Az FX új sorozata Joan Crawford és Bette Davis legendás cicaharcát mutatja be, Jessica Lange és Susan Sarandon főszereplésével, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan hozták össze a készítők. Zárójeles megjegyzésem egy iszonyat nagy szorri az olvasóknak, hogy csúsztam a hogyvolttal, ígérem, igyekszem behozni a hátrányt, amilyen hamar csak lehet.
Az Olivia de Havilland-et játszó Catherine Zeta-Jones egy puffos arany kanapén ül, megjegyzem elég béndzsón áll rajta ez a szőke paróka, de a játéka nagyon jó, meg kell hagyni. Joan Crawfordra emlékszik vissza, és azt mondja, az eredeti neve Lucille, és egy csicska volt, aki vécét pucolt, míg be nem került a hollywoodi körforgásba. Utána viszont minden pasi őt akarta, nahát. Bette Davisről is esik szó, Olivia szerint kurva jó színésznő volt, és ő kapta a legjobb szerepeket, még a háború ideje alatt is. A riporter megkérdezi tőle, vajon miért utálta ennyire egymást ez a két nő, mire Olivia elgondolkodik, és azt mondja, a viszályok sose utálatból erednek, hanem fájdalomból.
Ugrunk az 1961-es Golden Globe-ra, ahol Marilyn Monroe volt a nagy sztár, Crawford meg a futottak még kategóriát képviselve az asztalnál ül egy szipkával és kiakad a szomszédjának, nekem is vannak melleim, mégse tolom az emberek arcába, na. Marilyn mondja a beszédét a feltörekvő hollywoodi üdvöskék minden naivságával, Joan meg vágja a pofákat, és a rohadjon meg a világ enyhe kifejezés lehet ahhoz képest, amit gondol.
A következő jelenetben a Crawford-rezidencián vagyunk, ahová Hedda Hopper, az akkori pletykahajhász akar beköszönni, a házvezetőnő elküldené a vérbe, mondván Joan nem ér rá, de Hedda nem az a fajta, akit túl sok mindennel le lehet állítani. Joan éppen az emeleten kapja a huszonhatodik pakolását, és a pulykaszerű nyakára panaszkodik, mire a kozmetikus azt a hatékony megoldást javasolja, hogy a garbót tessék előnyben részesíteni. A házvezetőnő, akit valamiért Mamacitának hívnak, bejelenti Hoppert, mire Joan egy nemár baszki szemforgatással lemállik a masszázsasztalról.
Hopper a nappaliban nyomogatja a nájlonnal leborított bútorokat, mikor Joan megérkezik. Kicsit tagbaszakadt nekem Jessica Lange, de lehet a ruha teszi. A Hedda, hogy a rosseb vinne el téged Dél-Afrikába aranyat bányászni helyett Joan mosolyogva fogadja a nőt, és kijelenti, hogy sose szokott hívatlan vendégeket fogadni, még akkor sem, ha a gyerekeiről van szó. Hedda veszi a lapot, jön a kötelező levegőpuszi kör, elég röhejes, ahogy a két nő fél méterre egymástól osztogatja a vörös rúzsos csókokat. Hedda bájologva mondja Joannek, hogy jaj drágám úgy elrohantál tegnap a gáláról, nem is tudtam egy szót se váltani veled.
Joan stepfordi feleség üzemmódban próbálná elmismásolni a beszélgetést, csak Pepsit iszom, ha elmegyek bulizni, én vagyok a nagykövet, menő, mi? Hedda leszarja, hallom ám, hogy jól bebaszcsiztál a Globe-on, ha nem mondasz valami szaftos dolgot, akkor kiteregetem ország-világ elé, hogy árulnod kell a bútoraidat, annyira csóró vagy. Joan végül enged, és nyilatkozatot tesz Marilyn Monroe-ról, szerinte a nő rossz hatással van a régen oly szofisztikált hollywoodi világra, mert kiteszi mindenét, és alapból egy ribi. Hopper elvigyorodik, nem csak az a különbség, hogy ő ribi, te meg nem, hanem hogy ő kap is szerepeket.
