Az eredeti sugárzásban ez volt a 2x13 epizód, ezúttal az előző századforduló utáni Párizs művészvilága kerül fókuszba. Manhattanben kezdünk, aukciós házban az érdeklődők nézegetik az árverésre szánt képeket, köztük egy fürdőző nőt ábrázoló Degas festményt. Öreg Indy is ott ácsorog és szóba elegyedik egy érdeklődő szőkével, aki teljesen odavan az impresszionistákért. Indy kijelenti, ő jelen volt, amikor a kép készült, ettől a szőke szinte elalél. Remek csajozós duma ez, bár a korkülönbség eléggé jelentősnek tűnik köztük. Indy mindenesetre előadja a nőnek a festmény történetét.

Az afrikai kalandok után a család áthajózik Franciaországba, mert a következő úticéljuk Párizs. Ezért a beszélgetés a művészetről és a művészekről folyik, Jones senior szerint minden művész öntörvényű és enyhén szólva sajátságos erkölcsű életet él, vegyük például a reneszánsz szobrászt, Benvenuto Cellinit. De ne vegyük, drágám, Henry ehhez a témához még fiatal, állítja le a fatert Anna. A prof észbekap és új témát keres, nem tudom, mit izgulnak ennyire, amennyire nekem eddig lejött, a könyvmoly Indy stikában már tutira elolvasta a Dekameront, de talán a Káma Szutrát is.

Hamarosan megérkeznek Nizzába, nézzétek, milyen szép, erről énekelt a Stranglers is, mutatja a panorámát a prof a fedélzetről. Városnézésre azonban nem jut idő, mert nemsoká indul az expressz Párizsba. Indy a peronon elmélyült érdeklődéssel nézegeti a plakátokat, feliratokat, és nem veszi észre, amikor a peron végén megjelenik a forgalmista és az orrát belefújja a sípjába (copyright Boncz Géza). A vonat döccenve elindul, Jones senior hangosan ordít Indynek, a srác végre észbekap és felugrik a mozgó szerelvényre. Végre Európa!, sóhajt fel Anna utazás közben, majd mindenki elmondja, mik a tervei Párizsban. Anyuka új ruhát szeretne venni, miss Seymour forró fürdőt, Indy felmászna az Eiffel-torony tetejére, a fater viszont fontosabbnak tartja, hogy inkább a Louvre festményeivel ismerkedjen meg.

Párizs természetesen tele van merci-vel és francia trikolórral, már ahogy azt az amerikaiak elképzelik. A család a Hotel Lepicben száll meg, majd Indy miss Seymourral kettesben városnézésre indul. Jönnek sorra az obligát látnivalók, a Pont Neuf-től a Notre Dame-on át az Eiffel-toronyig, ahová Indyék végül mégsem másznak fel.

Másnap a szülők továbbmennek pár napos kirándulásra Champagne tartományba, mert a prof egy régi barátja meghívta őket borpince-túrára. Indy kissé lehangoltan búcsúzkodik, szívesen menne velük, de anyuka szerint ez gyereknek nem érdekes program. Töltsétek hasznosan az időt miss Seymourral, de ne bosszantsd fel!, inti fiát Jones senior, amitől a srác csak lehangoltabb lesz. Elindulnak kettesben a Louvre-ba, Indy az egyik utcai árusnál boldogan szimatolja körbe a friss péksüteményeket, de a nevelőnő szigorú: Nem veszünk semmit, hiszen most reggeliztél! Indy lehangoltabb, mint egy fáskamrában felejtett Bösendorfer.

A múzeumban viszont miss Seymour már sziporkázik, sztorizik, a Mona Lisa előtt például arról beszél, hogy a képet Leonardo három évig festette, és a modellt minden nap komédiások fellépésével szórakoztatta. Három év akkor is hosszú idő, nem csoda, ha Gioconda mosolya olyan lehangolt, jegyzem meg kekeckedve magamban. (Csak nem a lehangolt lesz a kulcsszó a posztban? De nem ám!) Képnézegetés közben Indyék összeismerkednek egy tizenéves amerikai fiúval, Norman Rockwell-lel, a későbbi festővel és illusztrátorral.

