2014. január elsején a BBC végre vetíteni kezdte a Sherlock várva várt 3. évadát. (A Many Happy Returns című miniepizódot, ugye mindenki látta? Szemérmetlen önreklám, tudom, bocsánat. A miniepizód minihogyvoltja egyébként: Sherlock közeledik.) Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy most már legyen a 3. évadról hogyvolt is. Vágjunk bele!

Az epizód sem indul lassan, Sherlock sírkövét látjuk, halljuk, ahogy John fölordít: „Sherlock!”, majd látjuk is a híres jelenetet. Sherlock a tetőn, könnyeivel küszködve búcsúzik Johntól. De mi történik közben a háttérben? Szorgos kezek lehozzák a tetőről Moriarty hulláját. És ez még csak a kezdet. Profi módon rátesznek egy Sherlock álarcot is, hogyha ott fekszik majd a járdán véresen, és John fölé hajol, akkor minden teljesen hihető legyen. Eközben Johnt elüti a biciklis, Sherlock pedig egy bungee jumping kötél segítségével berepül a kórház ablakán Mollyhoz. Ekkor természetesen Sherlock fölborzolja göndör fürtjeit, mert a jó megjelenés minden helyzetben fontos. Utána pedig megcsókolja Mollyt. De úgy, hogy Molly nem kap levegőt. No meg, a rajongó(lányok) sem. Ekkor John már ébredezne, de jön Derren Brown (ennek az angolok biztosan nagyon örültek), és egy kicsit még álomba ringatja, hogy a szorgos kezeknek legyen idejük kihozni az utcára Moriarty elmaszkírozott holttestét, és mindent elrendezni körülötte. John magához tér, csakhogy megint elájuljon, amikor meglátja halott barátját. Mi persze látjuk, ahogy az élő eleven Sherlock kisétál a kórházból.

Hülyeség! Mondanátok erre Ti? Lestrade felügyelő is így gondolja. Merthogy az egész fenti jelenetet Anderson mesélte Lestrade-nek. Andersont, akit annyira imádtunk utálni, annyira mardossa a bűntudat, hogy a halálba kergette a zseniális Sherlockot, hogy időközben szakállt növesztett, és napjait azzal tölti, hogy különféle elméleteket gyárt arról, hogyan élete túl Sherlock a zuhanást. Azaz Anderson lett az Első Számú Sherlock Rajongó, Aki Hisz Sherlock Holmesban. Anderson bűntudatát csak növeli, hogy közben persze kiderült az igazság: Sherlock nem volt csaló, Jim Moriarty valóban létezett, veszélyes bűnöző volt.

A következő jelenet, amelyben John Sherlock sírjánál áll bánatosan, két dolog miatt fontos: kiderül, hogy Johnnak barátnője van, valamit az is, hogy – John, nem a barátnője – bánatában bajuszt növesztett, ami nagyon rosszul áll neki.

Közben már egy ősember külsejű ember fut, valahol Szerbiában, egy sötét erdőben. Hőkamerával fölszerelt helikopterek és katonák üldözik, el is fogják mindjárt. Indul a kínvallatás. (Nekem erről a jelentről egyébként mindig a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült Little Favour című kisfilm jut eszembe, de tudom, túl nagy rajongó vagyok.) Sherlock – mert persze ő az ősemberkülsejű egyén – csak úgy menekül meg a még nagyobb kínoktól, hogy megmondja a vallatójának, ha most hazamegy, ágyban találja a feleségét a szeretőjével. A vallató elrohan, és előlép az árnyékból Mycroft. Persze, hogy az idősebbik Holmes fivér két perc alatt magas rangú szerb katonatisztté változott. Mi az neki, ha egyszer haza kell végre vinnie az öcsikéjét a Baker Streetre, mert Londont terrortámadás veszélye fenyegeti. Olyan terrortámadásé, amelyet csak Sherlock akadályozhat meg. Jöhet a főcím.

John bánatosan metrózik, és a bajusza még mindig szörnyű. Az utcán fiatal srácok Guy Fawkesról kiabálnak, de Johnt a lőporos összeesküvés évfordulója most nem nagyon érdekli, a Baker Street 221B-be tart, és amint belép, megrohanják az emlékek, na meg egy kicsit földúlt Mrs. Hudson. Mindeközben titokzatos fekete autó érkezik a Diogenész Klubhoz, persze, hogy Sherlockot hozza. A klubban aztán Sherlockot végre szépen megborotválják, közben azt is megtudjuk, hogy Sherlock Szerbiában fölszámolta Moriarty bűnszervezetének utolsó elemét is. Mycroft nem felhőtlenül boldog, érzékenyen érintette, hogy meg kellett mozdulnia, és egészen Szerbiáig kellett mennie, hogy megmentse az öccsét. Sherlock inkább nem kért volna ebből a megmentésből. Vita kerekedik, amelynek végén Sherlock megállapítja, hogy Mycroft öregszik. Imádnivalóak ezek ketten, tényleg.

