Na, jó, oké, első pillantásra én is azt mondtam erre a Sherlock részre, hogy WTF, ez mi ez?! De azóta megnéztem már jó párszor, és arra jutottam, hogy ez bizony egy nagyon jól kidolgozott, humoros és izgalmas Sherlock rész, amelyben Benedict Cumberbatch egy szereppel mutathatja meg, milyen sokoldalú színész. Az epizódot egyébként hárman írták: a bűnügyi részeket Mark Gatiss (Mycroft), a legénybúcsút Stephen Thompson (neki köszönhetjük a Reichenbach Fallt is), Sherlock esküvői beszédét pedig Steven Moffat. Merthogy esküvő lesz itt mindjárt, A négyek jelét csak nyomokban tartalmazza az epizód. Igaz, lesz benne Sholto őrnagy és mérgezett nyíllal támadó törpe, csak kicsit máshogy. De akkor lássuk!

Ez a rész is mozgalmasan indul: Lestrade már vagy három éve üldöz egy profi bankrabló bandát. Az ember persze azt hinné, it’s not his division, de hát, végül is, amikor Moriarty kirabolta a Bank of Englandet, akkor is Lestrade eredt először a nyomába, szóval nem szólhatok semmit. Csak az a baj, hogy ez a banda tényleg jó, az aranytömbök egyre-másra tűnnek el, Lestrade szegénykém meg csak rugdossa a kocsija kerekét, és üvöltözik Donovannel, hogy „tetten kell érnünk őket”. (Igen, Donovan az előző részből hiányzott, de most visszatért, és nem, nincs lelkiismeret-furdalása, hogy „a halálba kergette” Sherlockot.) És csodák csodájára a rugdosós-üvöltözős módszer működik: tetten érik a bandát. Lestrade két centivel a föld fölött lebeg örömében, Donovan pedig annyira boldog, hogy azt mondja neki, hogy főnök, pedig ilyet nem szokott. Még pár perc, és Lestrade rajtaüthet a bandán, ez az ő nagy sikere. Csak egy zavaró momentum van: Lestrade az utóbbi két percben, amíg Donovan oldalán sétált a rég megérdemelt dicsőség felé, kapott vagy húsz smst. Na, vajon kitől? Persze, hogy Sherlocktól. A nagy detektív azt írta a (szerinte) kis nyomozónak, hogy „segíts, kérlek!”. SEGÍTS! KÉRLEK! Sherlock segítséget kért valakitől. Donovan és Lestrade arca is elsötétül. Donované azért, mert látja már, hogy a főnöke most fog itt hagyni csapot, papot, dicsőséget, hogy segítsen egy idiótának (Donovan még mindig utálja Sherlockot, de hát, ezért szeretjük). Lestrade-é meg azért, mert Sherlock veszélyben van. Leírta, hogy segíts, kérlek! Lestrade már üvölti is bele a telefonjába, hogy erősítést kér a Baker Streetre, és rohan! Kit érdekel most a bűnbanda, amikor Sherlock… amikor Sherlock… amikor Sherlock a számítógépe előtt ül, és káromkodik. Ő lesz ugyanis John tanúja John és Mary esküvőjén, de a beszédéből még egy szót nem tudott leírni. Nehéz dolog írni, hiába. Esetleg Lestrade tud valami vicces történetet Johnról? Ezért hívtál ide, te barom, ezért hagytam ott a bankrablókat?! És még a keresztnevemet sem tudod! Lestrade magából kikelve ordibál, és fojtogatja Sherlockot, miközben az erősítésként hívott helikopterek köröznek a Baker Street felett. Vége a sorozatnak. Ja, nem, bocsánat. A helikopterek tényleg köröznek, de Lestrade csak ideges-lemondóan sóhajt egyet. És jön a főcím.

A Baker Street 221B felől andalító zeneszó hallik, Sherlock hegedül. Mrs. Hudson a zenét halva széles mosollyal, szinte már anyai büszkeséggel viszi föl Sherlocknak a reggeli teát. Ahogy Mrs. Hudson belép Sherlockhoz, kiderül, hogy Sherlock hegedűjátéka csak felvételről hallatszik, és a nagy detektív éppen elmélyülten TÁNCOL a zenére. Az esküvőre komponál éppen, és kipróbálja, hogyan lehet majd táncolni a művére. Mielőtt Mrs, Hudson halk örömsikongatások közepette elolvadhatna attól, hogy Sherlock milyen aranyos, Sherlock gyorsan rárivall, hogy mégis mi a fenét keres itt. Korán reggel van még, Sherlock általában ilyenkor szokott a másik oldalára fordulni, így nem tudja, hogy a reggeli teája nemcsak úgy materializálódik ám magától a szobájába, sőt, még csak nem is a házimanók hozzák be minden reggel, hanem Mrs. Hudson. Mrs. Hudson szúrósan meg is jegyzi, hogy ideje lenne Sherlock anyukájával elbeszélgetnie a fia neveléséről. Igen, egész lista van a hibáimról, ismeri el Sherlock. De Mycroftnak aktája van ám! Haha, mert ugye, ha a bátyám rossz, akkor én már nem is vagyok olyan rossz. Mrs. Hudson azért gyorsan túlteszi magát Sherlock neveletlenségén, lehuppan Sherlockkal szemben a fotelba, amely egykor Johné volt, és akkor ő most kedélyesen elcsevegne arról, hogy az ember élete mennyire megváltozik, miután megházasodik. Neki például volt egy Margaret nevű barátnője, akivel elválaszthatatlanok voltak, de miután Mrs. Hudson férjhez ment minden megváltozott. Margaret szomorúan és nagyon korán távozott az esküvőről, azóta sem nagyon találkoztak.

Sherlock a legkülönfélébb sértésekkel adja Mrs. Hudson tudtára, hogy nem nagyon vágyik most az asszony társaságára (’A férjét kettős gyilkosság miatt kivégezték, maga nem nagyon reklámozhatja a házasságot.”). De Mrs. Hudson csak akkor távozik sietve (és morogva, hogy tényleg beszélnie kell Sherlock anyukájával), amikor Sherlock durva hangon követel kekszet a teájához. Sherlock egyedül marad, és szomorúan pillant John elárvult, magányos foteljére. Majd egy csatába induló lovag komor elszántságával ölti magára az ünneplőruháját. Hát ez a baj. Sherlock bizony szomorú. Ő is tudja, hogy mától minden megváltozik.

Sherlock lakásától távol, egy szállodai szobán egy katonatiszt szintén komor elszántsággal ölti magára díszegyenruháját. Első ránézésre John és Mary esküvőjén csak elszánt, de komor emberek lesznek jelen. De hopp, már túl is vagyunk az esküvőn! A ifjú pár és a násznép boldogan özönlik ki a templomból. Sherlock ugyan nem mosolyog, de magától értetődő természetességgel beállna John és Mary első családi fényképére. A fényképész sikertelenül próbálja kitessékelni a képről, de amikor John rászól, Sherlock végre észreveszi magát. A fényképész most Sherlockot és az egyik koszorúslányt fotózza éppen. A koszorúslány ki is használja az alkalmat, hogy rámozduljon Sherlockra. Eleinte úgy tűnik, ennél kínosabb már nem is lehetne a helyzet, de a koszorúslány hamar föltalálja magát, és rájön, hogy Sherlock megfigyelési képességei nagyon hasznosak lehetnek abban, hogy ő egy elfogatható pasit találjon magának a nap folyamán. Ez egy gyönyörű barátság kezdete, azt hiszem.

