Angol irodalom órával kezdünk, Sandokan halálhíréről értesülve Brooke a nagyhatalmú királyok tündökléséről és bukásáról elmélkedik az éjszakai palotában, és félhangon hosszasan idéz a II. Richárdból (Somlyó György fordításában):

Az Istenért, üljünk a földre s mondjunk
Bukott királyokról borús meséket:
Volt, ki lemondott s volt, akit legyőztek…. stb stb.

Az idézetet a belépő Fitzgerald ezredes folytatja, ez igen, milyen művelt mindenki itt a gyarmatokon. Immár ketten merengenek a halandó királyok sorsán, persze nem szomorúan, elvégre nekik öröm, ami a malájoknak gyászhír.

Pedig ha tudnák, hogy beszélgetésük tárgya nem halt meg, de nem ám, a deszkába kapaszkodva sikeresen partot ért valahol, és még a bazi nagy köves gyűrű sem esett le az ujjáról. Amint magához tér, fel-alá kezd rohangálni a parton, gondolom az emberei elvesztése miatt érzett bánatában és dühében, de mivel korábban jópár lövés érte, a vérveszteség miatt a joggingolást elég hamar befejezi és inkább elájul.

Váltunk egy közeli palotába, aminek kertjében vidám maláj leányok játszódnak és kacarásznak, de úgy is mondhatnám, hogy éretlen csitrik módjára vihognak. Egyikük, Mennoa, csábosan elfut a beach irányába és fürdőzési célzattal éppen ledobni készül magáról a textilt, amikor Daro, az egyik szolga hátulról meglepi. Mivel azonban a sorozat nem korhatáros, további komolyabb akció helyett csak vihorásznak tovább és a ruha is fennmarad. Majd megpillantják a partra vetett sebesültként partra vetett sebesült Sandokant, és közös erővel beviszik a palotába. Hosszan tartó ápolás veszi kezdetét, az időnként pár percekre magához térő kalózvezér csak annyit érzékel, hogy egy földöntúli szépségű szőke hölgy ücsörög az ágya mellett, aki csinos pirospöttyös ruhában csendben hímez, de nem hámoz.

A betegszobába néhányszor benéz Lord Guillonk és dr Kirby, akik ugyancsak szívükön viselik az ismeretlen áldozat sorsát, mert fogadást kötnek, vajon túléli-e a sebesülést vagy megtér őseihez? A tét nem kicsi, 25 palack jófajta angol vörösborba fogadnak, a lord arra, hogy túléli, a doki meg arra, hogy elpatkol. (Így bízik saját orvosi tudományában, csak nem a magyar egészségügyben praktizált?) A hölgy mindettől függetlenül éjjel-nappal ápolja a sebesültet, és közben azon mereng, milyen lehet a hangja. Tetszik a barna bőröd, látszik, hogy tele vagy élettel, mondja félhangosan a haldoklónak. De végül mégis neku lesz igaza a gunyoros hogyvoltíróval szemben, mert a szép szál dalia hamarosan teljesen magához tér és összeszedetten ücsörög az ágyban.

A lord ismét meglátogatja és kifejezi a gyógyulás és az ily módon  megnyert 25 üveg vörös felett érzett örömét. Röviden vázolja a helyzetet: Labuanban vannak, ő maga a Kelet-India Társaság helyi megbízottja, a fiatal ápolónő pedig az unokahúga, Marianna. Hallga csak!, milyen szépen zongorázik, most éppen Vivaldit, de Sandokan ezt már nem hallja, mert újból bealszik. Nemsokára azonban annyira megerősödik, hogy már magáról is tud beszélni a lordnak. Bár a diafilmet még fel sem találták, Sandokan olyanokat vetít, hogy csak nézünk: behazudja, hogy fivére Sayah szultánja, és ezt a csinos köves gyűrűt is tőle kapta, majd előadja, hogy a hajóját kalózok támadták meg, de arra már nem emlékszik, hogyan került ide. A lord ezt hallva folyamatosan felségezni kezdi a kalózvezért, majd Mariannáról ejt pár szót, akit szépsége miatt Labuan Gyöngyszemének neveznek és éppen ma 18 éves, ennek örömére este nagy bál lesz a palotában. A kalózok szigetén a tenger partra veti Patan holttestét, Yanez pár emberrel megvizsgálja és megállapítják, hogy csatában esett el, lehet, hogy a főnök is fogságba került, tehát nincs más hátra, mint előre!