Mrs. Hudson a kekszen és a teáscsészéken tölti ki a dühét. Joggal ideges szegény. John még csak nem is telefonált két évig, erre most hirtelen megjelenik, és még ronda bajusza is van. Sherlock a klubban már öltözködik, közben Mycroft tájékoztatná, hogy tényleg súlyos veszély fenyegeti Londont, de Sherlockot jobban érdekli, hogy hol van John Watson. És bajuszt növesztett? Na, ne! Attól meg kell szabadulni.

A bajusz tulajdonosa közben kibékült Mrs. Hudsonnal, és kiderül, azért jött el hozzá két év után, hogy elmondja, megnősül. Megnősülsz? Mrs. Hudson udvariasan csodálkozik. Nem túl gyors váltás ez, Sherlock után? Nem vagyok meleg, ordítja John olyan hangosan, hogy az utolsó pikáns Sherlock-John rajzokat készítő internet felhasználó is meghallja. A jelenet erőltetett is lehetne, de nem az, mert Martin Freeman és Una Stubbs is zseniális, mint mindig.

Sherlock eközben azt tervezgeti, hogy a Baker Steetre viteti magát egy tortában, ott aztán kiugrik belőle, hogy John jól meglepődjön. Édes öcsém, de hisz John élete ment tovább, miután te „meghaltál”, nem lakik ő már a Baker Streeten, közli kedvesen Mycroft. Sherlock még a feltételezését is elutasítja annak, hogy Johnnak lenne élete nélküle is. Képtelenség. De most nem tud ezzel többet foglalkozni, mert megérkezett a kabátja. És így végre Sherlock, a kabátban, rendezett göndör fürtökkel, fölmehet egy háztetőre, hogy két év után újra megérezze London szívverését. Meg kell, hogy mondjam, Sherlocknak sokkal jobban áll „a magasból nézem Londont elmélyülten” póz, mint James Bondnak a Skyfallban. És nem vagyok elfogult, a Skyfallt is szeretem.

A Yolanda dallamaira Sherlock elegánsan belibben egy francia étterembe, tesz néhány észrevételt, majd semmi perc alatt francia pincérré változik. Rajzolt bajuszka, csokornyakkendő, aprócska szemüveg és Martin Crieff akcentusa, minden megvan, ami kell. Az új pincér szerintem elég feltűnő jelenség, de John a világért nem venné észre, ő csak a barátnőjét várja, hogy megkérhesse végre a kezét. (Pedig szegény Sherlock gyakorlatilag táncra perdül John előtt, hahó, élek kiáltásokkal, de hiába.) Megérkezik Mary Morstan, John barátnője. (Amanda Abbington Martin Freeman élettársa játssza.) John nyögdécsel, mondandójának lényege, hogy nagyon boldog ő most, és szeretné, izé…hát… Mary el tudná-e képzelni… Mary egyszerre izgatottan és meghatottan mosolyog, de mielőtt bármit válaszolhatna a fel nem tett kérdésre, Sherlock érkezik egy üveg pezsgővel. És most nem hagyja magát, odaáll, és megmondja, helló, John élek. Ami ekkor Martin Freeman arcán lejátszódik, azért különdíjat érdemelne. Ha most Fargóban lennénk, John most verné szét Sherlock fejét egy kalapáccsal. Mivel nem ott vagyunk, ezért csak az asztalt üti ököllel. Sherlock is érzi már, hogy kissé talán túl lazára vette a dolgot ezzel a hirtelen föltámadással, de azért egy kicsit még feszíti a húrt, és zavartan csak annyit kérdez: ezt a bajuszt, tényleg viselni fogod, John? (A rajzolt bajuszt ő már letörölte. Pedig most jöhetne a bajuszok összecsapása, haha.) Ekkor mi már tudhatjuk, hogy Sherlock vérző orral kullog ma haza.

Sherlock, John és Mary együtt járják a város éttermeit és kifőzdéit. Közben Sherlock ennyit mond: „John 13 módja volt annak, hogyan kerüljem el a halált a tetőn, választottam egyet. Neked nem mondtam el, mi a tervem, de, csak mert féltem, hogy kikotyogod, de most itt vagyok, és szeretném, ha segítenél elkapni a Londont fenyegető terroristákat. Ugye, hiányzott már nagyon az izgalom az életedből?” Miközben így beszél, szerintem ezt gondolja: „John, föl kellett számolnom Moriarty hálózatát, azért nem mondtam el neked, mi a tervem, mert te vagy a legjobb barátom, és nem akartam, hogy bajod essen. De két éven át mindennap gondoltam rád, beszéltem hozzád, ezért is természetes nekem, hogy most újra itt vagy mellettem. Ne haragudj rám!” Szavak és gondolatok azonban nem találkoznak, így John joggal lesz ideges, főleg, hogy megtudja: Molly, Mycroft és úgy 25 csavargó bezzeg tudott Sherlock nagy tervéről. Az este vége tehát tényleg az, hogy Sherlock vérző orral áll az utcán, Mary pedig megígéri, hogy beszél majd John fejével. Mary amúgy nagyon titokzatos és nagyon vagány. Sherlock és ő azonnal megkedvelik egymást. Még abban is egyetértenek, hogy John bajusza iszonyú.