Hármasban mennek tovább a modern művészetek szekcióba, mert Normannak nagy kedvence Degas és az impresszionisták. Indy azonban nincs különösebben elragadtatva ettől a stílustól: miss Seymour érzékeli, hogy egy napra ennyi magas művészet elég ifjú tanítványának és elviszi a fiúkat bábszínházba. Ő maga kitűnően szórakozik a Vitéz László-szerű produkción, vigyázz!, attention!, kiabálja lelkesen, mint egy túlkoros óvodás. Norman és Indy azonban korántsem ilyen lelkes, ha nem lenne önismétlés, azt írnám, hogy eléggé lehangoltan ücsörögnek.

Miss Seymournak eszébe jut, hogy neki meg kell írnia pár levelet, ezért vissza akar menni a szállodába. Itt az alkalom megszabadulni az öreglánytól, élénkülnek meg a srácok és azt kérik, hadd maradhassanak itt még egy előadásra, miss Seymour csak menjen nyugodtan írogatni. Rendben, de aztán Henry siessen haza, mert dolgozatot kell írnia Leonardo da Vinciről, egyezik bele a nevelőnő. Persze alig tűnik el miss Seymour a (fonnyadt) balfenéken, Indyék már húznak is kifelé a bábszínházból és Norman javaslatára elindulnak a Montmartre-ra a művésznegyedbe. Az Abszol úton betérnek egy kis írószerboltba, ahol Norman a Dumbledore professzorra emlékeztető öregúrtól pár ceruzát és egy új vázlatfüzetet vesz. Közben megmutatja Indynek korábbi rajzait, amiket rokonairól készített, köztük Alphonso Rockwell nagybácsiról, a villamosszék feltalálójáról, aki szerint az akasztás embertelen, ezért találta fel ezt a humánusabb kivégzési eszközt. (Igaza volt, a sült húst én is jobban szeretem, mint a nyerset.)

Norman a Le Lapin Agile (Fürge Nyúl) nevű kávézó és kajálda, a művészvilág egyik ismert törzshelye felé veszi az irányt, ami egyébként a mai napig működik. Útközben elhaladnak pár prosti mellett, akartok velünk játszani?,  kérdik dévajul a fiúktól. Igen, feleli a romlatlan lelkű Indy kapásból, nem, veti közbe gyorsan a némileg (nemileg?) tapasztaltabb Norman és elrángatja barátját. A kajáldában Indy franciául két omlettet rendel, Norman a közeli asztalnál észreveszi magát Degas mestert, aki éppen valami hetyke bajszú ismeretlen festővel és annak barátnőjével beszélget. Degas a másik képeit fikázza éppen, nincs bennük perspektíva, kompozíció, a bajszos persze tiltakozik, szerinte erre az új látásmódra van szükség. Degas szerint azonban a bajszos ezzel nemcsak megtagadja a festészetet, de meg is öli, ezzel távozik.

A másik persze jól felhúzza magát és mindennek elmondja az idős művészt, Norman ezt nem hagyja szó nélkül és pattogós mivanmivanmivannal a mester védelmére kel. A bajszos erre az övéből előkap egy pisztolyt és ezzel kényszeríti a fiúkat, hogy jöjjenek vele a műtermébe és nézzék meg, hogy dolgozik. És mégis hogy hívják magát?, kérdezi Norman, Picasso, jön a válasz. A lakásra érve Picasso elkészíti a bevezető képsorokban látott, fürdőző nőt ábrázoló képet, amihez barátnője, a krimóban vele ücsörgő Fernande Olivier áll modellt, természetesen ruha nélkül. Degas stílusában festem, figyeljétek meg, hogy még szignáltatni is fogom az öreggel a kész képet, pattog Picasso festés közben.

Később lakótársa, a szintén festő Georges Braque megmutat Indyéknek pár képet, amit ő és Picasso festett kubista stílusban, ez most a menő. De hát ez nem is a valóságot mutatja, veti fel Indy, persze, hogy nem, hanem ami mögötte van, feleli Fernande. Georges büszke a műveikre, lelkesen magyaráz Az avignoni kisasszonyok előtt, a kép nagyon megtetszik Normannek és a füzetébe készít róla egy skiccet. A rajz annyira megnyeri Picasso tetszését, hogy leszignálja a képet.