Joan ezen felbuzdulva teljes glancban elmegy egy ügynökségre, hogy újra dolgozni akar, mire az irodában ülő őszes hajú, uncsi kinézetű Marty azt mondja, már küldtem szerepeket, le is szartad őket, akkor meg mit akarsz. Végül megegyeznek abban, hogy Marty küld még forgatókönyveket, és Joan kiválaszt egyet, de a nő otthon kiakad, hogy nem játszhatja Elvis nagymamáját, az milyen már. Végül az erősen német akcentusú Mamacitát küldi el könyvesboltba, hogy vegyen meg minden olyan kiadást, aminek a borítóján nő van.
Joan, aki úgy tűnik, kínosan ügyel a fülbevalója és a ruhája közti színek egyeztetésére, mert az előbb full narancssárga volt az outfit, most meg kék, megállapítja, hogy szar az összes könyv, három típusú nő jelenik meg mindegyikben, az anya, a naiva, és a fúria. Mamacita kicsit röhög azon, hogy na vajon melyik igaz Joan-re, aki szegény teljes bizonytalanságban ücsörög a fancy házában, és még a kertészt se tudja kifizetni. Mamacita odadobja neki a Mi történt Baby Jane-nel? című kötetet, hátha abban talál valami érdekeset.
Robert Aldrich rendező az irodájában szentségel egy sort, mert nem úgy megy egy forgatása, mint ahogy szeretné, ráadásul a szeretője is ki akar belőle nyomni egy filmszerepet. A titkárnője megunja a nyavajgását, és felhívja a figyelmét a Mi történt Baby Jane-nel?-re, (horror-thriller: egy nyomorék és az őrült nővére harcot vív egymással a hollywoodi lakásukban – így hogyvoltozza nemes egyszerűséggel a sztorit a nő) hát vajon ki küldhette a rendezőnek, egy ijesztően nagy hűtőtáskányi Pepsi kíséretében, ha nem Joan Crawford művésznő.
Künn a kertben Mamacita és Joan gereblyézi a lehullott leveleket, a kertész gondolom eddig tartotta megtiszteltetésnek, hogy a művésznő bokrait nyírogathatja ingyér, hehe. Küldemény érkezik, stílszerűen az Autumn Leaves filmzenéjének bakelitje Nat King Cole-tól, köszipuszi, hajolnak fel a nagy gereblyézésből az asszonkák.
Aldrich fogja magát és meglátogatja Joant, aki most éppen a nagy csóróság kellős közepén a medencénél hesszel. Magassarkúban és fehér turbánban van, és egy napozóágyon fekve szenved attól, hogy széjjelbassza az ideg. Meg is tárgyalják, hogy fain lesz az új darab, és Joan szerez egy perfekt kolléganőt a másik szerepre.
Bette Davis valami zs-kategóriás színdarabban játszik éppen, amikor Crawford fehér bundában betipeg a nézőtérre, és nagy műmosolyok közepette leül. Mikor vége a darabnak, Davis egyből berongyol az öltözőbe, úgy látszik, a háta közepére kívánja az érkező Joan Crawfordot, aki ajánlatot tesz neki, látom, te is rohadtul leégtél, találtam egy darabot, itt a kezem, nem disznóláb, te kapod a címszerepet. Bette egy ideig kelleti magát, de aztán belátja, hogy a sárgacsekk az sárgacsekk, még hollywoodban is, enni meg mindenkinek kell, akkor meg már legyen mibű.
Hazaérve Bette a Joannél jóval szegényesebb lakásában egy pohár whiskey és egy cigi társaságában beleolvas a könyvbe, amit Crawford nála hagyott, és fel is hívja Aldrich-et, hogy mi a franc vette rá arra, hogy kötélnek álljon Joannek, esetleg megdugta-é. Robert erre fűzni kezdi a nőt, hogy csak vele lesz világsiker a film, Crawford a név, ő meg a tehetség. Davis a nagy pöfékelés közepette beleegyezik.