John és Mary már a vendégsereg jókívánságait fogadja. Mary nagyon csinos, John szája fülig ér, a Nap süt, boldogság, szeretet mindenhol. Érkezik David, Mary kitörő örömmel fogadná, de David már majdhogynem udvariatlanul hőköl hátra. Hogy oldja a feszültséget, Mary bemutatja Sherlockot Davidnek. David szemében a rettegés egyértelmű jeleit lehet fölfedezni. És most visszaugrunk az időben, hogy megtudjuk végre, ki ez a David és miért fél Sherlocktól, mint a tűztől. Sherlock lakásán vagyunk, még az esküvőszervezés idején. David kissé kényszeredett lelkesedéssel kérdezi Sherlockot, hogy akkor neki mi is lesz a feladata az esküvőn. Sherlock inkább Maryről beszélne. Egészen pontosan arról, hogy David és Mary réges-régen jártak egymással két évig, de David azóta is valami egészen félelmetes mértékben követi Mary minden lépését. (Éljen a Twitter és a Facebook.) Szóval mostantól nincs más, csak évi három találkozás, mindig John jelenlétében. És ha David zaklatni merészelné Maryt, jusson eszébe, hogy Sherlock lankadatlanul éber, ő mindig figyel. Maga egy pszichopata, dadogja David, aki szerintem erősen megizzadt az előző pár percben. Magasan funkcionáló szociopata, helyesbít Sherlock. És megvan a telefonszáma. Mindehhez Sherlock úgy vigyorog, hogy szerintem Davidnek hetekig rémálmai voltak ez után a találkozás után. Mint láttuk az esküvőn nem is meri megölelni Maryt. A násznép továbbra is özönlik, hogy megpuszilgathassa Maryt és John ezen a nagy napon. Egy aranyos kisfiú azonban egyenesen Sherlockot veszi célba, és alaposan meg is öleli. Mire Sherlock meg sem próbálja lefejteni magáról a kisfiút. Sőt, kelletlenül ugyan, de megpaskolja a fejét, és megdicséri, hogy ügyes volt. Időközben a fiú anyukája is befut, és köszönetet mond Sherlocknak, amiért csodát tett Archie-val. WTF? WTF? WTF? Szerencsére már ugrunk is vissza az időben, hogy megtudjuk, mégis WTF? Archie John egykori foteljában ül Sherlockkal szemben, és mindenre, amit Sherlock mond neki, az a határozott válasza, hogy nem. Mint kiderül, ő lesz a gyűrűhordozó az esküvőn, amihez természetesen ki is kell majd öltöznie. Az ünneplőruha zavarja leginkább Archie-t. Mégis, miért öltöznek ki a felnőttek? Nem tudom, válaszolja Sherlock. Majd megkérdezem, ha látok egyet. (Most mondja valaki, hogy Sherlocknak nincs önkritikája és hogy nem imádnivaló.)

Archie ezek után hamar rátalál az őt érdeklő témára: gyilkosság, hullák. Miután Sherlock mutat Archie-nak pár hullát, amelyeknek arcát már nyűvek eszik, már biztosak lehetünk benne, hogy ez is egy gyönyörű barátság kezdete, és Archie vidáman és csinosan hordozza majd a gyűrűket. Most amikor Archie már szorosan öleli Sherlockot, a kisfiú azt is kikotyogja, hogy Sherlock lefejezések képeit mutatja majd meg neki, mert rendesen viselkedett. Sherlock próbálja menteni, amit lehet, és azt mondja Archie anyukájának, hogy Lefejezések egy festői angol falucska… (Archie egyébként szerepelni fog a viktoriánus korba helyezett Sherlock Specialban, amit előreláthatólag idén Karácsonykor mutatnak majd be, és ez juhúú, mert Archie jó fej.)

A násznép mintha még nem nagyon tudná, mit is csináljon most, szertartás után, a fotós van a leginkább elemében. Fényképezi Mollyt és Tomot, Mrs. Hudsont és a kísérőjét (talán Mr. Chatterjee, a Speedy’s tulajdonosa?) és a látványosan bánatos Lestrade-et, aki talán még mindig azon kesereg, hogy Sherlock baromsága miatt lemaradt az évszázad bankrablóiról… Mary közben enni próbál végre, az esküvői előkészületek miatt (és mert bele akart férni a ruhájába), nem sok táplálékot vett magához mostanában. Most jöhet a stresszoldó zabálás. Eközben, csodák csodája, de Sherlock és a koszorúslány érzik a legjobban magukat. Már majdhogynem flörtölnek. A lány pasit fogna magának, Sherlock pedig segít. Megfigyelései szerint az első jelölt stressz hatására mindig erősen izzad, egyszerűen szólva gyakran nagyon büdös. A második jelöltnek (aki éppen egy hústűt húz ki egy sültből, igen véres művelet) vízálló tokban van a telefonja, de az arca nem utal arra, hogy kint dolgozna, és szélsőséges időjárásnak lenne kitéve a bőre. Ergo, a srác csalja a barátnőjét, sokat telefonál a zuhany alatt. A koszorúslány egyelőre hoppon maradt.

John is búslakodik csöppet, a húga (vagy nővére? Mindig elfelejtem.), Harry nem jött el. Mondjuk, lehet, hogy nem is baj. Sok itt az alkohol, és Harry még mindig nehezen állna ellen a csábításnak. Eljött viszont Sholto őrnagy. John nem hisz a szemének, már megy is, hogy üdvözölje. Sholto őrnagyon rögtön látszik, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát, valószínűleg már évek óta nem mozdult ki otthonról, nem volt ennyi ember között. Valamivel távolabb Sherlock és Mary is nagyon kényelmetlenül érzi magát. Sherlock azért, mert, ahogy Johnt és az őrnagyot figyeli, és Maryt hallgatja, rá kell döbbennie, hogy nem is annyira különleges ő John életében, mint gondolta. Sholto őrnagy is antiszociális, zárkózott, merev és kiállhatatlan, és mégis nagyon jó barátja Johnnak. Még az esküvőjére is eljött. Mary azért érzi magát kényelmetlenül, mert a bor, amit ő maga választott, ihatatlanul vacak. De aztán Mary nem hagyja, hogy bármi elrontsa ezt a napot. Vidáman közli Sherlockkal, hogy bizony, egyikük sem az első John életében. Ebbe bele kell törődniük. Sherlockot ez nem vidítja föl.

Mycroft eközben ősi (remélem, családi) páncél társaságában izzad a futópadon, mert stílusosan edzeni tudni kell. Már éppen elégedetten paskolgatja a hasát (amelyről láthatóan leolvadt az a két plusz szelet torta) a napi adag után, amikor megcsörren a telefonja. Sherlock hívja, látszólag azért, hogy elmondja, még most sem késő elindulni az esküvőre, John és Mary örülne, de szerintem inkább azért, hogy legyen kivel összevesznie, most, hogy ilyen bosszús. Mycroft kapható is egy kis szokásos Holmes-Holmes testvéri párbajra. Nem kétlem, hogy testvéri szeretetből is, de azért inkább maró gúnnyal előadja, hogy bizony megmondta Sherlocknak, hogy az emberi, de leginkább érzelmi kapcsolatok semmi jóra nem vezetnek. Lám, most is, John megházasodott Sherlock meg itt marad magányosan, és szenvedni fog. Sherlock mindent szépen visszaad, természetesen a fogyókúra miatti szokásos gúnyolódása sem maradhat el. De amikor már azt hinnénk, ő nyerte a testvéri összecsapást, Mycroft hirtelen megjegyzi: ne feledd Rőtszakállt. Sherlock elcsukló hangon jegyzi meg, hogy már nem gyerek többé. És mint ha szeme is könnyezne. Így teszi le a telefont. Az biztos, hogy Mycroft mélyet szúrt.