Molly meghatottan, félénk mosollyal fogadja a visszatérő Sherlockot, Lestrade ellenben először jól behúzna neki egyet (pláne, hogy Sherlock még mindig nem tudja, hogy Lestrade keresztneve Greg), de aztán mégis inkább jól megöleli. A jelenet egyszerre vicces és megható. Nem szabad elfelejtenünk, John mennyire mérges, ezért láthatjuk, ahogy éjszaka vészjósló tekintettel fekszik Mary mellett az ágyban. Azon gondolkozik, hogy tehette ezt vele Sherlock. Sherlock eközben megérkezik Mrs. Hudsonhoz. Mrs. Hudson magányosan mosogat, a rádióban éppen egy terrorizmusellenes törvényről beszélnek. Mrs. Hudson először csak Sherlock árnyékát pillantja meg az ajtó üvegén keresztül. Ezzel a sorozat az epizódot inspiráló, A lakatlan ház című Sherlock Holmes történet előtt tiszteleg. A történet egy bizonyos pontján mindennél fontosabb, hogy a 221B ablakából látni lehessen Sherlock árnyékát, mintha bizony éppen otthon ülne. Mrs. Hudson nagyot sikít, de azért biztos örül majd Sherlocknak.

Újra a tetőn vagyunk, Sherlock sírós hangon búcsúzik Johntól. De ezúttal ott röhög mellette Jim. Sherlock rá is szól. Úgy nem lehet átéléssel öngyilkosságot színlelni, hogy közben valaki a füledbe röhög. Azért Sherlock végül elbúcsúzik valahogy, ledobja a Sherlock bábut, amelyet eddig egy kötéllel tartott meg, és beszáll a röhögésbe. Jim és ő egészen úgy néznek ki, mint akik elképzelik, mennyire jót fognak még ezen a csodás pillanaton röhögni, akkor is, amikor már a pálmafák alatt, a tengerparton szürcsölik a koktélt. Nem lesz végre idegesítő John, csak ők ketten. És ekkor James Moriarty és Sherlock Holmes egészen közel hajol egymáshoz… a csókot sajnos már nem látjuk, mert Anderson fölkiált: Mi van?! Az első számú Sherlock rajongó magánkívül van. Ő nem azért hozta létre Az Üres Halottaskocsi (The Empty Hearse) nevű rajongói kört, hogy ott mindenféle agyatlan kiscsajok baromságokat hordjanak össze Sherlock és Jim halhatatlan szerelméről. Ő igazi elméleteket akar, magasröptű társalgást Sherlockról. Ekkor érkezik a hír, hogy Sherlock él. Mi meg még mindig nem tudjuk, hogyan élte túl a zuhanást.

Mary Sherlockkal ismerkedik John blogja (és Sir Arthur Conan Doyle) segítségével. John mindeközben BOROTVÁLOZIK! Eltűnik végre bajusz! Természetesen nem Sherlock miatt, mondja John. Ezt persze akkor sem hinnénk el neki, ha kiírná a pólójára. Egyébként azt hiszem, John ebben a jelenetben megkéri Mary kezét. Már ha a „ne mondd többet, hogy Sherlock miatt borotválkozom, vagy elveszlek feleségül” lánykérésnek számít. A biztos, hogy a bajusz nincs többé.