Ezalatt a szállodában miss Seymour magánkívül rohangál, hol lehet az ifjú Jones? Az igazgatóval rendőrt hívat, a szakállas közeg megnyugtatja a nevelőnőt, hogy elő fogják keríteni a fiút, ő igazi szakértő gyerekrablási ügyekben. Nem mondhatni, hogy miss Seymour ettől marhára megnyugodott volna.

Picasso javaslatára a társaság vacsorázni indul, Indy ugyan érzékeli, hogy már nagyon késő van, de Norman győzködi, ezt a bulit ne hagyják ki. Picasso elhívja a korábban látott két prostit is, a vacsora árát előre rendezi a főpincérrel: átadja neki az egyik festményét. A színpadon kánkánozó görlök, az asztalok között vidám hangulat, még a vendégek is táncra kerekednek, Indyt felkéri Fernande és együtt lejtenek. A jó hangulatot a lányokat futtató két strici megjelenése szakítja félbe: Lenyúltad a nőinket!, mondják fenyegetően Picassónak. Szó szót követ, és az szinte kideríthetetlen, ki kezdte, mindenesetre pár pillanaton belül kitör a tömegverekedés, pont ahogy Rejtőnél olvashatjuk: “Esténként az úri közönség verekszik. Kitűnő széklábak! Belépés díjtalan! Megbízható elsősegély! Kilépés bizonytalan!” Imádom ezt a várost!, rikkantja Picasso a berendezés romjai között, majd barátai kíséretében távozik.

Az egyik csendes utcában megpihennek és Picasso felvázolja Indynek a művészetről vallott felfogását. Először Leonardóról mesél, majd áttér arra, hogy mindenáron alkotnia kell, mert csak akkor érzi, hogy él. Én a léleknek adok formát, nem a külsőnek, magyarázza, majd illusztrációként lekapja egy gazdátlan bicikli kormányát és a fejére teszi: Így is lehet a bikát ábrázolni. Még egy darabig beszélgetnek, zárásul másnap este 9-re elhívja a fiúkat egy újabb buliba, majd a lányokkal és Georges-zsal lelép.

Indyék hazafelé indulnak, de az egyik sarkon rájuk támad a két strici, menekülniük kell. A temetőben lelnek (nem végső) nyugodalmat és az egyik zugban rábukkannak egy üres pálinkásüveg társaságában békésen szundikáló temetőőrre. Találnak egy random koponyát is, Indynek egyből ötlete támad, hogyan tudnának megszabadulni üldözőiktől. Nem kell hozzá más, csak egy hosszú pózna, a koponya és az őr köpenye, ezekből pompás kísértetet lehet fabrikálni és hozzá vészjóslóan huhogni. A show olyan jól sikerül, hogy még az Iron Maiden is megirigyelhetné, a két strici rémült ordítással menekül. Norman elkíséri Indyt a szállodához és megbeszélik, hogy másnap este találkoznak.

Szegény miss Seymourt a nagy várakozásban elnyomta a buzgóság a karosszékben, Indy csendben eloson mellette és a szobájában nekilát a Leonardóról szóló dolgozatnak. A nevelőnő csak reggel riad fel, Henry ágya még mindig érintetlen, jajistenem, hát hol ez a fiú? Sorra járja a szobákat és végül az egyik szekrényben rátalál Indyre, aki bemeséli, hogy előző nap délután azért ült be ide egy kislámpával, mert itt nyugalom és csend van, ami a házi dolgozat elkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges. Miss Seymour érzi, hogy itt valami nem kerek, de hát végül is ő hagyta el a srácot előző nap, ezért inkább nem pattog tovább, hanem enyhe büntetést szab: Henry estig olvassa el A nyomorultakat. De hát az öt kötet, majdnem 2000 oldal, még a Magyar Elektronikus Könyvtárban is négy pdf file!, morog Indy, de aztán nekilát.