És most jön az a jelenet, amelyet, bevallom férfiasan, először nem nagyon értettem. Mert számomra természetes, hogy Sherlock esküvői beszéde nem mindennapi. Hogy ezért Mollynak miért kell izgulni, Mrs. Hudsonnak meg majdhogynem hisztérikusan röhögni, az tényleg nehezen fér a fejembe. Szerencse, hogy csodás Sherlock-rajongó barátaim vannak, akikkel mindent meg lehet beszélni. Szóval, kiadós evés-ivás után a vőlegény tanúja, Sherlock Holmes szólásra emelkedik. De körülbelül a „hölgyeim és uraim”-ig működik a dolog, utána Sherlock láthatóan zavarba jön. Szerintem ez hamar elmúlik majd, de mindenki feszeng és fészkelődik, és már ugrunk is vissza az időben, hogy megtudjuk, Molly mennyire aggódott emiatt. Először Lestrade-nek mondja el, mekkora baj lehet, ha Sherlocknak sok ember előtt kell beszélnie. A nyomaték kedvért Mollynál van egy emberi agy. Az agy néhai tulajdonosa is azon gondolkodott egykoron, hogy mi a legrosszabb, ami történhet. Lestrade erre ijedten néz. (Mondjuk, nem tudom, arra számítanak, hogy Sherlock zavarában Kill Bill szintű mészárlást rendez? Vagy agyakkal fog dobálózni? Vagy mi?) Mindenesetre Molly a következő jelenetben már Mrs. Hudsont hívja, hogy nemcsak a beszéd maga jelent veszélyt Sherlockra, hanem a táviratok is. Mrs. Hudson erre zavarba ejtő harsánysággal kezd nevetni. Talán elképzelte, ahogy Sherlock beszédet tart, és a táviratokkal küzd? Az időközben a Baker Streetre érkező John azt hiszi, Mrs. Hudson haldoklik. Vagy valami súlyos kór gyötri. Pedig csak a táviratok. Végre a beszédet tartó Sherlocknak is eszébe jutnak a táviratok. Amik persze nem igazi táviratok, csak szeretetteljes üdvözlőlapok, az ifjú párnak, azoktól, akik nem tudtak eljönni az esküvőre. Sherlock Mike Stamford szeretetáradatát még egészen őszinte átéléssel olvassa, de Mary Cam nevű ismerősének cuppanós puszijait már nem bírja, el is dobálja a táviratokat. Beszéljünk inkább John Watsonról!

Azon a napon tehát, amikor Mrs. Hudson úgy nevetett a táviratok miatt, hogy Sherlock a hangból ítélve azt hitte, inkább egy baglyot gyilkol éppen, John fölkereste Sherlockot, hogy megkérje, legyen a tanúja (best man). A beszélgetés nyitányaként Sherlock a tejes teájába ejti a szemgolyót, amivel éppen kísérletezik. (Mert ugye, el kell foglalnia magát valamivel, ha már nem gyújthat rá.) Majd teljes komolysággal egy jótékonykodó sorozatgyilkost, Gavin (!) Lestrade-et (Gavin egy ember, és jó benne) és Mike Stamfordot ajánlja Watson „legjobb emberének”. John szerintem megint szívesen behúzna egyet Sherlocknak, ezen a ponton, de türtőzteti magát. Ide figyelj, Sherlock, két ember van ezen a világon, akiket a legjobban szeretek, Mary és te. Szeretném, ha Mary mellett te lennél a legfontosabb az esküvőmön. Fölfogtad? Sherlock erre csak sűrűn pislogni tud.

A násznépnek pedig bevallja, hogy John fölkérése nagy megtiszteltetés volt számára, de meg is rettent tőle. Ugyanakkor megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a feladatot kiválóan elvégezze. És azt is elmondta, hogy amennyire ő tud, meghatódott. A hiba persze az, hogy mindebből eddig semmit nem mondott el hangosan Johnnak. Csak állt előtte hosszú percekig, merev tekintettel, ijesztő némasággal. Majd, mint aki a víz alól emelkedik ki, hirtelen levegőt vett, és megkérdezte: én vagyok a legjobb barátod, John? Igen, te vagy a legjobb barátom, Sherlock, feleli John Watson. De mielőtt elmorzsolhatnánk egy könnycseppet, Sherlock iszik egy kortyot az emberi szemgolyóval ízesített teából. Amely szerinte meglepően ízletes.

És Sherlock még csak ezután kezd belemelegedni: szerinte minden érzelem, a szerelem főképp, szemben áll az értelemmel, amelyet ő mindennél többre tart. Az esküvő pedig nem más, csupán ünneplése mindannak, ami hamis és megtévesztő, a mi romlott és kárhozatra ítélt világunkban. A násznép már alig kap levegőt, de akkor beszéljünk most kicsit Johnról! Johnnak számos remek tulajdonsága van, és bár nem egy fényes elme, kontrasztnak remek. Kiemeli Sherlock zsenialitását. Az Isten is erre teremtette. Már ha lenne Isten. Igen, itt Sherlocknak egy mondatban sikerül vérig sértenie a koszorúslányokat (rondák, hogy kiemeljék Mary szépségét), és egyértelműen tagadnia Isten létezését. De mielőtt a násznép egy emberként vonulna ki a teremből, Sherlock hangneme hirtelen megváltozik.

