Csütörtök van, Dargay és Vanda épp szakítanak. Nincs ám hangos dráma, csak amolyan pszichológus módra mennek a dolgok. A csaj pakol, András szabadkozik - nem kell ezt most rögtön, ráért volna holnap is. De Vanda szerint jobb ezen gyorsan túl lenni. Viszi a turmixgépet és a melltartókat. A közös síút sorsa függőben marad, de Vanda kikerül a képből. 

Edit érkezik, egy hatalmas tescos szatyorban kutat, épp a legfontosabb kencét hagyta otthon. Készül be a kórházba Angélához. Közben mesél: tényleg lelépett a jégshow-ból, nem kell többé ugrálnia. Még meg is úszta a kötbért: cserében elvállalt zsűrizést hasonló műsorban, a közeljövőben. És mivel ezen nem most kell gondolkodnia, majd csak később, ez egyáltalán nem nyomasztja.

A húga állapota azonban annál inkább: a múltkori rosszullét után Angéla az intenzívre került és ott is maradt néhány napig. Edit látogatta, bár a hely és a helyzet borzasztóan nyomasztotta. Emberi roncsokat, a szenvedés kézzel fogható megnyilvánulásait látta. A mérhetetlen kiszolgáltatottság nagyon mélyen érintette. Mégis képes volt túllépni önmaga árnyékát, visszament újra. Amikor Angéla jobban lett, kikerült egy normál kórterembe. Itt sem sokkal jobb a helyzet, bár kap némi protekciót, tekintettel a híres-neves nővérére.... De a magyar egészségügy egy kétágyas kórteremben se lakodalmas menet. Editet zavarja a betegségszag, a többi beteg szenvedése, a páciensek lekiskorúsítása. Ahogy meséli, végtelenül szomorú hangulatot áraszt. Ez vár mindannyiónkra, üzeni. Editet egyszerre zaklatja, hogy részese kell lennie ennek az egésznek, másrészt képes átélni a többi ember kiszolgáltatottságának szomorúságát. És itt szó szerint értem a többi embert: nemcsak a húgát eteti és itatja, hanem annak a szobatársát is kikíséri pisilni.

Dargay igencsak büszke Editre: lám felnőtt a feladathoz és legyőzte szorongását, képes totál ellentétesen működni, mint ahogy azt tette az anyjánál, anno. Új "szerepbe" helyezte magát, valahogy úgy fogalmaz András: "nem félt beleengedni magát a szerepbe". Itt a "szerep" szó nem pejoratív értelmű: Edit nem "játsza" húga ápolóját, hanem átlényegül azzá, képes nem magára, hanem a másik igényeire figyelni és azt kielégíteni. Pont úgy, mint amikor végre ismét komfortosan érzi magát a színpadon egy addig meg nem értett szerepben....

És mi lesz most Angélával?- kérdi a pszichológus. Nos, ez még nem eldöntött. Miután a múltkor a család jól lecseszte Editet amiért az mentőt hívott és hospotalizálta a testvérét, most mindent megtesznek azért, hogy ott tartsák a nőt.... Mert Fruzsi szerint, ha kihozzák az olyan, mintha feladták volna... De Edit érvényt akar szerezni Angéla akaratának és meg akarja menteni a csövektől és a gépektől.

Még egy érdekes dinamika van a testvérek viszonyában: mintha szerepet cseréltek volna Angéla és Edit. Angéla zsörtölődős, tüskés és szarkasztikus. Pont, mint általában Edit. A rák végstádiumában ez teljesen érthető, most viszont nagyon látványos - ismervén Editet, akinek a fenti jelzők a sajátjai voltak a mindennapokban. "Jó látni, hogy esendő" - mondja a Díva. Így már nem kell utálni a tökéletességét. Mintha szerepet cseréltek volna: hiszen most ő, Edit a segítő és talán nem is csinálja olyan rosszul. Megbomlott a korábbi rend, hogy a két nővér egymás groteszk tükreként álltak az élet színpadán. A rivalizálás helyét átvette az empátia és a testvéri szeretet.

Apa is szóba kerül, bár eddig csak a hiánya volt egyértelmű: Meghalt és a halála után nem volt szabad beszélni róla mert az mérhetetlen szenvedést okozott volna anyának. És anya halála után sem beszélt róla a két testvér. Az elmúlás és az elhagyás tabu volt. És minden tabu ijesztő. Talán ez a viszony az oka annak, hogy Edit retteg az elmúlástól, nem tanult semmilyen mintát az ilyen helyzetek kezelésére. Mert még beszélni sem volt szabad róla. Most Angéla mégis szóba hozta, kérte a nővérét, hogy meséljen emléket az édesapjukról... Ez a mozzanat megérintette Editet: mi lesz vele, ha Angélát is elveszíti? "Olyan, mintha a gyerekkorunk szűnne meg létezni."