Sherlock már nagyban nyomoz a terroristák után. Egész tucat olyan ember van, akit árgus szemmel figyel, és a cselekedeteiből tudja, ha valami készül. Ha ezek az emberek elhagyják Londont, mint patkányok a süllyedő hajót, akkor nagy baj van. (Emlékeztek, a patkány az epizód kulcsszava, utalás az eredeti történetre.) Zseniális jelenet következik: Mycroft meglátogatja Sherlockot, sakkoznak és társasjátékoznak (sajnos nem Cluedot játsszanak, pedig azt aztán megnézném), eközben Mycroft nem győzi hangsúlyozni, hogy a Miniszterelnök már a körmét rágja a terroristák miatt, úgyhogy Sherlock szíveskedjen végre tenni valamit az ügyben. Sherlockot azonban a terroristáknál most sokkal jobban érdekli maga Mycroft. Nincs a bátyjának egyetlen barátja sem? Egy barát, akivel ezalatt a két év alatt beszélgethetett volna, amíg Sherlock távol volt? Mycroft kezdi kényelmetlenül érezni magát, ezért szerényen rámutat, hogy ő annyira zseniális, hogy neki még Sherlock is idiótának hat, ezért ki van zárva, hogy mással esetleg csak megpróbáljon beszélgetni. Oké, mondja Sherlock, akkor játszunk tovább, és odadob a bátyjának egy sapkát. A sapkát egy ismeretlen személy felejtette Sherlock lakásán, még nem tudjuk ki az. Csak azt tudjuk, hogy egyszer Sherlockot kereste, de nem találta otthon. A sapka tulajdonosáról (aki nagyon magányos, nagyon fura fickó lehet), lassan mindent megállapítanak, a cipőméretétől kezdve a fogai állapotáig, de a lényeg még mindig Mycroft. Sherlock végül annyira sarokba szorítja a bátyját, hogy Mycroft hangosan kimondja: nem vagyok magányos, Sherlock. Sherlock erre csak annyit felel: Honnan is tudhatnád, hogy az vagy-e? Gyönyörű. Ez ugyanis egyértelmű utalás egy korábbi beszélgetésükre a 2. évad 1. részéből, amikor Sherlock kijelentette, hogy ő nem fél a szextől, mire Mycroft epésen megjegyezte: Honnan is tudhatnád, hogy félsz-e tőle. Itt van tehát két testvér, mindketten magányosak, de beszélgetni, azt tudnak. Az biztos, hogy Mycroft gondolt már arra, hogy ő bizony magányos, Sherlocknak pedig hiányzik John. De most még nincs idő Johnra, dolgozni kell. Mycroft el is megy, Sherlock meg örömében Mrs. Hudsonra kacsint. Vagy ki tudja, lehet, hogy csak azért kacsit, mert a rajongók szeretik, ha Sherlock kacsint. Mrs. Hudson is szereti. Jó dolog, ha Sherlock kacsint, na. De ez egyébként is egy ilyen epizód most, állandóan kikacsintanak ránk.

De akkor munkára! Sherlock is dolgozik, John is dolgozik. Mrs. Hudson győzködi Sherlockot, hogy beszéljen Johnnal. A barátságuk csak nem tűnt el nyomtalanul. Beszélt ő már Johnnal, mondja Sherlock. De John egyértelművé tette az álláspontját, mint egy kicsi Hobbit. Az ebben a jelenetben elhangzó f…cough szójáték a hivatalos magyar változatból sajnos teljesen kimaradt, így a jelenet magyarul kicsit értelmetlen is. A rajongói feliratokban fantáziadús megoldások születtek, például: Kapd…belégzés. Fuck off, mondta tehát John Sherlocknak, így Sherlock, hogy dolgozni tudjon, kénytelen John pótlék után nézni. Molly lesz a félénk, de lelkes John pótlék. Sherlock és Molly meg is oldanak együtt jó pár ügyet, miközben Johnhoz is csak úgy özönlenek a betegek. Egyik betege (napszemüvegben, sapkában, rendezetlen szakállal) a vizsgálatok után hálából, erős akcentussal, erősen ajánlgatja a pornóújságokat Johnnak. Annyira groteszk ez a férfi tényleg, hogy nem hibáztatom Johnt, amiért két perc után elkezdi tépni a szakállát, „Mit akarsz tőlem, Sherlock?” kiáltásokkal. De a szakáll bizony igazi, Sherlock értette, hogy békén kell hagynia most Johnt, és nem jött el a rendelőjébe álruhában. (De azért, ez a jelenet így is valamennyire utalás az eredeti történetre, amelyben Sherlock könyvárusként látogatja meg Watsont...) De John is ki van borulva, az tuti.

Lestrade egy elhagyott földalatti helyiségbe vezeti Sherlockot és Mollyt. A helyiségben egy poros asztal mellett szépen, viktoriánus ruhákba öltöztetett csontváz ül. Lestrade az egészből nem ért semmit, de én úgy látom, az most egyébként is jobban érdekli, hogy mi történt Sherlock és John között, és hogy kerül ide Molly. Sherlock nincs abban a hangulatban, hogy a lelke mélyéig megnyíljon Lestrade-nek, helyette inkább Johnnal vitatkozik gondolatban, és persze gyorsan megfejti a rejtélyt. A rejtélyt egyébként Molly is elképesztően gyorsan megfejti, csak Lestrade-nek kell elmagyarázni: A csontváz egy múzeumból került ide, tűzkár érte, ezért elárverezték. A csontváz mellett egy könyv is van: Hogyan csináltam? Hasfelmetsző Jack műve. Aki tehát ezt a csontvázat megvette az árverésen, nagyon szeretné tudni, hogyan élete túl Sherlock a zuhanást, ezért rendezte ezt az egészet. Na, vajon ki lehet az?

