Ezúttal az érett Kádár-korszak egyik kevésbé ismert gyöngyszemét tesszük retróba mártott bonckésünk alá, és köszöntjük a forró témával a végre megérkezett forró nyarat. (Hosszú, forró nyár Ben Quick-kel, valaki?) A tuti filmsiker receptjének három összetevőjéből (kisgyerek, kutya, pucér nő) másfél teljesül ebben az opuszban: gyerek nincs, nő csak ruhában, kutya és pucérság viszont van bőven. Az 1977-es tévéfilm üzenete a kései utókornak egyértelmű: Több tiszteletet a meztelen hím felsőtesteknek és a szalmaszoknyák alatt himbálózó hímtagoknak!

A Sárréti Hírlap nevű vidéki újság szerkesztőségében kezdünk, Rák Oszkár szépreményű újságíró a lap nyelvezetének megújításán dolgozik éppen, szerinte ennek forradalmi útja a mindenféle ikerszavak használata a szövegben, sorra próbálgatja a különféle variációkat: bice-bóca, csireg-csörög a zabszalma, direg-dörög a falu népe, és a legszebb: perdül-fordul a ringyes-rongyos brigádvezető, nem hallgat ám minden szíre-szóra! Hát ez egészen fantasztikus, csak így tovább, dicsérjük meg mi is a törekvő munkatársat. Az elmélyült agytevékenységet harsány hangú öregúr érkezése szakítja meg, Szabadság! felkiáltással köszön és üvöltő hangon bejelenti a bizalmas információt: feltalálta a perpetuum mobile-t, magyarán örökmozgót. Rák felvilágosítja, hogy vele nem kell ordítani, ő sem nem süket, sem nem illetékes a témában, fáradjon fel az öregúr a második emeletre és keresse Lugosi elvtársat, ő a nagyothalló.

Megcsörren a telefon, a főszerkesztő kéreti magához Rákot, az irodában két illetékes elvtárs ücsörög: egyikük főellenőr, a másikuk tűzoltóparancsnok, századosi rangban. A környék tűzvédelmi bejárására érkeztek Budapestről és fontosnak tartják, hogy a sajtó munkatársa is elkísérje őket. A tűzrendészeti előírások betartásának harci jelentősége van a kenyércsata jelenlegi fázisában, érvel a főellenőr a korszak szokásos bikkfanyelvi stílusában. (Csak vissza ne jöjjön ez az időszak, fohászkodom magamban, de aztán rájövök, hogy már visszajött.) Csatavesztés lenne, valóságos Mohács, ha éberségünk tompulása miatt valahol tűz ütne ki, kontráz a százados. Ezekhez az érvekhez a főszerkesztő nem tud semmit hozzáfűzni, hozz a lapnak valami kis színes riportot, bocsátja útjára beosztottját.

Az épület előtt várakozik a szolgálati gépkocsi (1200-es Zsiguli kombi), a hozzá tartozó szolgálati sofőrrel (Császár elvtárs) és szolgálati kutyával (Néró). Az autó dukkózása az akkoriban kuriózumnak számító okkersárga (mindközönségesen libafos) szín, rendszáma az államigazgatás járműveire utaló BE 60-91. A csapat elhelyezkedik az üléseken, a tűzoltó Nérót is beparancsolja a kocsiba, felszólítva, hogy barátságos puszival üdvözölje az újságírót. Rák zavart mosollyal igyekszik elhúzódni az érdes nyelv elől, de nem sok sikerrel.

Sorra járják a géptelepeket, gabonaraktárakat, egyéb gazdasági épületeket, még a szántóföldön arató kombájnokat is megnézik, ott van-e az oldalukra erősítve a poroltó. A színes riport érdekében Rák kötetlen beszélgetést kezdeményez az egyik kombájnossal: Ügyes masina ez, az anyját, milyen ügyesen izeg-forog itten, kedélyeskedik. A bőbeszédűséggel nem vádolható erőgépvezető szakember lényegretörően válaszol: Az a dóga! (Hogy lesz ebből így négy flekk?)

A szántó túlvégén viszont lebukás van, négy szaki dologidőben ultizik. A tűzoltóparancsnok érkezésére zavartan felugranak, de a mentség máris készen van: csak hárman ultiznak, a negyedik nem játszik, csak figyel, hol a kártyázókat, hol a környéket, nincs-e tűz valahol, ő az ugri-bugri. Rák ezt hallva máris lecsap a kollégára: Mondjon még az elvtárs ilyen ikerszavakat! Hát, mondhatok: zöld ulti, piros ulti, érkezik a nem egészen adekvát válasz.