Tudom, hogy én vagyok a világon a legnagyobb seggfej, mondja. Nem érdekel az erény, nem veszem észre a szépet és nem tudom, mi a boldogság. Éppen ezért Sherlock nem értette azt sem, hogy kérheti föl John éppen őt tanúnak. Mert nem gondolta, hogy ő valaha is bárki legjobb barátja lehet. Főleg nem John Watsoné, aki a legkedvesebb, legbölcsebb, legbátrabb ember, akit Sherlock valaha ismert. Sherlockot csak John barátsága teszi valamennyire normálissá. Sherlocknak nagyon fontos ez a barátság. Ezért itt és most Mary nevében is megígéri, hogy ők ketten soha többé nem fogják cserbenhagyni Johnt. A násznép most már (Mrs. Hudson vezetésével) egy emberként sír a meghatottságtól (egyedül Lestrade vág fancsali képet, de talán csak így küzd a könnyei ellen, talán erőnek erejével a bankrablókra gondol, hogy ne sírjon), John pedig küzd a késztetés ellen, hogy fölugorjon és megölelje Sherlockot. Sherlock nem érzékeli, hogy milyen hatást váltott ki, ő már ugrana tovább a „vicces sztorik Johnról, nevessünk együtt” programpontra. Most komolyan, miért sír mindenki? Mi van már? Mit csináltam rosszul, John? John csak fölugrik és megöleli Sherlockot. Mindenki tapsol, szegény Sherlock meg még mindig nem érti, hogy mit csinált rosszul. Egyébként sem fejezte még be. Irány John blogja, jönnek a vicces sztorik. Bár John néha túl romantikusan írja le a dolgokat, mert ő már csak ilyen romantikus típus, azért akad itt néhány jó dolog. Láthatatlan ügyfél, mérgezett nyilak, sőt még egy elefánt is a szobában (no és a gyufásdobozok). De Sherlock valami igazán különlegeset tartogatott erre a napra. A véres gárdista esetét. Ugrunk vissza az időben, Sherlock, Mary és John együtt szervezik az esküvőt. Sherlock aggódik, hogy Mary oldaláról kevés vendég lesz majd. Ez az árvák sorsa, mondja teljes nyugalommal Mary, csak barátaim vannak. Szóval kit hova ültessünk? Sherlocknak egész listája van John azon barátairól, akik utálják Maryt. De jó is, ha valakinek szuper megfigyelőképessége van. Szóval azokat az embereket ültessük hátra. És Sholto őrnagy, John egykori parancsnoka vajon eljön? John szerint biztos, Mary kételkedik. John amúgy látványosan unja a készülődést, inkább nyomozna. Valami jó kis ügy után kutat a telefonján. („Három ember a férjem, mondja egy nő. Mit szólsz, Sherlock? Egypetéjű hármas ikrek. Ritka, de van ilyen. Ügy lezárva.”) Sherlock közben már tovább is lépett a szalvétadíszekre. Nézd, Mary, mit hajtogassak, hattyút vagy sidney-i operaházat? Merthogy én ilyet is tudok, hobbim a szalvétahajtogatás. Ja, nem Sherlock Maryt nem tudja úgy átverni lehengerlő zsenialitásával, mint a vajszívű Johnt. A youtube-ról leste az egészet. De a szalvéták attól még szépek, Mary a sidney-i operaházat kéri. Ekkor rezegni kezd a telefonja. fölveszi és egy „jaj, Beth de jó, hogy hívsz" kiáltással kimegy a szobából. John továbbra is a foteljében punnyad, de Beth nevének hallatán rögvest „WTF, itt valami baj van” fejet vág, mesterien. Megy is Mary után a konyhába. Nincs is Beth nevű barátunk, mi a baj? Mary Sherlockért aggódik. Nem normális dolog, ha a híres detektív szalvétahatogatási technikákat tanul a youtube-ról. Ez egészen biztosan azt jelenti, hogy retteg attól, mi lesz John és Mary esküvője után. Fél, hogy minden megváltozik majd. John menjen, és mutassa meg neki, hogy ez nem igaz, hogy maradnak a régi szép idők. Induljanak együtt nyomozni. Most. Sherlock időközben egy hadirakománynyi sidney-i operaházat hajtogatott, úgyhogy itt tényleg tenni kell valamit. John persze nyomozni vágyott már mióta, de azért kicsit színpadiasan, nehezen kezd bele. Rohadtul elege van már a parfümökből, a koszorúslányok ruhájából és a mű ízű tortákból, úgyhogy arra kéri Sherlockot juttassa ki innen gyorsan, válasszon egy ügyet a több százból, amellyel megkeresték, és induljanak már nyomozni. Sherlock értetlenkedik egy csöppet, de persze titkon ő is erre vágyik, úgyhogy „egyet se félj barátom, kiviszlek innen” kiáltással, elolvassa a gárdista levelét. A gárdista neve Bainbridge. (Egyébként Alfie Enoch játssza, aki Dean Thomas volt a Harry Potterben, azóta szépen megférfiasodott.) Azért ír Sherlocknak, mert valaki zaklatja. Mármint a London, baby felkiáltással őt fényképező lelkes turistákat természetesen már megszokta, de ez a férfi más, ez a férfi minden lépését figyeli. Ez érthető módon nagyon zavarja Bainbridge-et, de a feletteseinek nem mer szólni, fél, hogy nem vennék komolyan, ezért fordult Sherlockhoz. Sherlocknak és Johnnak is tetszik az ügy, már pattannak is, hogy csapot, papot, Maryt hátrahagyva nyomozzanak. Sherlock azért bizalmasan közli Maryvel, hogy ő akkor most kiviszi a friss levegőre Johnt. Persze a felszínen Mary csak azt tudhatja, hogy most éppen nagy zokni vásárlás lesz. Vagy nyakkendő. Tök mindegy. A lényeg, hogy mindkét férfi úgy búcsúzik Marytől, hogy szavak nélkül azt mondja: „ugye, milyen jól megoldottam a helyzetet?”. Mary szinte anyai örömmel helyesel, pedig igazából ő áll az egész mögött.

Sherlock és John katonás léptekkel halad a Palota felé. Odaérkezvén Bainbridge-re még egy órát várniuk kell, mert a gárdista éppen szolgálatban van. Sherlock és John leülnek hát egy padra. És Sherlock kihasználja az alkalmat, hogy egy igen fontos kérdést megvitasson. Vajon a gárdisták kiképzésének része, hogy megtanítják nekik, hogyan NE vakarják a feneküket, ha az esetleg viszketne szolgálat közben. Afferens neuronok a periferális idegrendszerben. Mondja erre John. Hogy mi? Fenékviszketés, mondja John. Ó. Na, és miért nem beszélsz már az előző parancsnokoddal, kérdezi Sherlock, gyorsan túllépve a hátsófél vakarásának témáján. Előző? Miért, talán most is van parancsnokom? Johnt igencsak érdekelné ez a kérdés, de Sherlock gyorsan javítja magát: Úgy értem, volt. Sholto őrnagy a volt parancsnokod. Mi történt vele? Sherlock laza freudi elszólásáról azért szerintem egész szépen elbeszélgetnének egy pszichológussal, de John inkább mégsem bolygatja a témát, mesélni kezd Sholtóról. Kitüntették, háborús hős. De ahogy az lenni szokott, természetesen nem mindenki szemében. Újoncokat vezetett a harctérre, ami természetesen szükséges, bevett eljárás, csakhogy akció közben valami hiba történt, és mindenki meghalt kivéve Sholto őrnagyot. Ő él, de több halálos fenyegetést kapott már, mint Sherlock valaha fog. Sherlock ezt erősen kétli. Sherlock egyébként is csak csevegni próbált, ezért kérdezgetett Sholtóról. Többet nem fordul elő. John pedig mintha szándékosan nem venné észre, hogy Sherlockot azért érdekli ennyire Sholto, mert nehéz neki elviselni (földolgozni), hogy rajta kívül más is van, aki nagy hatással volt John életére.

És, ha már a John életére nagy hatást gyakoroló, sőt, az életét teljesen megváltoztató emberekről beszélünk, akkor itt van Mary. De hidd el, Sherlock, semmi sem fog változni, miután összeházasodtunk. Továbbra is járok veled nyomozni, hiszen te is alapjaiban változtattad meg az életem. Te egy… faszfej vagy. John végül erre a következtetésre jut, hiszen már csak egyedül ül a padon, Sherlock az érzelmes monológ közepén jól otthagyta. Sherlock egyetlen mentsége, hogy mivel ő az álcázás mestere, már ment is, hogy beépüljön a gárdisták közé, és így eljusson a szálláshelyükre. Kucsmát húzott a fejébe, és egyszerre lépett ő is. Céljához érve a kucsmát letette, haját megborzolta, mert a göndör fürtöket ápolni kell, majd egészen egyszerűen bement a gárdistákhoz, de még nem talált semmi különöset. Időközben megtörténik az őrségváltás, Bainbridge indul zuhanyozni. Övét lecsatolja, egyenruháját gombolja. Eközben John eljutott Bainbridge parancsnokához. A parancsnok igazi szemét módon viselkedik Johnnal, főleg, miután fölismeri, hogy John az, aki azzal a füles sapkás mitugrász detektívvel szokott együtt rohangálni. John már tűnhet is innen el, semmi köze, hozzá, hogy mi történik a királyi gárdában. Ekkor jön be egy katona jelenteni, hogy Bainbridge összeesett a zuhanyozóban, minden csupa vér, Bainbridge halott. A parancsnok és John együtt rohannak a helyszínre. Bainbridge a hasán fekszik a mosdó véres, vizes padlóján. John megvizsgálná, de a parancsnok nem engedi, mert hirtelen meggyőződése lett, hogy John a gyilkos, vagy legalábbis egy szélhámos, aki most valamiért orvosnak adja ki magát. Egy katona ekkor hozza Sherlockot, aki „itt szaglászott”. A parancsnok gyorsan vált, most már meg van győződve róla, hogy Sherlock a gyilkos, aki összejátszott Johnnal, hogy bejusson. De Sherlocknak nem lett volna ideje a gyilkosságra, hiszen még csak most volt őrségváltás. Gyilkos fegyver sincs nála. A zuhanyozó ajtaja egyébként belülről volt bezárva, Sherlock pedig nem csuromvíz, tehát nem mászott be felülről, hogy valami láthatatlan fegyverrel leszúrja a fiatal katonát. John nem várja meg, hogy Sherlock kikezdhetetlen érvei hassanak a parancsnokra. Előjön belőle a határozott katona, nem tűr ellentmondást, megvizsgálja az áldozatot. John tehát a sebet vizsgálja, Sherlockot közben a rejtély nyűgözi le. Bezárt ajtó, a gyilkos fegyver sehol. És ekkor John fölfedezi, hogy Bainbridge még lélegzik. A katonákra ráparancsol, hogy hívjanak mentőt, Sherlockot pedig fölszólítja, hogy szorítsa a sálját a vérző sebre. Most John irányít, határozottan és gyorsan. Ő a parancsnok, Sherlock pedig engedelmeskedik.