Sherlock közben már rohan is tovább, még mindig Johnnal beszélget magában, szerintem így van ez már két éve mindennap… Sherlock és Molly azt a sapkát, amelyet Mycroft és Sherlock oly behatóan elemzett, elviszi a jogos tulajdonosának. (A srác csöngője úgy csöng, hogy „Mind the gap! Mind the gap!” Én is ilyet akarok!) Sapkás srác tehát imádja a vonatokat, és amikor azt mondom, imádja, úgy értem: IMÁDJA. Nem is meglepő módon a londoni metrónál dolgozik, a biztonsági felvételeket figyeli, és most valami nagyon érdekeset akar mutatni Sherlocknak. Az érdekes dolog előtt azonban még megjegyzi, hogy a barátnője nagy rajongója Sherlocknak. A barátnője? Sherlock leplezetlen gúnnyal kérdez vissza, és a szemével ezt mondja Mollynak: „Barátnője? Ennek a vonatőrült, antiszociális idiótának?” Ez pedig enyhén szólva nem szép Sherlocktól, tekintve, hogy ő maga nem tud bocsánatot kérni a legjobb barátjától, inkább magában beszélget vele. Szóval inkább ne menjünk bele, kinek van baja az emberi kapcsolatokkal…

Térjünk inkább vissza a nagyon érdekes dologra! A biztonsági felvételeken látszik, ahogy egy este egy férfi a Westminster állomásnál fölszáll az utolsó metrókocsiba. Ám a következő állomásra, a St. James’s Parkhoz a férfi már nem érkezik meg. A metróvezetője biztosan benne volt a dologban, de akkor is mi történt? A férfi nem tudott leugrani, kimászni, nincs köztes állomás sem. A férfi egyszerűen fölszívódott. Ezt magyarázza meg, Mr. Holmes! Sherlock erősen és látványosan gondolkodik. Egészen biztos benne, hogy valahol látta már az eltűnt férfi arcát.

Juj, mi történik! John a Baker Street 221B előtt áll, gyűjti a bátorságot, hogy bemenjen. Miután majdnem kitépte egy betege összes szál szakállát, már ő is úgy gondolja, hogy ideje beszélnie Sherlockkal. De jaj, két férfi az utcán fényes nappal megtámadja, elkábítja és elrabolja Johnt! Izgulhatunk érte, mert már ugrunk is vissza Sherlockhoz és Mollyhoz. Sherlock nagyon belejött a nyomozásba, fish and chipset enne Mollyval, és közben régi metrótérképeket nézegetne, hogy megtudja, hogyan tűnhetett el az a férfi. De Molly inkább azt szeretné tudni, hogy mit is jelent ez? Mármint, hogy ő meg Sherlock együtt nyomoznak. Miért? Így akartam megköszönni, amit értem tettél, Molly, mondja Sherlock. Moriarty csúnyán elszámította magát, amikor úgy gondolta, nem jelentesz nekem semmit. Nagyon is sokat jelentesz, és kívánom, hogy boldog légy, Molly. Megérdemled a boldogságot. (És most hátha sikerül megtalálnod, nem lehet mindenki szociopata, akibe beleszeretsz… Jaj, Sherlock!) Sherlock mindezt már úgy mondja, hogy Molly jegygyűrűjét nézi. Molly zavartan mesél a vőlegényéről, bizonygatja, hogy nagyon boldog. A jelenet megkoronázásaként Sherlock lágyan puszit ad Molly arcára. Mielőtt bárki azt mondaná, hogy Sherlock bizony nagyon ellágyult, én megjegyezném, hogy Sherlock bizony nagyon tud manipulálni. Molly pedig úgy néz ki, mint aki most hazamegy, és fölbontja az eljegyzését, mert Sherlockhoz senki nem érhet föl.

John ébredezik, még nem látjuk, hogy hol. Olyan, mintha élve eltemették volna valahol, jaj… Mary igyekszik hazafelé, közben kap egy smst. És Mary, amilyen vagány és titokzatos azonnal megállapítja, hogy ez bizony kódolt üzenet: Johnt elrabolták, veszélyben az élete, ha Mary meg akarja menteni, siessen! Mary siet is Sherlockhoz. Sherlock otthon van, éppen elkezdte enni a fish and chipset egyedül. (Hogyan lehetséges, hogy egy nyomozás kellős közepén éhes, fel nem foghatom, de oké, néha neki is kell ennie.) Persze rögtön mindent eldob, és rohan, hogy megmentse Johnt. Az utcán aztán Sherlock megállít egy motort, úgy, ahogy Neo állította meg a golyókat. Maryvel együtt motorra pattannak, és indulhat a látványos rohanás át Londonon. Az smsek közben egyre jönnek, John egy templom közelében raboskodik valahol, és az ideje egyre fogy…

Mi közben lassan megtudjuk, mi az iszonytató valóság: Guy Fawkes napja közeleg, örömükben az emberek városszerte máglyákat gyújtanak. John az egyik ilyen máglyarakás alatt fekszik, kiáltani nem tud, és mindjárt meggyújtják! A jelenet nagyon drámai. Én meg minek internetezem annyit?! Egyre csak az jár a fejemben, hogy John Watsont/Martin Freemant előszeretettel ábrázolják az interneten sünként. És John most úgy fekszik itt a máglya alatt, mit sündisznó az avarban. Most én vagyok már teljesen bolond rajongó, vagy ez is kikacsintás? Sherlock és Mary közben még éppen odaér. Sherlock puszta kézzel szabadítja ki a tűz fogságából legjobb barátját, aki így megmenekül.