Subidubidú, el is kezdődhet Robert Aldrich számára a lobbizás a fejeseknél, hogy legyenek szívesek egy kis aprót beletenni a produkcióba. A fehér abroszos ebédeknél rendre felvetődik a téma, hogy Joan és Bette túl öregek, meg hogy legyen a fiatal szomszédlány szemszögéből elmesélve a sztori, szexizmus, értjük. Az ötletért nem túl lelkesek a főmuftik, végül Jack Warnert találja meg Aldrich, aki az irodájában masszíroztatja magát, és jól felrántja az agyát, mert elege van a két nőből, mondván mindkettő egy picsa volt. Megkérdőjelezték a jeleneteit, hálátlanok voltak, és több pénzt akartak, és különben is ő szarta a spanyol viaszt egy kiadósabb tacós vacsora után, szóval neki ők neee. Szegény Aldrich topog jobbra-balra, miközben Warner egyre idegesebb lesz, Bette anno beperelte a szerződése miatt, és romba döntötte a rendszerét, ordítja, Aldrich meg próbál biodíszletté válni az irodában. Végül Warner közli, hogy Davis hosszú munkanélkülisége az ő bosszúja, és nevör evör lesz a részese ennek a projektnek. Aldrich megmakacsolja magát, és fűt-fát ígér a hapinak, aki csak az utolsó ajánlatra mond igent, miszerint a rendező előre ki is fizeti őt.
Jöhet is a sajttáj, ami úgy néz ki, hogy egy nagy terem közepére karba öltve ki lett állítva a két nő, Bette tök feketében, valami fehér virágokkal a hajában, Joan meg tök fehérben, és mindketten válaszolgatnak az újságírók kérdéseire, aztán Mamacita egy nagyon rejtett szponzori utalással odaslattyog Joan elé, és a kezébe nyom egy üveg kólát. Joan vigyorogva mutogatni kezdi, Bette meg kitépi a karját a nőéből, és megy, hogy ünnepélyesen aláírja a szerződést. Úgy látszik ez akkor hozzátartozott a hacacáréhoz. Egy újságíró elmondása szerint nem mindegy, ki hova ül, mert az, aki az asztal bal oldalán foglal helyet, kapja a több monét, és annak a képe kerül be az újságokba. Bette egy lendülettel elfoglalja a bal helyet, úgyhogy az ott ácsorgó Crawford csak kamillázik, majd amikor megpillantja a szerződést, olyan tekintettel néz a közelében falat támasztó rendezőre, hogy abban a szar is megfagy három másodperc alatt. Végül nem ül le a jobb oldali székre, hanem Davisen áthajolva mosolyog a fotósoknak, viszont amikor vége a bulinak, alsóhangon kirúgja az épület ajtaját. Mamacita rohan előtte, Robert Aldrich meg utána, és próbálja meggyőzni a nőt, hogy ugyammár, az nem úgy volt. Azért csak kiderül, hogy Bette 600 dollárral többet kap a kiadásaira. Crawford minden tanult szempillarebegtetést bevetve kiprésel még 1500 dollárt magának, és igencsak meg van sértődve, mikor Aldrich nincs ettől elájulva.
Bette a volt férjével, Gary Merill-lel találkozik, úgy tűnik nincsenek annyira rosszban, mert a nő éppen alváshoz készülődve, hálóingben hogyvoltozza az eseményeket a pasinak, és azt mondja, a forgatás ötödik napján fejbe kell rúgnia Crawfordot, ezt várja a legjobban. Merill az Alkonyzónát forgatja, mire Davis gunyorosan hozzáteszi, hogy az nem lesz nehéz, mert az egész házasságuk az volt. Gary ajándékul odaadja a válási papírokat a nőnek, ezen először összevesznek, aztán elkezdenek röhögni, végül szexelni, Davis nem volt az a tipikus ’50-es évekbeli köténykés feleség matéria ugyebár.
Miközben Bette az elmosódott szemfestékében, az ágyon fekve hallgatja, ahogy a volt férje kisurran a házból, Joan tökéletesen ondolált hajjal, fodros kék köntösben pletykál a kolléganőjéről, és egy fél citromot dörzsöl a könyökéhez, nagyon bírom, ahogy a totál különböző karakterük ennyire átjön. Az aktuális pasijának már kimegy a haja attól, hogy egyfolytában csak Davisről van szó, de Crawford nem áll le, és tovább sorolja a Miért utálom Bette Davist lista pontjait. Ezek között ilyenek szerepelnek, hogy a nő nem reagált a gratulációs csokrára, meg hogy el akarta szeretni egy pasiját, akihez ezért bosszúból hozzáment, plusz egy fennhéjázó ribi, aki tehetségesebbnek tartja magát nála. Közben azért legurul egy kis Smirnoff esti búcsúzónak, Joan diszkréten előveszi az üveget fürdőszobaszekrényben található mini hűtőből, wow.