A palotában Daro, a süketnéma szolga elcsór egy csomag szivart, mire az őrség üldözni kezdi, Daro Sandokan szobájába menekül. Az erkölcsi bajnok kalózvezér azonban arra utasítja, adja vissza a szivarokat, az őrjárat diadalmasan távozik. Daro erre vigyorogva előkap egy másik csomagot, ravasz gyerek ez, igaz rá a mondás: kétszer csen, aki duplán lop, majd egy tálkából szárított gyümölcsöket kezd tömködni magába. Sandokan az ablaknál ácsorogva a kertet nézi, közben félhangosan azon morfondírozik, nincs is olyan nagy különbség a tolvaj szolga és őközte, a Maláj Tigrisként emlegetett kalózvezér között. Daro ezt meghallva ijedtében kiejti kezéből a nasit, na most vagy ilyen jól tud a neki háttal állók szájáról olvasni, vagy nem is süket. Sandokan mindebből semmit sem vesz észre, mert leköti az udvaron lóra szálló Marianna látványa. A lány rokona nekem halálos ellenségem, mennem kell!, motyogja maga elé, és elküldi Darót. Az ablakon át angolosan malájosan távozik, végigfut a tetőn és leugrik a kikötött lovakhoz, majd felpattan egy telivér pejre. Pejre rutyutyu!, rikkantja és elnyargal.

Marianna barátnőjével, Lucy Malloryval ellovagol egy tudós remetéhez, közben a maláj hiedelmekről és szokásokról beszélgetnek. Az öreg olyan kitekert pózban ül a tornácon, amit én ki sem merek próbálni, Marianna arra kéri, tanítsa meg minden fontos ismeretre (mármint szellemire, még mielőtt).

A remete szerint a legfontosabb az isten megértése, aki három alakban létezik: Brahma, Visnu és Siva, így alkotnak egységet. Pirossal felfesti Marianna homlokára a harmadik szemet, a teológia órát azonban félbeszakítja az arra lovagló Sandokan. A szép dalia és a gyönyörű virágszál hosszan nézi egymást öt szemmel, de egy idő után Marianna úgy dönt, neki elég kettő és zavartan ledörzsöli homlokáról a harmadikat.

Sandokan megfordítja lovát és a melankolikusra hangszerelt főcímzene hangjaira ellovagol a naplementébe. Pontosabban vissza Lord Guillonk kastélyába, a kertben elkapja az arra kószáló Darót és közli vele, visszatér fogsága színhelyére.

Később Marianna egy übercsinos kék napernyő és pár szolgáló kíséretében bevásárol a piacon: zöldségeket, fonott kosárkákat, kalitkás kanárit, miegyebet vesz, viszont semmiért nem fizet, hát így én is be tudnék vásárolni a Nagycsarnokban. Van itt jövendőmondó is, a helyi Biri néne hosszú monológot vág le a lánynak: Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!, vagy valami ilyesmit motyog, mindenesetre a lényeg: remélj! (Ja, azt eddig meg sem említettem, hogy természetesen az összes bennszülött folyékonyan beszél angolul.)

Érkezik az este és vele a partiarcok Marianna szülinapjára, lassacskán megtöltik a vén kúria összes termeit. A zenekar zenél, a táncosok táncolnak, inasok pezsgőt szervíroznak, csak az ünnepelt késik. Megjelenik viszont az előző részben Sandokan emberei által elfogott Van Doren kapitány, aki elmeséli a lordnak, hogy hajóját kalózok támadták meg. Lord Guillonk ezt hallva odavezeti a díszes öltözetben feszítő sebesült vendéghez, a felség Sayah szultánjának fivére és őt is kalózok sebesítették meg, mondja a hollandnak.

A két ellenfél hosszan nézi egymást, de mivel a XIX. században még nem halt ki a lovagiasság, a holland nem árulja el, hogy egészen más oldaláról ismeri a „felséget”, csak megköszöni neki a múltkor ajándékba kapott arany karperecet. Egy ideig még nyalogatják egymást, bókolva a bátorság és az adott szó megtartása témakörben, de nem sokáig, mert végre megjelenik Marianna!