Sherlocknál aranyos idős házaspár üldögél a kanapén, arról csacsognak, hogy a férj mindent elhagy, most éppen a lottószelvényt nem találja. Sherlock becsukja a szemét, arcán az látszik, hogy magában ezt ismételgeti: „Nem leszek ideges! Nem leszek ideges!” De aztán csak fölpattan, és látványosan a terrortámadás ügyével kezd foglalkozni. Mi van itt, komolyan? A házaspár már azon kesereg, hogy csak pár napig vannak a fővárosban, erre a parlamentbe éppen most nem engednek be senkit, mert valami nagy politikai vita zajlik éppen. Végre belép Watson. Sherlock kapva kap az alkalmon, karon ragadja az öregeket, és kipenderíti őket a lakásból. És ekkor végre kiderül: ők bizony Sherlock szülei. (Érdekesség: Sherlock szüleit Benedict Cumberbatch szülei játsszák. Timothy Carlton és Wanda Ventham.) Az anyja még egy pillanatra megveti a lábát az ajtóban. Hívjál gyakrabban, kisfiam, jó? Ígérem, hívlak, suttogja Sherlock egy pillanatra ellágyulva, de még mielőtt esetleg egy anya-fiú pusziig fajulhatnának a dolgok, Sherlock gyorsan a szüleire csapja az ajtót.

John odavan teljesen. Ez most komoly, Sherlock? A szüleid ennyire normálisak? (John teljesen olyan most, mint House csapata, amikor valamikor a második évadban rájöttek, hogy House szülei normálisak, és nem tartották a fiúkat kiskorában a szekrénybe zárva. John nem hisz a szemének, hogy Sherlock szülei ilyen aranyosak.) Mindenkinek megvan a maga keresztje, zárja le a témát kedvesen Sherlock. Beszélgetnek még egy kicsit John már nem létező bajuszáról, na meg arról, hogy Sherlock mekkora egy mocsok volt, hogy nem szólt, hogy él. Csak a szokásos. De aztán végre John leül a régi jó foteljébe, és arra terelődik a szó, végül is, ki akarhatta őt elevenen elégetni, mégis? Sherlocknak fogalma sincs. Homályos a kép. Csak az biztos, hogy London ellen terrortámadás készül. És az, hogy Sherlock egyik „jelző patkánya” furcsán viselkedik. Méghozzá az első számú patkány, Lord Sebastian Moran. (Az eredeti történetekben Sherlock Holmes szerint Sebastian Moran Moriarty után a második legveszélyesebb ember…) Lord Moran volt az, aki eltűnt a metrókocsiból. Illetve… Sherlock nézi a biztonsági felvételeket, és már látja is, amit kell: nemcsak Lord Moran tűnt el, akkor este, hanem a metrókocsi maga is! De hova, hogyan? Shelock, Watson és a Sapkás Srác együtt próbálják kideríteni. Sapkás Srác egy zseni. Eszébe jut, hogy a Westminster és a St. James’s Park között van még egy állomás, a Sumatra Road. Ezt az állomást jogi viták miatt a felszínen soha nem nyitották meg, a föld alatt viszont elkészült, tökéletesen alkalmas arra, hogy egy metrókocsi eltűnjön benne. Ja, és a Sumatra Road állomás a parlament alatt van. A kép tehát összeállt: November 5-e van, annak a napnak az évfordulója, amikor Guy Fawkes föl akarta robbantani a parlamentet. Ma akarják elfogadni a terrorizmusellenes törvényt. Már látjuk is, ahogy Lord Moran egy szállodai szobában arra készül, hogy fölrobbantsa a parlamentet. (A parlament alatt egy metrókcsiban bomba van, csak meg kell nyomnia a gombot.) Mindezt csak azért, hogy ne tudják elfogadni a törvényt. Sherlock és John már rohannak is a metróba. (Újra együtt a bűnözök ellen, éljen!) Bár John szeretné, a rendőrséget nem avatják be, mert Sherlock szerint az csak bonyolítaná a helyzetet. Inkább ketten másznak egyre mélyebben a föld alá a metróhálózat mentén, hogy megleljék a bombát rejtő szerelvényt. De a metrókocsi nincs sehol. Sherlock koncentrál, hogy rájöjjön, hogyan terjedne a robbanás a parlamentig, merre kell lennie a bombának. Elméjében a parlament pusztulása teljesen úgy jelenik meg, mint a V mint Vérbosszú című filmben. Lehet, hogy Sherlock is néz néha filmeket? Az biztos, hogy most rájött, hogyan kell haladniuk a sínek között, hogy meglegyen a bomba.