Este 8-kor vacsora, Indy még nem végzett a regénnyel, miss Seymour jó éjszakát kívánva magára hagyja, persze elővigyázatosságból kívülről rázárja a szoba ajtaját. Indy idegesen pislog az órára, már ¾ 9, kéne indulni a találkozóra, de hogyan? Az ablakon át kimászik a tetőre és némi akadályok után sikerül lejutnia az utcára. A gyanakvó nevelőnő nem sokkal később őrjáratot tart és döbbenten látja, hogy tanítványa meglógott. Az asztalon megtalálja a bűnjelet is egy cédula képében: Café Le Lapin Agile 9:00.

Norman és Indy odaér a kávézóhoz, a buli az emeleti részen van, Henri Rousseau művész úr köszöntésére gyűltek össze a népek. Mindenki jelmezben nyomul, vidám a hangulat, Picasso felszólítására az ünnepelt beszédet mond, majd belekezd egy ijesztőnek szánt kísértethistóriába.

Indy egyszer csak nagyot ordít, de nem a történettől ijedt meg, hanem a belépő miss Seymourtól. Ifjú kedvence védelmére Picasso pisztolyt ránt és a nevelőnőt bevonszolja egy oldalszobába. Indy rémült arccal leskelődik be a kulcslyukon, de odabent nem vér folyik, hanem ceruza dolgozik: Picasso portrét készít miss Seymourról.

Közben arról szónokol neki, hogy Indynek nagyobb szabadságot kell adni, mert érdekli a művészet, ő vállalja, hogy pár napig tanítja. A monológ végére elkészül a rajz is, miss Seymour elégedetten szemléli a művet, ami két verzióban készült: az első hagyományos, a második kubista, mutatom:

A csinos Fernande összeismerteti Indyt és Normant Mr. Kahnweilerrel, az ismert műgyűjtővel, akinek nagyon megtetszik a fürdő nőt ábrázoló “Degas” kép, hajlandó lenne megvenni. Picasso azzal szédíti, hogy ugyan az öreg mester festette, de nem szignálta, anélkül meg ugye nem ér túl sokat. A gyűjtő magabiztosan közli, hogy neki így is megér 1000 frankot, a mester szignóját majd másnap megszerzi a képre. A buli végén Norman odaajándékozza Indynek az általa készített avignoni kisasszonyos skiccet, rajta Picasso aláírásával.

Másnap délelőtt a Fürge Nyúl földszintjén gyűlik össze a társaság, megérkezik az idős Degas, Kahnweiler már nyomja is az orra alá a festményt. Az öreg ugyan már nem lát túl jól, de kicsit így is gyanakszik, hogy ez tényleg az ő műve-e, Picasso harsányan győzködi: hápersze, ez az egyik legjobban sikerült alkotása! Degas végül ecsetet ragad és szignálja a festményt, Picasso erre diadalmasan kijelenti: Tessék, itt a bizonyíték, hogy én is tudok úgy festeni, mint Degas! Kahnweiler pislog, ezt így most mégis hogy, végül is ki festette a képet? Indy és Norman egymás szavába vágva győzködik, hogy azt bizony maga Degas, de ha már így alakult, Indy előveszi az avignoni kisasszonyos skiccet: Ha Picassótól akar valamit, akkor itt ez a rajz, potom 1000 frankért a magáé.

Kahnweiler megörül, ennyit bőven megér neki egy eredeti Picasso, és kezét dörzsölve távozik, bár ez a két szerzeménnyel a hóna alatt kissé nehéz, de megoldja. Az 1000 frankon Indy testvériesen megosztozik Picassóval és Normannel, mi pedig elmerenghetünk azon, mi tekinthető a művészvilágban eredeti képnek… Pár nap múlva megérkeznek a szülők és a családi reggelinél ismét szóba kerülnek a szabados erkölcsű művészek. De te ehhez még túl kicsi vagy, Henry, ismétli meg anyuka korábbi álláspontját, miss Seymour egyetértően hallgat, de közben azt a fránya kávét diszkrét köhögés kíséretében mégis sikerül félrenyelnie.

Az eredeti epizódzáróban a “Degas” festmény 4 millió dollárért végül egy bizonyos Mr. Yamaguchi tulajdonába kerül, öreg Indy gratulál neki a kitűnő vételhez. A japán megköszöni és hozzáteszi: Remélem, egy szép napon lesz annyi pénzem, hogy vehessek egy Picassót. Öreg Indy erre már csak mindentudóan somolyog.