Spontán interjúvolás ide, lebukott ultizók oda, viszonylag korán végeznek a bejárással, a főellenőr szerint ha most visszamennek a központba, nem fog járni a teljes összegű napidíj. Rutinos rókaként viszont máris van javaslata: úgyis olyan dög meleg van, menjenek el a strandra. Úszógatya ugyan egyiküknél sincs, de majd bérelnek egyet. (Mármint fejenként, pontosabban segg…, szóval értitek, na.) A parkolóban viszont kellemetlen meglepetés fogadja őket: fekete Volga áll a bejáratnál, rajta állami rendszám, AG 20-08, valami megyei fejes pancsol odabent, mi lesz, ha számon kéri rajtunk a strandolást munkaidőben, aggodalmaskodnak és úgy döntenek, inkább nyugisabb helyet keresnek.

Szerencsére közel a Duna, a négy páncélos és a kutya itt nyugodtan úszkálhat anyaszült meztelenül, fröcskölnek, csapkodnak, mint az ovisok, ordibálnak az elhaladó lapátkerekes gőzösnek (talán a Kossuth?). A sekélyes részen a főellenőr elvtárs lába beleakad valami vaskazettába, a csapat izgatottan találgatja, mi lehet benne: kincs, ékszerek, transzferábilis rubel? Egy random pajszerrel felfeszítik a tetejét, ám kincs helyett másféle meglepetés tárul a szemük elé: a dobozban egy csinos kézigránát úszkál! Négyen ötfelé spuriznak, de aztán a tűzoltó rájön, hogy ő hivatásából (és a dobozból) kifolyólag ért a robbanóeszközökhöz, és megnyugtatja a többieket, nem kell izgulni, nem olyan veszélyes eszköz ez, akár egy bicskával is szét tudná szerelné, ha lenne nála.

Halásszunk vele, dobja fel az ötletet a sofőr, a robbanás okozta túlnyomás elkábítja a halakat és így gyorsan meglenne egy jó adag halászlérevaló. Mindenki támogatja a javaslatot, százados elvtárs szakértő arccal kirántja a szent biztosítószeget, elszámol háromig, amely sorrendben a harmadik leend, majd behajítja az antióchiai szent kézigránátot a vízbe. Mindenki fedezéket keres, de a robbanás egyre késik. Néró persze nem bújik el, hanem jó apportírozó kutyaként beúszik a Dunába és a gránátot a szájába kapva indul vissza a part felé. Négy rémült szempár figyeli a közelítő ebet, majd a négy himpellér felugrik és négy himbálózó hímtaggal, négy pucér seggel menekülni kezd. Átvágnak egy szekér előtt, amin fejkendős asszonyok vihogva és sikkantgatva figyelik a nem mindennapi látványt. Átrohannak egy kukoricatáblán, majd be a susnyásba, itt a sofőr és a főellenőr már nem bírja tovább a rohanást, inkább elbújik. Néró persze rájuk talál, a sofőr rémülten biztatja, vigye csak a gazdi után a gránátot, az okos kutyus megérti és fut tovább.

A másik két menekülő egy gyümölcsösbe érve szétválik, a tűzoltó az almafák között száguld, szerkesztőkém meg felugrik egy alacsonyan szálló helikopterre, így átmenetileg biztonságba kerül. A százados felkapaszkodik egy közelben veszteglő tehervonatra, először a fékezőfülkében rejtőzik el, de a kutya rátalál, így kénytelen bemászni az egyik szénszállító vagonba, oda Néró már nem tudja követni. A szerelvény elindul, a kutya a gránáttal a szájában lelkesen fut a sínek mellett, egy percre sem veszítve szem elől a szeretett gazdit rejtő vagont. A tűzoltó egy idő után úgy dönt, előremegy a mozdonyhoz, és nekiáll átugrálni egyik vagonból a másikba, mint valami James Bond. A látvány élvezeti értéket növeli (már akinél), hogy mindezt tök pucéran teszi. Az egyik állomáson a szolgálatos Kovács 113 Béla vasúti pályafelvigyázó segédtiszt (magyarul bakter) elhűlve nézi a produkciót, és a szolgálati helyiségből máris tárcsázza a központot: Jelentem, potyautas van a K 25-ös tetején!

A következő állomáson megállítják a vonatot és a két rendőrből és két vasutasból álló vizsgálóbizottság felméri a tényálladékot. Tizedes elvtárs felkapaszkodik a vagon oldalán és kedélyesen leszól a szénporban ücsörgő tűzoltónak: Na mi van, faterkám? Kak pazsivajtye? Az csak csendben pislog felfelé, a tizedes lemászik a töltésről és jelentést tesz: Egy anyaszült meztelen néger ül a vagonban, tolmácsot kellene szerezni valahonnan. Amíg ezen beszélgetnek, a „néger” nyöszörögni kezd: Elvtársak… A bizottság egy emberként lepődik meg, ez miez, egy magyar néger? A vörös karszalagos fővasutas persze nem hiszi el a mesét kutyáról, gránátról, tűzoltóparancsnokról, hivatalos úton kell kivizsgálni az esetet! A pucér emberre ráadnak valami random zsákot, irány az állomásépület, ám ekkor feltűnik a kutya! Jön már Néró a kézigránáttal, utal a tűzoltó egy korabeli magyar sorozatra, és cikcakkban rohanni kezd a peronon tömegelő utasok között. Futás közben persze elhagyja magáról a zsákot, így ismét pucéran menekülhet. Az állomás túlvégéről éppen kijár egy nemzetközi gyors, a tűzoltónak sikerül felkapaszkodnia az utolsó kocsi lépcsőjére, Néró persze ott lohol a nyomában.

