"Kiszabadult egy elviselhetetlen élethelyzetből."

Hááát nem egy sikersorozat volt ez az utolsó hét, sőt az egész évad sem... András ennek megfelelő hangulatban lézeng Adél előszobájában és bebocsátásra vár. Lássuk:

Mégsem akar bemenni. Ott, az ajtóban közli: Sándort kirúgták otthonról, ő meg nem kér többet Adél terápiájából. Aztán mégis jobb belátásra tér: egy utolsó, lezáró beszélgetésre még hajlandó bemenni.

In mediad res kezd, elmeséli Sándor trükkjét és azt, hogy ő ezt csontig beszopta. Még mindig dühös, leginkább saját magára. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, András ösztöne mindvégig jól működött: ő egy percig sem hitte, hogy az Öreg ártani képes a menyének... Adél volt az, aki belemagyarázott egy olyan dinamikát a történésekbe, ami nem volt ott - András meg (hála mostani önbizalomhiányának) elhitte ezt és lépett.

Adél szerint a férfi minden gesztusával azt jelezte korábban, hogy nem tud objektív maradni a pácienseivel, különösen Sándorral szemben. Azonosul velük, így elveszti tisztánlátását. Talán irigy is az idős férfira, aki - bár az ő átbaszásával -, de kezébe vette a sorsát és "kiszabadult" egy elviselhetetlen élethelyzetből. "Visszatérhetett a saját életébe." Vajon van még hová visszatérnie Sándornak? És Dargay Andrásnak? A pszichológus bevallottan félti az Öreget attól, hogy már csak a semmibe megy vissza. És itt nem az idősek otthonának állapotára utal, hanem az emlékek által megszépített, de valójában már elvesztett múltra. 

Adél szerint András itt már a saját életére vonatkozó érzéseiről beszél, szó nincs már a páciensről. Vajon András is vissza akar térni valahová? És ha igen, van neki hová visszatérni? Ezeket nem fejtik ki részletesen, ennél fontosabb ugyanis az a döntés, ami András számára lassan körvonalazódik: nem vállal új klienseket, a régiek terápiáját pedig szépen lassan lezárja... Erre sarkallják a kudarcok, amik a héten csúcsosodtak ki: Sándor esete csak egy ezek közül. Krisztinát nem sikerült kimenteni a rettenetes házasságából, Zsolt kezelését pedig a körülmények nem teszik lehetővé. E kudarcokat mind-mind magára veszi a jó pszichológus. Én meg felkiáltok: hát nem az ilyen esetekre találták ki a szupervízort? Aki szépen elmagyarázná, hogy nem lehet mindenkit megmenteni és hogy a rendszer merev és sokszor gátja a gyógyításnak - ne tessék már ezeket személyes kudarcnak megélni. Na.

Zsófit sem vállalja már, örökül hagyja Adélnak. Ő maga nem jön ide többé. Ekkor megint bele akarok szólni: ha Adéllal nem működik a terápia, miért nem ajánl a nő maga helyett mást? Egy kollégát, aki elmozdítja Andrást a mostani mélypontról. Nem hangzik el ilyen ajánlás: Adél szakmai érveket hoz a kialakult helyzet megmagyarázására: András azért veszi ennyire magára a kudarcokat, mert elmosódtak azok a határok, amelyek épp arra is jók, hogy védjék a terapeutát. András barátként tekint a páciensekre, ha a terápia elakad, nem tud rajta felülkerekedni. Sándornak is ezért sikerül becsapnia, és ezért fáj ez ennyire a férfinak.

András hajthatatlan. Tudja, hogy a praxis leépítése hosszú és fájdalmas folyamat lesz, de nem érez más lehetőséget. Tudja, hogy mindig lesz megmentenivaló ember, de helyette már másra vár a megmentés feladata. Nem, nem akarja őket cserbe hagyni, keres majd más szakembert maga helyett. Mint ahogy most megkéri Adélt, vállalja be Zsófit. És nem, nem úgy érti, hogy Adél őt cserben hagyja, nyilván nem azért lett várandós, hogy szabaduljon tőle. Azért ennyire még ő sem paranoiás.

Valahogy ez a döntés felszabadította a férfit. "Néha elég azt tudni, mit nem akar az ember." És ő nem akar egy szobában ücsörögni még 10-20 évig és más nyomorát hallgatni. Mert bizony: elengedte a Parkinson kórt és már nem 2-3 évig tervez élni, épen és egészségesen, hanem évtizedekig. Kerek perec bevallja: túlaggódta a kézremegést, nem kell még temetni. Izgatott várakozással tekint a jövőbe és hiszi: új tervei lesznek, új életcéljai. Mintha Dargay András is készen állna arra, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Ehhez meg kell szabadulnia a régi beidegződésektől és talán eddigi hivatásától is, de mégis: tekintsük ezt pozitív hírnek és optimista várakozásnak - "a lehetőségek végtelen tárháza".

Nagy felismerésre jutnak: András magánéletbeli kapcsolatai a felszínen maradnak, az intimitást, a "bevonódást" a szakmai kapcsoltaiban éli meg. Ezért lazulnak ott a keretek és ez az utóbbi jelenség a terápiák hatásfokát csökkenti. Ideje véget vetni ennek a mintának. Szabad akar lenni. Új út, amiben Adél felajánlja a segítségét. De András ebből már nem kér: szerinte az ő kettejük kapcsolata is egészségtelen, annak is véget kell vetni. "Hogy járhatnék magához, ha a probléma pont maga?"

A nagy kérdésre (mi lett volna kettejükkel, ha nem itt és nem most találkoznak?) nincs válasz. Viszont Zsófi sorsát sikerül megnyugtatóan rendezni: Adél elvállalja a kezelését.

András elindul. Várja őt az élet, a nagyvilág és sok-sok valódi kapcsolat.

Viszlát Dargay András. Drukkolok neked! Hiányozni fogsz!