És meg van a metrókocsi! Első ránézésre egy darab bomba nincs benne. De sajnos hamar kiderül, ez csak azért van, mert a metrókocsi maga a bomba. Minden elemébe robbanóanyag van építve. És Lord Moran tényleg mindjárt megnyomja azt a gombot! A padlóba építve ott a robbanószerkezet is. Most lehet gondolkodni, hogy melyik vezetéket vágjuk el. John hívná a tűzszerészeket, mert biztos úgy gondolja, a tűzszerészek tudnak hoppanálni. Sherlock ellenben rávilágít, hogy (ahogy azt ő maga is sokszor megjegyezte már) John katona volt, csináljon valamit ő. John szerint meg Sherlock a világ legokosabb embere, találjon ki valamit ő. Bájosak. És nem jutnak semmire. Lord Moran meg közben megnyomta a gombot. Két perc, harminc másodperc a robbanásig.

John ráparancsol Sherlockra, hogy azonnal menjen be az elmepalotájába, és keresse meg, mit tud a bombahatástalanításról. Sherlock próbálkozik, de hiába. Végül annyira összeomlik, hogy még a sálját is leveszi. A padlón térdel, összevissza tapogatja a bombát, sírva kéri Johnt, bocsásson meg neki minden fájdalomért, amit valaha okozott. John ki van borulva, tudja jól, csakis Sherlock miatt került ilyen helyzetbe. Egyébként ő most otthon lenne Maryvel, szép jövő várna rá. De azért teljes szívéből megbocsát Sherlocknak, mert Sherlock a legjobb és legbölcsebb ember, akivel valaha találkozott. És ezekkel a szavakkal John becsukja a szemét, és várja, hogy eljöjjön a vég… Fehér fény önt el mindent, és mi már Sherlockot látjuk, ahogy egy kamerába beszél.

Sherlock és Mycroft együtt tervelték ki, hogy megengedik Moriartynak, hogy tönkretegye Sherlock jó hírét majd a halálba kergesse őt. Mindezt persze azért, hogy Sherlock aztán nyugodtan fölszámolhassa Moriarty bűnszervezetét. Amikor Sherlock leugrott a tetőről, az utcán lévők közül mindenki tudta, hogy mi történik, kivéve persze Johnt. Nagyon fontos volt, hogy John ott álljon meg, ahol Sherlock mondta neki, mert így a mentőállomás épületétől nem láthatta, hogy Sherlock egy felfújt „gumimatracra” zuhant, majd elfutott. Ekkor már Molly kilökött egy testet a kórház ablakából. Ezt az élettelen testet pillantotta meg John, aki természetesen már elmozdult a helyéről. De ekkor Johnt elütötte a – szintén beavatott – biciklista. Mire John végre a járdán heverő test közelébe jutott, már tényleg Sherlock feküdt ott. Megfelelően „kisminkelve”, egy kislabdával a hóna alatt, így nyomta el a pulzusát.

Molly tehát benne volt, kérdezi Anderson a kamera másik oldalán. Tehát most Anderson veszi fel Sherlock vallomását arról, hogy „hogyan csinálta”. Igen, Molly természetesen benne volt. Sherlock rájött, hogy a 2. évad 3. részében elrabolt kislány azért sikoltozott, amikor őt meglátta, mert Moriarty a kislányt egy olyan emberrel raboltatta el, aki pontosan úgy nézett ki, mint Sherlock. A hasonmásnak, miután megtette, amit kellett, természetesen meg kellett halnia. Molly megtalálta a testét, Sherlock adott hozzá egy megfelelő kabátot majd Molly kilökte a testet az utcára. (Mondjuk, hogy miért kellett, hogy John egy tökéletes hasonmás holttestét lássa fél percig, mielőtt elüti egy biciklista, amitől úgy elájul, hogy úgy se emlékszik semmire, az nekem magas. De maradjunk abban, hogy Sherlock mindig a tökéletességre törekszik.) A készenlétben álló fegyveresek azért nem lövik le Johnt, Mrs. Hudsont és Lestrade-et, mert Mycroft meggyőzi őket, hogy ne lőjenek.