Emlékszik még valaki egyébként, hogy mi most éppen egy esküvőn vagyunk? Pedig ott vagyunk, a hallgatóság eddig lélegzet visszafojtva figyelte Sherlockot. Ő pedig most játszani hívja a közönségét: pókember képességeivel rendelkező, falakon mászó gyilkos, és egy fegyver, amely láthatatlanná válik. De mi az igazán lenyűgöző ebben a történetben? Tipp? Scotland Yard (aki természetesen Lestrade, mert a Greg még mindig nem jut eszünkbe, ugye.) például mit gondol? Végül is, ha úgy vesszük, Lestrade nyomozó, mondja kedvesen Sherlock. Mi az ötlete? Lestrade persze azon kezd gondolkodni, hogy hogyan történhetett a gyilkosság. Végül arra jut, hogy egy törpe bemászott a szellőzőnyíláson. Nem nyert, mondja Sherlock. Következő? Tom Molly fülébe sutyorog. Sherlock is kíváncsi, mit is mondott? Tom föláll, mint aki felelni készül. Izgul, de azért van benne valami félénk magabiztosság. Elmélete szerint Bainbridge magát szúrta le, egy tömörített vérből és csontból készült tőrrel. Mire az elmélete végére ér, szerintem már Tom maga sem tudja, hogy miről beszél. Sebbe beletörő csont és hústőr. Sherlock nem tudja, hogyan préselje egy „nem” szócskába, hogy Tom mekkora idióta, Molly meg csöndben elsüllyed a vőlegénye mellett.

Hölgyeim és uraim, az egyetlen lenyűgöző elem ebben a zavarba ejtő gyilkossági kísérletben nem más, mit maga John Watson. Mert John a legcsodálatosabb ember, akit Sherlock valaha ismert. Amíg Sherlock a legtökéletesebb rejtély megoldásával volt elfoglalva, John megmentett egy életet. De persze nem csak azért vagyunk itt, hogy méltassuk Johnt, hanem azért is, hogy jól zavarba hozzuk, folytatja Sherlock. Hé! Hé! Várj már! Szól közbe Lestrade hevesen. De mégis hogy történt? Hogy szúrták meg Bainbridge-et? Sherlock kelletlenül vallja be, hogy erre nem jött rá. Kiábrándító. De hozzuk inkább zavarba Johnt! Jöjjön a legénybúcsú!

Molly és Sherlock a laborban, Sherlock Molly segítségét kéri. Mert a férfi ugyan képzett vegyész, de inni nem igazán szokott, ezért nem tudja, hogy bulizzon úgy Johnnal, hogy másnap ne legyen hullarészeg. Mennyit is kéne pontosan innia, hogy a kellemetlenségeket elkerülje? Most azt mondod, hogy én iszákos vagyok, ezért tudom, hogy lehet elkerülni a másnaposságot, ezért kell a segítségem? Molly láthatóan nem boldog. Sherlock is megérzi, hogy itt most elkelne egy kis udvariasság, úgyhogy megdicséri Mollyt, hogy jól néz ki. Jól is vagyok, feleli Molly. Tom még mindig nem szociopata és csodás az ágyban. Életünkben sok a szex, a szex, a szex. Sherlock erre úgy forgatja a szemét, hogy én is beleszédülök. Látszik, hogy legszívesebben azt kérdezné: miért mondod ezt most nekem Molly? Miért, miért, miért? Na, vajon miért? Ilyen előzmények után azért csak eljutnak a nem borzasztóan berúgós kocsmatúra megszervezéséig. Ja, mert a legénybúcsú tematizált kocsmatúra lesz: igyunk minden utcában, hej, ahol találtunk együtt egy holttestet. Bájos. Sherlock hatalmas kémcsövekkel érkezik az első kocsmába, és fejenként 443,7 milliliter sört kér. Szóval így kell tudományosan nem berúgni. A kémcső-pohár egyébként marha jól néz ki, ha innék sört, csak ilyenből tenném.

Az ivászat egyre durvul, a jól ismert Sherlock zene a bárok hangulatának megfelelően kissé gépiesen szól, de így is szép. Sherlock serényen gyűjti az elfogyasztott alkohol mennyiségre és az ürített vizelet mennyiségre vonatkozó adatokat, a telefonján külön alkalmazás van erre, amellyel bonyolult számításokat végezhet. Csak azzal nem számol, hogy John titokban némi töménnyel bolondítja meg a kémcsövek tartalmát. Így persze az este eredménye mégiscsak egy hosszú karjaival koordinálatlanul nagyon viccesen kapálózó, de totál részeg Sherlock lesz. Van neked nemzetközi hírneved, kérdezi Sherlock Johntól, miközben a 221B-be vezető lépcsőn egymásba gabalyodva próbálják kialudni az alkoholmámort. Mert én nemzetközileg híres vagyok, csak nem ugrik be, miért. A bűnözéshez, vagy valami ilyenhez köze van. Mrs. Hudson jön, viszi ki a szemetet, és meglepetten tapasztalja, hogy a fiúk már megjöttek, pedig alig két órát voltak távol. Sherlock erre csak annyit tud mondani, pontosabban valami hangokat kiadni, hogy: Á, Hudders. Ezt a becenevet gyakrabban kéne használni. John és Sherlock valahogy bejutnak a lakásba. A fotelban dülöngélnek egymással szemben. Sherlock homlokán egy Sherlock Holmes feliratú post-it díszeleg. Johnén egy Madonna feliratú. A kérdés természetesen: ki vagyok én? John leírása Sherlockról: férfi vagy, nem olyan magas, mint az emberek gondolják, okos vagy. te legalábbis biztos ezt állítanád magadról, egyeseknek fontos vagy, tudsz kedves lenni, de az emberek általában nem szeretnek, mert rossz benyomást keltesz. Sherlock ennyi információ hallatán arra következtetésre jut, hogy ő bizony Anglia jelenlegi királya. John erre enyhe röhögőgörcsöt kap. Sherlock azért tudhatná, ki az a II. Erzsébet. Igaz, azt sem tudja, hogy a Föld a nap körül kering. (Egyébként meg Benedict Cumberbatch/Sherlock igenis Anglia jelenlegi királya, de hát tudom, hogy nem kell nektek magyaráznom a többrétegű poénokat.)