A forgatás első napját Joan egy tál jéggel összekevert varázsdiós arcmosással kezdi (nekem is utána kellett néznem, hogy mi volt az az átlátszó lötty, amit a mosdókagylóba öntött, mert először azt hittem, simán szeszbe mártja az arcát), Bette meg azzal, hogy az ágyban fekve megkeresi a cigijét. A stúdióba beérve Joan maga után hurcolja Mamacitát, aki meg maga után hurcol egy mini kordét, rózsaszín papírba csomagolt ajándékokkal megpakolva, hogy azokat az összes stábtagnak név szerint odaadja. Bette reakcióját imádom, aki napszemüvegben, B. D. monogramos ingben rohan be a stúdióba, és a lányának kommentálja az ajándékokat bontogató stábtagokat: Joan nyalja a seggüket, hogy jobb világítást kapjon.
A szóban forgó már az öltözőben ül, természetesen valami selyem köntösben, és a szemöldökét rajzolja, majd amikor Mamacita kimegy, ráhúz egy laposüvegre. Az ajtóban álló Bette észreveszi, és gúnyolódni kezd, ne már Lucille, délelőtt iszol? Remélem nekem is jut belőle. Így hát Joan kitölt egy kupicányit a kolléganőjének, és koccintanak a leendő sikerre. Bette leszarja a polkorrektséget, és azt mondja, ha lehet, dolgozzanak együtt normálisan, mert szerinte Joan jó színésznő. Crawford ezen elérzékenyül, de a dolog csak addig tart, amíg Bette el nem kezdi baszlatni, hogy ne viseljen ennyi sminket.
Joan játssza ugyebár Blanche-ot, a tolószékes öregecske színésznőt, Bette pedig értelemszerűen Baby Jane-t, Blanche zavart elméjű húgát. A forgatás zajlik, Joan kezd belemelegedni, Aldrich is elégedett annak ellenére, hogy már volt egy catfight, mikor Bette javasolni akart valamit Joan játékával kapcsolatban, aki ezen halálosan megsértődött. Épp mikor Crawford már komfortosan érezné magát, megjelenik a talpig jelmezbe öltözött Bette, aki tényleg nem sajnálta magától a full elmebeteg címet, és hófehérre púderezett arccal, elkent sminkkel lép ki a stáb elé, ráadásul direkt azt a parókát vette fel, amit anno Joan hordott egy régi szerepében. A hatás nem marad el, Joan örül, hogy ül, Aldrich meg tapsolni kezd a meglepő belépőre.
A következő jelenetben az eddig felvett részeket nézik vissza, Joan most zöld ruhában és zöld klipszben panaszkodik a fény élességéről, aztán szomorúan kisétál, Bette pedig bent marad, de ő is meghatódik a jeleneteken, kicsit közelebbről látszik, hogy sír.
Hedda Hoppernél csajbuli van, és a dress code úgy látom fekete, mert Joan és Bette is abban érkezik, Hedda pedig fekete tollas kalapban nyit ajtót a két színésznőnek. Gyönyörűek egyébként a jelmezek, innen is pacsi Lou Eyrich costume designernek. Na de ingyen ebédek nincsenek ugyebár, a hal formájú aszpikot sem szívjóságból tálalták fel, mert Hedda máris bekapcsolja a diktafonját, és csillogó szemekkel várja, hogy a nők egymásnak essenek a vacsora alatt. A dolog nem úgy jön össze, ahogy szeretné, mert ezek ketten kínosan ügyelnek arra, hogy semmi rosszat se mondjanak egymásról. Ez persze az arcokról nem mondható el, Bette undorodva szívja a cigarettáját, Joan meg jobb híján vodkát tölt a poharába a laposüvegéből.
Mindenkinek óriás köszönet előre is a türelemért, én meg amint tudok, jövök a második rész hogyvoltjával :)
Facebook kommentek