Buckhornban kezdünk, ahol a jó Gordon éppen kissé magába roskadva üldögél, kezében egy pisztollyal. Nem csoda, hogy kicsit szomorkás a hangulata máma, hiszen egykori beosztottjáról ugye csak nemrégiben derült ki, hogy igazából nem is önmaga, pusztán egy tulpa, aki nem mellékesen le is akarta lőni őt. Szerencsére azonban itt jön drága cimborája, Albert, hogy gyorsan vigasztalja, rögvest mondja is neki, hogy te aztán vénségedre jól elpuhultál, komám! De ott nem, ahol igazán számít! – érkezik rögvest a riposzt, a drága Tammy pedig egy mindentudó mosollyal nyugtázza a dolgot. (Én pedig egyszerűen nem bírom ki, hogy el ne dicsekedjek vele, miszerint alig néhány hete ott lehettem Tamara Preston, azaz Chrysta Bell budapesti koncertjén, és ez a delejes kisugárzású, tökéletes alakú, csábító hangú és nem mellékesen rendkívül kedves nő tényleg ott állt tőlem kábé fél méterre. Azóta más szemmel nézem a sorozatban is.) De vissza Gordonhoz!

Aki bizony nagyon fontos dolgokat oszt meg társaival: 25 évvel ezelőtt Briggs őrnagy elmondta neki és Coopernek, hogy rátalált egy rendkívüli negatív erővel bíró entitásra, amit a régiek Jowday néven ismertek, ám ez később Judyra változott. Hoppá! Phillip Jeffries korábban szintén rátalált Judyra, majd eltűnt (és teáskannává változott, ám ez utóbbiról szerencsére Gordon nem tud semmit). Később Briggs őrnagy is eltűnt. Cooper – felismerve a sormintát – arra kérte Gordont, hogy ha esetleg ő is eltűnne, egykori főnöke tegyen meg mindent azért, hogy megtalálja. Ugyanis két legyet akar ütni egy csapásra! Hoppá-hoppá, mit is mondott az Óriás/Tűzoltó az első részben? Aztán nyilván Cooper is eltűnt.

De még mindig nincs vége a táncnak: a néhai Ray Monroe fizetett informátor volt, aki bizony tette is szépen a dolgát, hiszen közölte Gordonnal, hogy „Cooper” koordináták után kutat. Koordináták és Briggs őrnagy után. És nem sokkal később – nem fogjátok kitalálni! –Ray Monroe is eltűnt. Ekkor csörren meg a telefon, hogy Headley ügynök jelentse a Las Vegas-i kórházból, hogy megtalálták Douglas Jonest, csak éppen nem tudják, hol van. A helyzetet Bushnell Mullins menti meg, aki beolvassa „Dougie” üzenét, amiben közli, hogy Twin Peaksbe megy, Truman seriffhez, és egyébként is egyértelművé teszi Cole számára a különös tételt: Dougie = Cooper.

Rögvest ugrunk is Twin Peaksbe, ahol a seriffhivatal fogdájában ott az egész állatkert, és mindenki teszi is a dolgát: Naido nyöszörög, a részeg erre válaszul majomhangokat utánoz, James és Freddie értetlenkedik, Chad pedig majd megőrül dühében. Közben Ben Horne kap egy hívást Wyomingból (!), miszerint megtalálták az öccsét, aki tök meztelenül arról hadovált, hogy a messzelátója megölt egy embert. Igen, ez tényleg csak Jerry lehet! Mr. C mindeközben autókázik az éjszakai országúton, az elektromosság pedig csak úgy vibrál, amerre jár.

Márpedig nem is akármerre jár ám, hanem éppen azon a vidéken, ahol a seriffhivatal hős lovagjai rátaláltak Naidóra. Igen, pont ide vezették őt is a koordináták, és nyilván ugyanúgy meg is nyílik a portál fölötte, mint legutóbb, csak most nem Andy tűnik el, hanem Mr. C. Viszont ugyanoda: a Tűzoltóhoz, aki ezúttal ismét levitál, és hát ott van vele társaságnak Briggs őrnagy feje (!) is. A kivetítőn előbb a portál kapuja, aztán a Palmer-ház látszódik, végezetül pedig egy út a Twin Peaks-i seriffhivatal mellett. Ide teleportálódik el szépen Mr. C, és egészen megdöbbentő módon az egész jelenet lement anélkül, hogy akár a doppelgänger, akár a Tűzoltó, ad absurdum Briggs feje akár csak megmukkant volna. Jól kidiskurálták magukat, annyi szent!