John most már kiderítené, hogy ő kicsoda, de amikor rákérdez, hogy egy szép nő-e Sherlock kijelenti, hogy a szépség csak egy konstrukció, amelyet gyerekkori élményeink és a minket ért hatások határoznak meg. Sherlockkal egy élmény játszani. Főleg, miután bevallja, fogalma sincs kicsoda valójában John, a nevet csak úgy kiírta az újságból. Sherlock is remekül fölfogta a játék lényegét. A hangulatot még csak fokozza, amikor a fenti leírás (nem olyan magas, egyes embereknek fontos, de sokan utálják) alapján Sherlock arra jut, hogy ő bizony John Watson. Ekkor lép be egy ügyfél. John félreérthetetlenül megmutatja neki, hogy melyikük Sherlock. Még fütyül is hozzá. (Ezt állítólag poénnak szánta Martin Freeman, de aztán benne hagyták a filmben. Egyébként meg kell jegyeznem, hogy ennyire kicsinek, hobbitszerűnek még sosem láttam Martin Freemant, mint ebben a jelenetben. Lehet, hogy azért is, mert Benedict Cumberbatch meg nagyon szétdobálta hosszú végtagjait, merthogy Sherlock részeg, de tényleg Martin Freeman fantasztikusan pici.) Az ügyfél egy visszafogott, szolid megjelenésű ápolónő, aki nem sokat randizott még életében, de pár hete találkozott álmai férfijával. Vacsora, beszélgetés, rögtön passzoltak, minden szép volt és romantikus, de a férfi azóta eltűnt. A nőt az eset annyira fölkavarta, hogy még a férfi lakására is elment, de ott azt tudta meg, hogy a férfi még a randi előtt meghalt. A nő drámai hangon jelenti be, hogy őszintén hiszi, hogy egy szellemmel randizott. EGY SZELLEMMEL, Mr. Holmes! Kár, hogy Sherlock, aki egy perce mintha még a könnyeivel küzdött volna, már alszik. Nehéz az élet, ha az ember részeg. John is alszik. Bunkó vagy, bunkó! Mondja neki Sherlock, aki hirtelen föléled, és érdekelni kezdi az eset. Az ápolónő egész oldalakat talált az interneten, amelyeken halott férfiakkal randizó nők osztják meg egymással élményeiket. Sherlock, John és az ápolónő indulnak is a halott férfi lakására, hogy kiderítsenek valamit. A baj csak az, hogy Sherlock agya részegen részleteiben tökéletesen működik, csak valahogy egésszé nem tudja össze rakni a világot. És a detektív máskor kecses mozdulatai is megváltoztak kissé. Hatalmas mozdulatokkal veszi le a kabátját, pedig csak a zsebet kellene megtalálnia rajta, ott van az a fránya nagyító. He’s clueing for looks. Kereseket nyom, nyugtázza a dolgot bájos részegséggel John. Nem tűnik föl neki, hogy valahogy összekavarta a „nyomokat keres” mondat egyszerű szavait. A lakás tulajdonosa már enyhén ideges, hívná a rendőrséget. Az sem vigasztalja, hogy mi közben teljes szépségében megcsodálhatjuk a földön fetrengő Sherlock fenekét. Az ápolónő próbálja menteni a helyzetet. Ez itt Sherlock Holmes, a híres detektív és társa, John Hamish Watson. Sherlock ekkor dönt úgy, hogy szolidan a szőnyegre hány.

John a börtöncellában ébredezik, érezni, hogy még gondolkoznia is fáj az átmulatott éjszaka után. Jön Lestrade, kirobbanóan vidám, őszinte káröröm árad belőle, hogy ezek ketten itt milyen gyengék, még egy tisztességes berúgástól is rögtön kidőlnek. Nem is hajlandó halkan beszélni Johnnal, inkább még rá is ordít. Kit érdekel, hogy John másnapos. Persze szerintem Lestrade-ből azért is hiányzik a kellő megértés, mert fáj neki, hogy őt nem vitték el mulatni. Pedig mennyire vicces lett volna. Sherlock nehezen tud visszaemlékezni rá, hogyan is kell járni, de aztán pár dülöngélő táncmozdulat után csak sikerül beindítania azokat a hosszú lábait. A rendőrségről kifelé menet John tettetné, hogy nagyon jó volt a legénybúcsúja, de nem szükséges, Sherlock szerint is szörnyű volt. Ráadásul Tessa (jé, emlékszik a nevére) a szellemmel randizó ápolónő esetét is elszalasztották, pedig ígéretes volt. A francba.

A 221B-ben Mrs. Hudson tradicionális angol reggelit készít Johnnak, és közben megint arról cseveg, hogy a házasság teljesen megváltoztatja az ember életét. Ő például Floridába költözött Frank Hudsonnal, és minden fantasztikus volt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Frank egy drogkartellt üzemeltet, és szét nem lőtte valakinek a fejét. John, aki eddig is szenvedve nézte a kolbászokat és a babot, és inkább a fájdalomcsillapítót falta volna, annál a pontnál áll föl, hogy a fizikai vonzalom Mrs. Hudson és a férje között persze mindent elsöprő volt. Volt egy éjszaka, amikor… de hagyjuk is, jön még John látogatóba a 221B-be, lesz még alkalma meghallgatni ezt a történetet. Nézzük meg inkább, mit csinál éppen Sherlock. Sherlock éppen Sholto őrnagyról olvas elítélő cikkeket az interneten. De ezt gyorsan abbahagyja, amikor megjelenik John. Maradjunk csak inkább a szellemmelrandiztam.comnál. A szellemnek bizony több áldozata is volt már. Hirtelen egy tárgyalóteremben találjuk magunkat. A padsorok között nők állnak, Sherlock könyörtelenül válogat közülük. Végül négy nő marad. Hárman közülük láthatóan inkább romantikusak, a negyedik, Vicky szintén a tökéletes férfit keresi, de ő abban is benne van, ha partnerén éppen maszk van, amikor találkoznak. Sherlockkal is folyamatosan flörtöl. A négy nőt látszólag semmi sem köti össze. A szellemmel (akinek minden alakalommal más neve volt) az ő lakásán találkoztak. Az igazán érdekes az, hogy mind a négy nő esetében más volt a lakás. Megjelenik John, hirtelen visszatérünk Sherlock lakásába. Elbűvölő látvány, ahogy a szobában a padlón, az asztalokon és úgy egyébként minden látható helyen laptopok vannak szerteszét. Sherlock így chatel a nőkkel. És mennyivel jobb ez már, mintha mondjuk egy laptopon nyitott volna meg tíz ablakot. Sherlocknak van stílusa. De térjünk vissza tárgyalóterembe. Különböző nevek, különböző címek, és a férfi mind a négy esetben máshogy is nézett ki. A négy nő szörnyülködése közepette Sherlock végre rájön, hogy a férfi, aki átverte őket, gyászjelentésekből lopta el halottak személyazonosságát és lakását, hogy a nőket elcsábíthassa. Ötödik szörnyülködőnek becsatlakozik Tessa is, az ápolónő, Sherlock nagy örömére. De vajon mit keresett a férfi? Nevezzük őt Tiszavirágnak, angolul Mayflymannek, hiszen mindig csak egy éjszakára akarta nőket, de miért? A nők foglalkozása sorban: kertész, szakács, ápoló, biztonságiőr, szobalány. A baj csak az, hogy nem ugyanaz alkalmazza őket. És hiába kérdez rá Sherlock a kedvenc parfüműktől a férfiideáljukig mindenre, semmi sem közös bennük. Esetleg van valami titkuk? Erre mind a négy nő nagyon gyorsan elköszön. (Tessa még kissé gúnyosan azt is hozzá teszi, hogy jó szórakozást az esküvőn.) Persze, hogy mindegyiküknek van valami titka, csak azt kellene tudni, hogy mi az. És Sherlock továbbra sem érti, miért akarta ezeket a nőket egy éjszakára Mayflyman. John szerint bezzeg ez egyértelmű. A férfi házas, és egy kis változatosságot akart. Házas, csap le a szóra Sherlock. Már megint ott áll John és Mary esküvőjén a megkövülten bámuló násznép előtt. Úgy egy percig pergő gyorsasággal szidja a házasság intézményét, amely fullasztó és unalmas, és mennyire igaza volt Johnnak, hogy egy férfi ebből csak kitörni akarhat. Mary egy grimasszal jelzi, hogy bármennyire izgalmas fejtegetés is, ezt talán nem itt, és nem most kéne. Sherlock gyorsan kapcsol is, inkább azt emeli ki, hogy John fantasztikus, mert nagyon jól ismeri és megérti az embereket. Ha valaki, egy gyilkost szeretne elkapni, forduljon Sherlockhoz bizalommal, de ha egy megértő ember kell, aki életeket ment (Sherlock életét is megmentette már minden lehetséges módon), akkor John Watson az igazi. Emeljük hát poharunkat Mary Elizabeth Watsonra és John Hamish Watsonra, akik egy új kalandba kezdenek ma együtt. Szem nem marad szárazon. Érkezik a fotós is, mindenki boldog. Ám Sherlock kezéből ekkor lassított felvételben hullik ki a pezsgőspohár. Valamire rájött. Mégpedig arra, hogy Tessa, az ápolónő tudta, hogy John teljes neve John Hamish Watson. De mégis honnan? Ugrunk vissza tárgyalóterembe, hogy megkérdezzük Tessát, honnan ilyen jól értesült, majd derűs kis összeállítás következik arról, hogy bár Sherlock a legváratlanabb pillanatokban támadta le Johnt, hogy „mégis mi az a „H” a nevedben?”, választ nem kapott. (Ebből a jelenetsorból egyébként kiderül, hogy Sherlock ugyanolyan török papucsban tartja a dugi cigijét, mint a XIX. századi Holmes a dohányt. Imádom az ilyen apróságokat.) Végül persze Sherlock megszerezte John születési anyakönyvi kivonatát, így fény derült a Hamish-re. És persze Sherlock arra is rájön közben, hogy egyetlen ember tudott még a Hamish-ről. Maga A Nő. Mindnyájan emlékszünk a jelenetre, amelyben John kedvesen neveket ajánl az aktívan flörtölő Sherlocknak és Irene-nak, születendő gyermekük számára. A tény, hogy Irene tudott John középső nevéről a történetet nem viszi előre, viszont megajándékoz bennünket egy remek jelenettel: a tárgyalóteremben megjelenik A Nő is, teljes harci díszben, azaz meztelenül. Hívogatón végigsimít Sherlock járomcsontján, amellyel egy hevesebb pillanatban lehet, hogy megvágná magát. És sajnos csak ennyi. Sherlock már ki is űzi elméjéből A Nőt. Fontosabb dolga is van most, minthogy rá gondoljon. De az már biztos, hogy szokott rá gondolni.

