleset, de hidd el, nem akarod tudni, hogy mi történt valójában! Ekkor betéved Hope, hogy Declan segítségét kérje, de kővé dermed, amikor meglátja a nagybátyját.
A farkasok és a boszik a Szent Annában készülődnek a felvonulásra. Lisina jól emlékszik azokra az időkre, amikor a falka nem jöhetett a Negyedbe; de anno, amikor hat éves volt, az édesanyja volt Mardi Gras királynője, és nagyon büszke volt rá. Ma már pontosan tudja, mennyit jelent, ha van a városban egy vérfarkas királynő… Aztán észreveszi, hogy Keelin egyfolytában Freya felé tekintget, és noszogatja, hogy menjen és segítsen neki. Egy férfi érkezik egy fémbőrönddel, amit Lisinának kell átadnia--- és ami egy pillanattal később felrobban.
Füst és hangzavar, sebesültek a romok között, Freya könnyek közt próbálja Keelint magához téríteni. Amikor ez végre sikerül, a farkas rögtön Lisinát keresi. Freya nem szól, de az arca nagyon beszédes – amikor felsegíti szerelmét, Keelin is látja már az alfa összeégett maradványait. Vincent érkezik lélekszakadva és Ivy nevét kiabálja, majd amikor a nő előkerül, megkönnyebbülten szorítja magához.
A robbantásban három ártatlan ember halt meg, többen megsérültek. Marcel most válaszol Josh korábbi felvetésre: anno azt tette, amit helyesnek vélt, mert a farkasok veszélyesek, a boszik pedig kiszámíthatatlanok voltak; a vámpírok pedig az ő emberei. És mivel a város nem hullott darabjaira, úgy tűnt, helyesen cselekszik. De ezek most az erőszak nevében teszik, amit tesznek, és Marcel nem hagyja, hogy ez tovább folytatódjon.
A Rousseau’sban vágni lehet a feszkót. Hope azt hiszi, az anyja után Declanen a sor, de az öltönyös ősi nem ezért jött – mellesleg megjegyzi, hogy nem ő ölte meg Hayley-t. Nem. De ha Elijah nincs, akkor még mindig élne! Hope-ot ismét kínozni kezdik a hangok, és mindkét férfi a segítségére sietne, és ezen összevesznek. Nyilvánvalóvá válik, hogy Declan előtt nem beszélhetnek, ezért a lány egy csettintéssel elaltatja a pótpapát, majd nekiesik Elijah-nak. Először verbálisan, majd szó szerint. Úgy csapkod a sötét mágiával, mintha ostor lenne a kezében – kvázi szíjat hasít a nagybátyja hátából. Klaus érkezik, és őt is megüti reflexből, majd, amikor rájön, hogy mit tesz, és hogy a hangok mindeközben csendben voltak, elrohan. Declan feltápászkodik a pult alól, és kérdőn néz a két ősire: mi a fene folyik itt?
Marcel köszönetet mond annak a néhány bátor vérfarkasnak, akik eljöttek az esti felvonulásra. A mostani nehéz idők vagy megerősítik, vagy végleg megtörik a közösségek közti összetartást. Ma este Lisináért fognak vonulni, a bátorsága előtt tisztelegve, együtt. És bármi történjék, nem hátrálnak meg. Vincent úgy dönt, a farkasok mellé áll, a boszik tényleg nem maradhatnak semlegesek, Ivy-nak igaza volt. Ha a náci vérszívók támadnak, készen fognak állni! Ivy a Holtak Városába megy imádkozni, de mielőtt elindul, végre megcsókolja Vincentet. (Rosszat sejtek…)
Keelin az óratoronyból figyeli a készülődést, és sérülés ide vagy oda, vonulni akar. Freya pihenésre inti, mire a farkas felnevet: ki is itt az orvos? Freya viszont komoly, mint egy vakbélgyulladás, és megkéri Keelin kezét. Juhú! Kiderül, hogy két éve kezdte tervezgetni a lánykérést, de ma este rájött, hogy sosem lesz tökéletes a pillanat. Csak a „most” létezik. És egy percet sem akar többé Keelin nélkül tölteni. Előhúz egy jókora gyűrűt, a farkas pedig meghatottan igent mond.
Elijah elmondja Declannek az igazat – nos, részben. Hogy a vámpírok és a boszorkányok nemcsak a turistáknak szóló mesék részei, és persze nem mindenki az, csak néhányan. Hayley is. És Hope? Hát, ahhoz valami erősebb piára lesz szükség… Declan azt hiszi, Hayley hazudott neki és játszott vele, de Elijah biztos benne, hogy törődött a férfival. És pont ezért valószínűleg azt szeretné, ha Declan elfelejtené ezt a mai találkozót, a kettejük kapcsolatából csak a szépre emlékezne, és biztos lenne abban, hogy Hayley békében nyugszik, így ő maga is megbékélhet önmagával…
Klaus leteremti Hope-ot, aki viszont közli, hogy amióta visszavette az erőt, nem tud aludni, gondolkodni, sőt, még lélegezni sem! De most csend van. Vajon ezek után mindig ilyen lesz az élete? Erőszakkal képes csak lecsillapítani a benne levő sötétséget? Nos, ha erőszakra van szükség, akkor a sors tökéletes apát adott… Hope megenyhül. Azt hitte simán elbír ezzel a sötétséggel (tinik hübrisze, tipikus…), de Apuci biztosítja, hogy mindig mellette lesz, és segíteni fog neki.
Bunyó készül. Vincent buzdításként csak annyit mond, hogy New Orleans az otthonuk, ezek az ő utcáik, történjék bármi. Nem sokkal később felsorakozik a két csapat egymással szemben – az egyiket Marcel és Vincent, a másikat Emmett vezeti. Miközben a Holtak Városában Ivy és a boszik varázsolnak, Emmett vázolja a feltételeket: a fajok szeparálva éljenek, pont, mint Marcel idejében, hol itt a gond? Hát ott, hogy ez már anno is szar ötlet volt – magyarázza Josh tömören, és Marcel is rábólint. Emmett tudja, hogy a főni nem halhat meg, Vincent viszont igen – tényleg érdemes meghalni néhány vérfarkasért? Naná! Azzal Vincent lángra lobbantja a díszes társaságot… vagyis csak lobbantaná, ugyanis az egész sereg köddé válik. Emmett vigyorog a zavar láttán, amit az asztrális kivetítés okozott – a náci vérszívóknak van egy boszijuk. A főnáci úgy véli, Vincent rossz oldalt választott, és ezzel elárulta a boszikat és Ivy-t… aztán ő is eltűnik.
Marcel blöffre tippel, de Vincent biztos benne, hogy őt tették próbára. Most pedig meg fogják büntetni. A régens halálra váltan rohan a LaFayette-be, ahol a boszik már a szertartás vége felé közelednek. Ám amikor a békére emelik a poharukat, nem egyszerű bort isznak… hanem mérgezett bort. Mire Vincent odaér, csak kínok közt fetrengő boszikat talál – Ivy a karjai közt hal meg.
Facebook kommentek