Így élte túl tehát Sherlock a zuhanást. Ezt a BBC is megerősítette. De Anderson nem elégedett. És szerintem Mi, nézők is sokáig fogunk még gondolkodni rajta, hogy hogyan és miért tette Sherlock, amit tett. De Sherlock már lezártnak tekinti a témát. Ő igazából azért jött, hogy elmondja, tudja: Anderson rendezte meg azt a csontvázas rejtélyt Hasfelmetsző Jack könyvével. Jó volt, jó volt, de azért Anderson máskor talán legyen olyan kedves, és ne pazarolja a rendőrség és Sherlock idejét ilyenekkel. Az álrejtélyek elveszik az időt az igaziak megoldása elől, ami emberek életébe kerülhet. Menjünk is vissza a bombává alakított metrókocsiba! (Csak még egy dolog ebből a jelenetből. Andersonnak keresztneve is van, jé. Méghozzá Phillip. És Sherlock ezt még tudja is. Elképesztő.)

John még mindig csukott szemmel készül a halálra, Sherlock még mindig sír. Ja, nem, várjunk csak. Sherlock röhög. Szívből jövően röhög. Ó, John, ha látnád az arcodat! Mert persze, hogy Sherlock átverte legjobb barátját, de még hogy! Sherlock pontosan tudta, hol keresse a bombán a kikapcsoló gombot, és még a rendőrséget is hívta, természetesen. Senki nem fog ma meghalni. Illetve… John esküdözik, hogy most úgy, de úgy megöli Sherlockot. Ugyan, már, legyint Sherlock. Megölni engem két éve volt divat. (Ez egy nagyon szép megoldás volt a hivatalos magyar fordítótól arra, hogy „Killing me… it’s so two years ago”.) Lord Morant elkapják a rendőrök, azt hogy a terrorizmusellenes törvényt végül elfogadták-e, nem tudjuk meg.

Újságírók gyülekeznek a Baker Street előtt. Sherlock odabent telefonál. A telefonból a Nyomorultak musical változatának dallamai, és Mycroft panaszos hangja hallatszik. Sherlock a szünetben igazán leválthatná, mert ami itt folyik az horror. De Mycroftnak tűrnie kell, mert most rajta a sor, hogy szórakoztassa a szüleiket. Sherlock leteszi a telefont és testvéri szeretettől (kárörömtől) ragyogó mosollyal csatlakozik a lakásában összegyűlt társasághoz.

Ott van John, Mary, Mrs. Hudson és Lestrade is. A téma John és Mary esküvője. Sherlock nem igazán akar elmenni rá. Na, majd meglátjuk még ezt. Megérkezik Molly, és a vőlegénye, Tom. Tomra mindenki úgy néz, hogy én az első pillanatban azt hittem, hogy ő egy körözött bűnöző minimum. De nem, Tom kedves fiú. Csak éppen a cipője orrától az utolsó szál göndör hajáig úgy néz ki, mint Sherlock. Nem csak a kabát, vagy a sál, de még a furcsán vonzó arcberendezés is stimmel. Első ránézésre azt mondanád, jaj, de csúnya, de pár perc múlva már úgy gondolod, elnéznéd ezt az arcot egész nap. Tomból „csak” Sherlock karizmája hiányzik.

Sherlock is jól megnézi magának Tomot (Tom szeme is elkerekedik azért, szerintem rájött, miért tetszett meg Mollynak…), és kivételesen úgy viselkedik, ahogy kell. Nem bántja meg Mollyt. Csak szépen kezet fog (!) Tommal, és kimegy a szobából. Molly mosolyogva újságolja Lestrade-nek, hogy továbblépett, már nem érdekli Sherlock. Lestrade zavartan helyesel.

John követi Sherlockot, mindjárt mennek az újságírókhoz. Johnt nagyon érdekelné, hogy mégis kik és miért akarták őt elevenen elégetni. De bármilyen hihetetlen is, Sherlock (még) nem tudja a választ. Ez őt is kellőképpen idegesíti. Hogy a társalgás továbbra is szuper legyen, John megint megemlíti, mennyire mocsok dög volt Sherlock, hogy neki nem szólt, hogy él. Pedig beszéltem hozzád a temetőben, mondja John. Akartam, hogy élj. Tudom, ott voltam, mondja Sherlock. Meghallottalak. Teszi hozzá csendesen. És ebben az egy szóban benne van mindaz a bocsánatkérés, amit hiába vártunk Sherlocktól ebben az epizódban. Sherlock most már vidáman fejébe nyomhatja a szarvasvadász-sapkát, és csintalan mosollyal kiállhat az újságírók elé. Hölgyeim és uraim! Sherlock Holmes visszatért.

De mi már hirtelen a Szükség Szobájában találjuk magunkat. De komolyan, minden van itt, cilinder, szobrok és poros akták szanaszét. A szobában egy ember, akinek még a szemüvege is gonoszságot áraszt, éppen azt nézi felvételről, ahogy Shelock kimenti a tűzből Johnt. Amint tudok, jövök a második résszel, ígérem, nem kell rá éveket várni!