John teljes neve egyébként akkor lett nyilvános, amikor – John nagy bánatára – rákerült az esküvői meghívóra. A meghívót pedig Tessa biztosan látta, hiszen még mondta is, hogy jó szórakozást az esküvőn! A Mayflyman tehát egy olyan nővel is randizott, aki tudott az esküvőről. Ez persze lehet véletlen egybeesés is, gondolkodik Sherlock. De mit mondunk mindig a véletlenekről, kérdezi Mycroft. Most már ő áll ott a tárgyalóteremben. A pulpitusról fenyegetően néz le Sherlockra, de az egyértelmű, hogy azért van itt, hogy segítsen az öccsének megoldani a rejtélyt. A véletlenekről egyébként annyit kell tudni, hogy az univerzum ritkán lusta annyira, hogy hagyna valamit véletlenül egybeesni. A Mayflyman tehát tervezett, előkészített, hazudott, álruhába bújt, nem riadt vissza semmitől, hogy ott lehessen John és Mary esküvőjén. És mégis miért? Annyi már biztos, hogy bűnös szándék vezeti… És itt van most, az ünneplő rokonok és barátok között, az esküvőn. Sherlock pohara leseik, ő pedig egy kicsit kizökken. Energikusan átugrik az ünnepi asztalon, és már megint arról beszél, hogy John milyen csodálatos. A pulóverei műremekek és remekül főz. Sherlock a felszínen szinte már hisztérikus, de közben minden idegszálával koncentrál, keresi a Mayflymant a teremben. (Benedict Cumberbatch zseniális, ahogy hisztérikus és koncentrál egyszerre.) John és Mary pedig már érzi, hogy valami nem oké. Sherlock közben tovább gondolkodik, a tárgyalóteremben még mindig ott van Mycroft, és Sherlockból hirtelen kibukik: GYILKOSSÁG. Itt bizony gyilkosság fog történni mindjárt! A teremben megfagy a levegő, és a helyzetet az sem menti, hogy Sherlock a gyilkosságot a házassághoz próbálja hasonlítani, hiszen mindkettőben két ember van, és addig tart, amíg egyikük meg nem hal. Senki sem nevet.

Sherlock nem zavartatja magát, tovább pörög. Hirtelen ismét pasit fogna a koszorúslánynak, aki flörtölt vele (a lány neve egyébként Janine), persze csak azért, hogy így is a Mayflymant keresse. Smst ír Lestrade-nek, hogy tegyen róla, hogy senki ne hagyhassa el az esküvő helyszínét (közben Jeffnek szólítja Lestrade-et, aki mint tudjuk, Greg, de ezt Sherlock valamiért nem bírja fölfogni, remélem, erről a poénról leszakadunk már egyszer, kezd idegesítő lenni, még akkor is, ha Arthur Conan Doyle maga sem tudta mindig, hogy mi Lestrade keresztneve), majd két kecses tánclépés között azt mondja Johnnak, hogy Vatican Cameos. Ebből John is tudja, és mi is tudjuk, hogy valaki meg fog halni. Közben Sherlock két saját magának adott, jól irányzott pofonnal kicsit észhez tér, és rájön, hogy hatékonyabb, ha inkább a gyilkosság célpontját kezdi keresni, nem pedig a lehetséges elkövetőt. Na, de ki az, akit egy esküvőn, és csakis egy esküvőn lehet megölni? Mrs. Hudson szerint most éppen Sherlock az ideális jelölt, mert beszédével már jó ideje táncol a násznép idegein. Sherlock Mrs. Hudson megjegyzését csupán a részegség jelenek tekinti. Nem is törődik vele sokat, inkább kedélyesen előadja, hogy ő bizony Johnt, Lestrade-et és Mycroftot is könnyűszerrel meg tudná ölni, többször el is képzelte már hogyan, amikor éppen unatkozott. (Mindeközben Molly egy villával szúrja meg vőlegényét, mert az fölveti, hogy Sherlockkal talán nem minden oké. Hogy lesz ebből házasság?) Közben persze kiderül az, amit kivételesen minden néző tudhatott már jóval Sherlock előtt, ha csak egy kicsit is figyelte ezt az epizódot: a gyilkosság kiszemelt áldozata Sholto őrnagy. Aki nagy hibát követett el, amikor újoncokat vitt a csatatérre. Ma remeteként él, halálos fenyegetések közepette. Csupán öt alkalmazottja van, akiket szigorú titoktartásra kötelezett. Közülük az egyik Tessa, az ápolónő. Sherlock egy kis cetlin üzenetben figyelmezteti Sholto őrnagyot, hogy mi készül ellene.