A helyi ünnepi viseletnek szánt öltözéke, ami leginkább egy belevaló hastáncosnőére emlékeztet, az előkelő hölgyek körében visszatetszést, a férfiak körében (hogyvoltíró included) viszont majdnem osztatlan sikert arat. Az egyetlen kivétel a lord, aki arra utasítja Mariannát, hogy azonnal öltözzön át, a jó barátnő Lucy ekkor jó érzékkel közbelép és táncba hívja a feldúlt keblű nagybácsit. Ezt kihasználva Sandokan odalép Mariannához és mély tüzű pillantás kíséretében átnyújtja neki a hasonlóképpen mély tüzű bazi nagy köves gyűrűt, köszönetül az odaadó ápolásért. A lány zavarba jön és visszaadja a smukkot, mert Európában a gyűrű elfogadása egészen mást jelent.

Megérkezik Fitzgerald ezredes, a lord neki is bemutatja a „felséget”, akit kalózok támadtak meg, nagyjából azon a környéken, ahol legutóbb az ezredes is hadakozott a tengeri rabló Sandokan ellen. Fitzgerald ezen kicsit megütközik, ő nem hallott semmilyen egyéb támadásról azon a környéken, Sandokan mosolyogva közli, hogy a tenger tágas ám. Marianna próbál helyezkedni, hátha a délceg maláj felkéri táncolni, de emberünk sajnos a pogón kívül nem ismer más társastáncot. Így aztán Fitzgerald kínálhatja karját a jónőnek és a párocska a helyi potentátok elismerő pillantásától kísérve fellép a táncparkettre. Milyen szép pár, összeillenek, stb, hangzik innen-onnan, ám Marianna tánc közben egyre csak Sandokant lesi titokban, és viszont.

Másnap hajnalban a tengerparton Yanez három emberével kiköt a csónakkal és sasszemmel kiszúrja, hogy a bokrok között szipoj katonák állnak lesben. Gyorsan tervet egyeztet társaival, majd hányavetin elindulnak a bokrok felé, a közeli fán kíváncsi majmóca figyeli az eseményeket. Yanezék a megfelelő pillanatban berontanak a bokrok közé, lövés dörren, a majom rémülten kapja szeme elé a kezét…, de nincs ok aggodalomra, mert a rövid küzdelemből Yanezék kerülnek ki győztesen és magukra öltik a katonák egyenruháját. A nagydarab Sambigliong persze alig tudja belepréselni magát az uniformisba, begombolni nem is tudja, de kicsire nem adunk.

Lord Guillonk tigrisvadászatot szervez, indulás előtt még mindenki összeáll egy csoportképre, itt repül a kismadár!, de nem sokáig, mert az egyik túlbuzgó katona lelövi. Fővadásznak egy bengáli harcost kértek fel, Tremal Naik nevezetűt, aki először imát mond a sikeres vadászatért majd kijelenti, egyedül megy a tigris ellen, puska nem kell, neki elég a saját vesszője, azt fogja a kezébe… na meg a hozzá tartozó íjat.

A hencegésben Sandokan sem akar lemaradni és kijelenti, ő is egyedül vág neki a dzsungelnek, de ő csak egy szál késsel! Az aggódó Mariannával gyengéden közli, hogy errefelé az a szokás, hogy a férfi tigrist öl annak, akit szeret. Kicsit még smúzolnak, majd Sandokan beveti magát a fák közé. A társaság felcihelődik, a hölgyek és a férfi kocavadászok elefántháton kialakított utazókosárban, a keményebb csávók, köztük Fitzgerald ezredes, lovon. (Ahogy a régi vicc mondja: a három lovas közül az első, Joe, arany lovon indult el, a második, Fred, ezüst lovon, a harmadik, Charles, Bronson.)

Vidám és izgatott a hangulat, a bennszülöttek ajkán felcsendül Hobóéktól a Hajtók dala, és a társaság elindul. A dzsungel mélyén pedig egy hatalmas tigris lapul és morog, mint a már említetett Kormos István mesében Mörrenmorcogi Micó, és várakozón nyalogatja a száját…