Mr. C odakint összefut Andyvel, és a joviális helyettes őszintén meg is örül neki, hiszen azt hiszi, az igazi Coopert látja. Odabent aztán Lucy is örvend egy sort „Cooper ügynök” láttán, akit bemutatnak a kettes számú Truman seriffnek is, Andy közben újraéli a Tűzoltónál látott vízióját, magáról és Lucy-ről. A doppelgängert bekísérik a seriff irodájába, Andy pedig elrohan Sólyomért. A fogdában közben áll a bál: Naido kétségbeesetten próbál közölni valamit Jamesékkel, akik azonban a makogás hallatán csak néznek ki a fejükből, miközben Chad egy álkulcsot vesz ki a csizmája sarkából, amivel sikeresen meg is lép a cellából, egészen a fegyverraktárig. Naido tovább nyekeg, a részeg letépi a kötést az arcáról, és elkezdi az alatta lévő gusztustalan sebet nyomogatni, miközben Chad szerez egy pisztolyt, amit csőre is tölt. És innentől felgyorsulnak az események.

Megjelenik Andy, aki Sólymot keresi, de csak egy őt töltött fegyverrel fenyegető Chadet talál, még jó, hogy itt dekkol Freddie is, hogy megmentse a bulit, hiszen éppen akkor vág rá zöld öklével egy hatalmasat a cellaajtóra – kicsapva azt - amikor Chad eléje ér, aki ennek következtében ájultan is rogy a földre. Lucy közben kap egy telefonhívást, aminek hallatán majd összeesik, de inkább bekapcsolja a hívót a seriffhez, aki egyébként olyan mérhetetlen barátsággal méregeti egymást Mr. C-vel, hogy simán elképzelhető, hogy a következő pillanatban egymás torkát saját fogukkal tépve fognak fetrengeni a padlón. Erre azonban nem kerül sor, mivel a seriff felveszi a kagylót, és hát a hívó bizony nem más, mint maga Cooper, aki közli a jó hírt, hogy éppen most fog megérkezni Twin Peaksbe! Truman érthetően ledöbben, Mr. C pedig a pillanatnyi dermedt csendből azonnal rájön, hogy mi a szitu - elő is kapja a fegyverét, azonban mielőtt lelőhetné Franket, Lucy hátulról meglövi őt. Ismétlem: Lucy Brennan lelövi Mr. C-t!!! Le vagyok döbbenve, mint ahogy Mr. C is, bár ő sokkal inkább halott, vagy hogy is hívják az ilyesmit a doppelgängereknél.

A még mindig a vonalban lógó Cooper azt tanácsolja a seriffnek, hogy senki ne nyúljon a testhez, és ezt szépen be is tartják, pedig hirtelenjében jó sokan lesznek a szobában: Andy felhozza Freddie-t, Jamest és Naidót a cellákból (ki tudja, miért?), miközben befut (szó szerint) Sólyom, sőt maga az igazi Cooper is – szintén rohanvást. De van is miért sietniük, hiszen régi jó barátaink, a favágók is feltűnnek az elsötétülő irodában, akik rögvest elkezdik gyömöszölni Mr. C élettelen testét. Ráadásul ismét sikerrel járnak: a szutykos fekete golyóbis – benne BOB-bal – kiszabadul, és rögtön rátámad Cooperre, majd később – felismerve, hogy nem ő itt a legfőbb ellenfél – Freddie-re is, aki azonban néhány jól irányzott csapással előbb szó szerint beleveri a padlóba, majd atomjaira robbantja szét a fekete gömböt! És ezzel BOB-nak vélhetően annyi!!!

Cooper gyorsan ráhelyezi a jáde-gyűrűt a doppelgängere ujjára, aki némi laza füsteffektek kíséretében azonmód el is tűnik. Látjuk is, hogy a gyűrű szépen megérkezik a Fekete Barlangba, Cooper pedig elkéri a 315-ös hotelszoba kulcsát a sóbálvánnyá meredt serifftől (Briggs őrnagytól tudta, hogy nála lesz, kitől mástól), és – ahogy Lovasi András mondaná – a végén mindenki összeáll egy képpé: megérkeznek a Mitchum-fivérek, aztán Bobby Briggs, a Gordon-Tammy-Albert trojka, legvégül pedig még Mandie, Sandie és Candie is belibeg. Cooper meglátja Naidót, aki pedig – hogy egy szemét poénnal éljek – nyilván nem látja meg őt, csak érzi, hogy ott van. Aztán odasétál az ügynökhöz, akinek egyébiránt szépen ráfagy az arcmása a képernyőre, amit nem is igazán értek, de hát nem értek én itt egy csomó minden mást sem.