De mégis hogyan lehet megölni valakit egy esküvőn úgy, hogy az ne tűnjön föl senkinek? Archie-nak a lefejezéseket és szemüregből kimászó nyűveket imádó kisfiúnak megvan a válasza. (És ha jó a válasz, jár neki egy lefejezett apáca, ígéri Sherlock.) Archie szerint a láthatatlan ember tette, a láthatatlan késsel. Mármint a láthatatlan ember, aki megpróbálta megölni a gárdistát. És Sherlocknak ekkor epifániája támad, Archie ügyes volt. A Mayflyman mindent előkészített. Nőket csábított el, hogy bejuthasson az esküvőre, és elpróbálta a gyilkosságot. A gárdista leszúrása volt a próba. Sherlock már megy is Johnhoz: Sholto őrnagyot mindjárt megöli valaki. Nem tudom, ki és hogyan, de az áldozat biztos. Sholto közben távozott a teremből, Sherlock rohan utána, John meg Sherlock után, Mary meg John után. Szép menet, csak a násznép nem ért semmit. Sherlock nem emlékszik az őrnagy szobaszámára, mert valamit azért néha törölnie kell az agyából. Szerencsére Marynek hihetetlen memóriája van, emlékszik, hogy a 207-es szoba az. Sholto őrnagy bezárkózott a szobájába és fegyverrel a kezében méltósággal várja a halálát. Nem is engedi be a futólépen érkező Sherlock-John-Mary triót, csak egy feltétellel: Sherlock oldja meg az ügyet. Mondja meg, hogy fogja őt megölni a falakon átjutó láthatatlan ember, a láthatatlan késsel. Mary azt mondja Sherlocknak, oldja meg az ügyet, és akkor az őrnagy beengedi őket. Sherlock szerint, ha eddig nem jött rá, mi történt a gárdistával, és mi lesz az őrnaggyal, akkor most sem fog. Johnnál elszakad a cérna: ne hisztizz már, eddig sem a rejtélymegoldás volt a lényeg! Te egy drámakirálynő vagy, Sherlock! Imádod az ilyen helyzeteket. Tessék, itt a dráma: zárt ajtó és egy gyilkosság, oldd meg! Erre a kijelentésre Sherlock olyan drámakirálynő fejet vág, hogy öröm nézni. De aztán csak megoldja az ügyet: eszébe jut a hústű, amelyet még az epizód elején láttunk. A gárdistát és az őrnagyot is egy vékony tőrrel szúrták meg, az egyenruhájuk övén keresztül. A tört aztán kihúzták, de a sebet összetartotta a szoros öv. Bainbridge, a gárdista akkor kezdett vérezni, amikor zuhanyozni ment és emiatt levette az egyenruháját. Késleltetett hatású leszúrás. Ha az őrnagy kioldja az övét, meghal. (Sherlock az események forgatagában azért nem rest megjegyezni, hogy John is egy drámakirálynő, de hát ezt tudjuk jól.)

Az őrnagy meg akar halni, arra készül, hogy kioldja az övét, nagyon sokan akarják a halálát, és ő nem akar már ellenkezni velük. Sherlock ebben a percben kivételesen igazán emberien viselkedik: meggyőzi az őrnagyot, hogy nem teheti ezt John Watsonnal, katonatársával és barátjával, az esküvője napján. Maga Sherlock sem tenne ilyet, pedig ő márt nagyon sok mindent megtett Johnnal. Az ajtó lassan kinyílik és John bemehet orvosi segítséget nyújtani. A veszély elhárult. Béke és nyugalom. Sherlock keringőzni tanítja Janine-t, már megint jót flörtölnek. Sherlock még abba is beavatja a lányt, hogy ő bizony nagyon szeret táncolni, és alig várja, hogy tánctudását végre egy nyomozás közben is megcsillogtathassa. Bizonyításképpen még pördül-fordul is egyet. Érkezik John, nagyon vidám, most, hogy Sherlockkal megint megakadályoztak egy gyilkosságot. Befut Lestrade is, hozza az esküvői fotóst, ahogy Sherlock kérte tőle. A fényképek csodálatosak, csak éppen John és Lestrade nem tudja, hogy mit nézzen rajtuk. Sherlock persze nem bírja ki, hogy kicsit ne érzékeltesse, hogy ő milyen okos, a többek meg milyen hülyék, de aztán csak elmondja, hogy mi a helyzet: maga fotós egyik fényképen sem látható. Sőt, a fényképész az, aki egy esküvőn bárhova észrevétlenül bemehet. Nem is látják az arcát rendesen. Jonathan Small (aki nevét szintén A négyek jeléből kapta) az, aki megpróbálta megölni a gárdistát, majd Sholto őrnagyot. Jonathan testvére egyike volt azon újoncoknak, akik Sholto hibája miatt haltak meg. Jonathan csuklóján már kattan is Sherlock bilincse („mindig van nálad bilincs?” Janine reménykedik, de Sherlock lehűti a kedélyeket), Lestrade már viheti is. Miután Sholto ápolónőjétől végre megtudott mindent az esküvőről majd elpróbálta a gyilkosságot, Jonathan Small a csoportkép készítése közben szúrta meg Sholto őrnagyot. Minden tökéletes volt, csak azzal nem számolt, hogy az esküvőn ott lesz Sherlock Holmes.

És íme, itt a buli fénypontja: Sherlock a saját szerzeményét, egy keringőt hegedül, az ifjú pár meghatottan táncol. Mindenki boldog. A tánc végeztével Sherlock virágot dob Janine-nak, izzik köztük a levegő, mondom én. És most Sherlock még egyszer beszélni kezd. Először is elnézést kér a fönnakadásért (azaz, hogy elkapott egy veszélyes gyilkost), de a lényeg még csak ezután jön. Sherlock utolsó esküje. Sherlock megesküszik Marynek és Johnnak, hogy mostantól kezdve mindig ott lesz, mindhármuk mellett. Izé. Mindkettejük mellett. Ez Sherlock első és utolsó esküje. Most már – az Oh, What a Night c. számmal – végre indulhat a parti. Sherlock odamegy Maryhez és Johnhoz, és azonnal magyarázni kezd: Mary étvágya mostanában megnőtt, és az ízérzékelése is megváltozott, Sherlock erősen javasolja, hogy csináljon egy terhességi tesztet, mert ez mind a hármak jele (The Sign of Three). Marynek kisbabája lesz. Mary és John felváltva pánikolnak és idegesek kicsi, mert erre mégiscsak nekik kellett volna rájönniük ugye, nem pedig Sherlocknak, aki se nem nő, se nem orvos. Ne essetek pánikba! (Mondja Shelock. És legyen nálatok törölköző. Mondom én.) Velem annyira jól elboldogultok, hogy egy igazi kisbabával már semmi gondotok nem lesz. Ezen mindhárman fölszabadultan nevetnek. Elmondhatatlanul aranyos ez a jelenet. Kicsit még elviccelődnek azon, hogy Johnt Sherlock tanította táncolni a 221B behúzott függönyei mögött, de aztán Mrs. Hudson egyszer rájuk nyitott, innen indultak a pletykák. Á, most már mindent értünk. Az ifjú pár elvonul táncolni. Sherlock pedig Janine-nal táncolna nagyon, de aztán nem lesz belőle semmi. Molly is mással táncol. Az utolsó jelenetben Sherlock magára kanyarítja csodás kabátját, a gallérja fölhajtva. Sherlock szomorúan távozik a buliból. Korán. És egyedül. Minden megváltozott. John megnősült.

És ezzel a hogyvolt végére értünk. A következő hogyvolt nem tudom mikorra várható, mert most szakdolgozatot kell írnom. De azért igyekszem még idén hogyvoltot is írni. Addig is ajánlom mindenkinek a Sherlock panelt az idei Comic-Conon. Elhangzottak érdekes dolgok.