Szerkesztőkém kétségbeesetten kapaszkodik a helikopter egyik kiálló rúdjába, amiről hamarosan kiderül, hogy az bizony permetezőcső. A pilóta az egyik forduló után be is kapcsolja, spriccel a rézgálic a szerencsétlen újságíró pofájába, hiába, nehéz szakma ez. Hamarosan az egész testét befesti a permet, pont úgy néz ki így, mint a Muppet Show rockbandájából Zoot, a zöld szaxofonos. Egy idő után már nem tudja magát tartani, elengedi a rudat és sikeresen landol egy óriási szénahalom tetején. A tarlón körben aratóasszonyok ücsörögnek, ebédidő van éppen, a kaját a téeszből érkezett furgonból méri ki a kopaszodó szakács, Schön Ignác. Na, ebből a csapdahelyzetből hogy sikerül kiszabadulni?

Rák nem hiába értelmiségi, hamar talál megoldást, csinos szalmaszoknyát eszkábál össze, így libben ki a vihorászó lányok-asszonyok közé, és a szakácstól udvariasan megkérdezi, melyik irányba kell menni a folyó felé. Schön zavarba jön, elvtárs ez most vagy elvtársnő, de aztán megmutatja a helyes irányt, az újságíró megköszöni és szökellő léptekkel (nyilván szúrja a talpát a tarló) elindul. Schön adóvevőn hívja a központot: Itt valami zöld bőrű férfi vagy nő táncol a tarlón szoknyácskában! A központos először meglepődik, de aztán intézkedik: mentőt kér a 27-es táblára, mert az egyik kolléga napszúrást kapott.

A főellenőr és a sofőr visszamegy a kocsihoz, ruhájuknak viszont hűlt helye, azokat valami szocialista erkölcsbajnok megfújta. Egyedül a tűzoltózubbony hever a porban, na de ki vegye fel kettőjük közül, melyikük munkája fontosabb a népgazdaság szempontjából? A főellenőr szerint az övé, hát hiszen ő a főellenőr, a sofőr persze ellentmond, rá a nép vagyontárgya, a szolgálati Zsiguli van bízva, azt kell biztonságos helyre eljuttatnia. Huzakodni kezdenek, mint két ovis, sikerül is elszakítani a zubbonyt, aminek jobb ujja az ellenőr kezében marad, na öcsém, ezt pont felhúzhatod a megfelelő szervedre. A sofőr diadalmasan magára ölti a zubbony többi darabját, az ellenőrnek felajánlja a csomagtartóban talált pokrócot, majd beülnek a kocsiba és elhajtanak.

A kiérkező mentőorvos nyugtató injekciót ad be Schön Ignácnak, majd lefekteti a mentőben, és indulnak a kórházba. Az egyik dűlőúton utolérik a szalmaszoknyás Rákot, aki magyarázni kezd a kézigránáttal a szájában loholó farkaskutyáról. Nem hagyja magát lefogni, ő értelmiségi és semmi baja, teljesen jól van, a mentős nyugtatja: Nem kell félni, ahová megyünk, ott is mindenki értelmiségi, van köztük Napoleon meg mindenféle feltaláló. Némi küzdelem után végül az újságírónak is sikerül beadni a nyugtatót, a két leszedált alany egymás mellett heverve döcög a kórház felé.

Tűzoltónk görcsösen kapaszkodik a vonat lépcsőjén, haját, szemöldökét, és egyéb kiálló testrészeit szabadon lobogtatja a menetszél. Szerencsére sikerül bemásznia a félig nyitva hagyott ablakon, és pont az étkezőkocsi raktárfülkéjében találja magát. Külön szerencse, hogy szerecsen utasok ülnek a vagonban: egy baráti észak-afrikai ország küldöttsége, így a tűzoltó feltűnés nélkül el tud vegyülni köztük, miután magára tekert egy fehér lepedőt és a fejére turbánként egy fehér törülközőt. A pincértől nemzetközi mutogatással dupla adag rántott húst rendel, hozzá három sört, így legalább pótolni tudja a hosszas menekülés során elvesztett kalóriákat.