Szóval, Naido megérinti Coopert, amitől a nő arca rögvest el is füstöl, és a helyén a Fekete Barlang jelenik meg, hogy végül az egész csaj Diane-né váljon! Mármint az igazivá, nem pedig a tulpájává, amit az eltérő hajszín is jelez. A nagy találkozás örömére nyilván belefér egy hosszú, forró csók – Cooperrel nyilván, nem is Alberttel – miközben Coop képernyőre fagyott arca igen fura hangon megismétli Monica Bellucci egykori szavait: „egy álomban élünk”, majd lényegében elköszön mindenkitől, remélve, hogy azért találkoznak még. Épp jókor, a szoba ugyanis újra elsötétedik, és mindössze hárman – Cooper, Diane és Gordon – sétálnak át a sötétségen. Hogy a Great Northern gépházában kössenek ki, ott, ahol James hallgatta nemrég a misztikus hangot, ami amúgy most is szól. A hátsó ajtót nyilván nyitja a 315-ös szoba kulcsa, Cooper pedig belép rajta, de előbb még megkéri Diane-t és Gordont, hogy semmiképpen se kövessék. Bolondok lennének!

Az ajtó mögött a jó MIKE várja, ki más, hogy igen nagy átéléssel elszavalja neki „Az eljövendő múlt sötétjén át...” kezdetű klasszikust, majd némi elektromos vibrálás közepette átkerülnek a The Dutchman’s-be. (Közben néhány másodpercre feltűnik a Jumping Man is.) Ott egyébként most senki más nincs – se favágók, se rusnya nőimitátorok – csak a teáskanna, akit egykoron Phillip Jeffriesnek hívtak. Cooper megemlít neki egy nevezetes dátumot: 1989. február 23. (Laura Palmer halálának napja, mint az köztudott), de Jeffries inkább arról beszél, hogy hol találja meg Judyt. Illetve hát arról is csak nagyon homályosan, mivel kipöfögi magából a már mindenki által jól ismert szimbólumot (amelyik ugye a gyűrűn is ott van), ami előbb két gyémánt-alakzattá, majd egy nyolcassá (vagy a végtelen jelévé?) változik át. MIKE rögvest kinyögi a varázsszót: „elektromosság”, Cooper pedig lehunyja a szemét, és.....És valami olyasmi történik, amit nem láttam jönni, de szerintem senki más sem.

A jó Cooper ügynök ugyanis visszakerül a fenti nap éjjelére (!!!), azaz igen, Laura Palmer még él, épp szökik el otthonról Jamesszel, Leland/BOB pedig néz utána dühödten az ablakból. És innentől kezdve nézhetjük újra a Tűz, jöjj velem! című film jeleneteit, csak éppen fekete-fehérben, és azzal a változással, hogy Cooper is ott van bennük. Az például egészen parádés, hogy Laura azért nyomja le azt a velőtrázó sikolyt – ami amúgy az eredeti filmben is benne van – mert észreveszi a bokrokban bújkáló ügynököt. És persze az újabb dolgok ismeretében minden korábbi szónak jóval nagyobb súlya lesz. Látjuk, ahogy Leo Johnson, Ronette Pulaski és Jacques Renault várja Laurát a végzetes bulira, ám a szőkeség ezúttal nem ér oda, mivel belebotlik Cooperbe, akit felismer az álmából.

Végül az elátkozott lány megfogja az ügynök kinyújtott kezét, és a sorozat történetében talán először úgy néz ki, jóra fordulnak a dolgok. Laura holtteste ugyanis eltűnik a Blue Pine Lodge szikláitól, a kép pedig színesbe vált. És újra látjuk az eredeti sorozat legelső jelenetsorát is: Pete Martell horgászni indul, Catherine újságot olvas, Josie pedig sminkeli magát. Viszont most olyat is látunk, amit akkor nem: Pete valóban horgászik, ahelyett, hogy felfedezné a szép fiatal lány holttestét, műanyag fóliába csavarva. Itt azonban valami végzetesen félremegy!

Sarah Palmer (illetve az az undorító lény, ami lett belőle), idegtépően nyöszörög a házában, majd megpróbálja elpusztítani Laura szalagavatós fotóját (de nem sikerül neki). Ő azonban a jelenben van, tehát nem 1989-ben látjuk! Ott, ahol közben Cooper vezeti át a lányt az éjjeli erdőn, aztán egyszer csak – valami fura hangot, talán elektromos sistergést követően - azt veszi észre, hogy Laurának hűlt helye. Majd távolból felhangzik az a velőtrázó sikoly, amitől én minden egyes alkalommal majd szívinfarktust kapok, ha meghallom. Zárásnak megkapjuk még a sötét erdő fenyegető képeit, majd a megöregedett, ám még mindig borzongatóan álom-hangú Julee Cruise elénekli a The World Spins-t. És akkor kezdjünk ezzel valamit!

Szó se róla, nem éppen hétköznapi élmény volt a Twin Peaks: The Return eddigi felhozatala sem, de a tizenhetedik, utolsó előtti résznél konkrétan úgy éreztem, hogy David Lynch meglékelte a fejemet, és a lyukon keresztül belegyömöszölt mindenféle kacatot. Elképzelni nem tudtam, mindezt hová fogja még fokozni a legutolsó résszel. Aztán egy életre megtanultam!