Örök krimisablon az idősebb gazdag feleségből, fiatalabb csóró férjből s annak még fiatalabb, s jellemzően még csóróbb szeretőjéből álló szentháromság. Örök sablon, mégis meglepetés, hogy Reinecker már rögtön a Derrick második bemutatott epizódjában gyorsan el is lőtte. Egy müncheni krimóban kezdünk, ahol a nagyon ifjú Roswitha nyűvi a zenegépet (Simon & Garfunkel The Boxer-je szól, ami nem is rossz választás, mondjuk, külsőre Roswitha sem az...), midőn befut barátja, a házas Alfred. Beszélgetésük közben gyorsan kiderül, hogy egy ideje már a férfi üzletasszony feleségének meggyilkolása a terv, csak a megfelelő alkalomra várnak, azaz arra, hogy az öreglány kiugorjon az eladásra váró hétvégi házába, összepakolni az első férje cuccait. Imádom, amikor korosodó filmkészítők igyekeznek bemutatni a fiatalság szórakozási szokásait, így a kocsmai jelenet is egy vicces tánccal záródik, midőn – vélhetően egymás iránti szenvedélyüket ábrázolandó – Roswitha és Alfred vonaglik Neil Diamond High Rolling Man című számára.

Roswitha a folyton tévét néző, közben nasizó és alkoholizáló idős szüleivel él együtt a lakótelepi nyomorban, telefon is csak a szomszéd lakásban van, oda hívja át egy kissrác a szobájában ejtőző lányt. A vonal végén Alfred, aki közli, hogy indul a mandula, az asszony ugyanis úton van a hétvégi ház felé. A két észlény által kitalált terv lényege, hogy a férj a szülők biztosította alibivel felkeresi szobájában a szeretőjét, s nyilvánvalóan együtt töltik a felesége halálának éjszakáját. A nagy okosság pedig az, hogy Roswitha szobájából egy ablak nyílik a hátsó udvarra, melyen Alfred könnyedén kimászva autóba száll, s meglepi a cuccait pakoló feleségét – a rendőrök meg majd nyilván nem veszik észre ezt az ablakot, egy laza levegővétellel romba döntve az alibi gondosan felépített kártyavárát...

A férfi ráadásul láthatóan virtigli puhapöcs, s felesége, Martha Balke viseli otthon a nadrágot. Abból, hogy Alfred kesztyűt húzott, a pakolás közepette meglepett asszonya számára nyilvánvalóvá válik, hogy őt most itt éppen meg akarják ölni. Hogy lehetsz ilyen hülye? – kérdezi Martha tekintete, majd leveteti férjével a kesztyűt, s a megalázás csúcspontjaként fel is pofozza vele. Ez pedig kihívás párbajra, ugye, ami éppúgy nem kellene, mint a férfi módszeres alázása után az autóba beülve közölni vele, hogy akkor most nem haza indulunk, hanem a rendőrségre. Erre már felhorgad az indulat az addig a lúzert hitelesen hozó Alfredban, aki végül hátulról megfojtja az anyósülésen helyet foglaló feleségét. A tett elkövetése után visszamegy a szeretőjéhez, bemászik a hátsó ablakon, dugnak egy jót a nagy izgalomra, majd a már alvó szülőket felébresztve a férfi elbúcsúzik fél tizenkettőkor, tökéletessé téve az alibit.

Derrick és a lábsérüléstől szenvedő, sántikáló Harry másnap a hétvégi ház padlóján vizsgálja az oda visszacibált Martha asszony holttestét. Gyorsan megérkezik a férj, aki – mint kiderül – „vendégségben” volt előző este, de mire hazaért, nem találta otthon a feleségét. Szerinte Martha betörőket lephetett meg a hétvégi házban, hiszen a bejárati ajtó zárját felfeszítve találták, s egyébként is volt már itt korábban két betörés. Hazatérve Alfred – kulcs híján feltörve a fiókot – gyorsan előbányássza a szekreterből a javára szóló végrendeletet, s boldogan poharazgatva hívja telefonon Roswithát, hogy minden rendben, megvalósították a tökéletes bűntényt.

A lány szerint azonban semmi sincs rendben, hiszen éppen Derrickék vizsgálódnak kicsiny otthonukban. Az alibi elvileg rendben lenne, de a főfelügyelő figyelmét persze azonnal felkelti a hátsó ablak, s a férfi viselkedését látva percnyi kétsége sincs, hogy ki a gyilkos. Ezt az Alfred által megörökölt ötszobás lakásban vígan sörözgetve közli is a férfivel, csak éppen a tettet nem ártana ugye bizonyítani sem. Derrick pontosan látja, mennyire gyenge idegzetű, s milyen amatőr a tettes (még el sem temetik a feleségét, már odaköltözteti a nagy házba a szeretőjét), de nem talál fogást rajta. A megoldás végül a nyomozóknak a sorozatban most először látható irodája ajtaján sétál be hamarosan…

Az áldozatnak egy rokona volt csupán, az Amerikában élő testvére, Johanna Jensen. Mikor az epizód címszereplője megjelenik Derrick szobájában, a rendőröknek a lélegzete is eláll. A hölgy ugyanis kiköpött mása az elhunytnak (a magának Hollywoodban nevet szerzett Lilli Palmer játssza a kettős szerepet, meg is lepődött a korabeli nyugatnémet sajtó, hogy egy neves "amerikai" színész szerepel egy ilyen pimf krimisorozatban, gyakorlatilag Palmerrel reklámozták ezt a korai epizódot), amivel eddig senki sem volt tisztában. Johanna nagyon rossz véleménnyel van sógoráról, s egy levéllel igazolja, hogy elhunyt testvére is kiszeretett élete vége felé már a jó Alfredból.

Derrick bizarr ötlettel akarja sarokba szorítani Balkét: hogy viselkedik egy gyilkos, ha csöngetnek, s a meggyilkolt áll az ajtó előtt? A nagy hasonlóság okán csak Johanna haját kell kissé fazonra igazítani, s a férfi labilis idegrendszerére hatva – jobb híján – nekilátni a lélektani hadviselésnek. Megkezdődik hát a macska-egér játék, s a hatás már a kezdetekkor leírhatatlan: a gyilkosként totális amatőrizmusát ismét gazdagon igazoló férj majdnem világgá szalad, amikor meglátja a nővérévé alakított Johannát. Alfred egyre többet iszik, miközben a nő folyamatosan játszik rá a hasonlóságra, s elkezdi halott nővére ruháit hordani, s be is költözik a férfi által megörökölt lakásba. Hosszú passzusokat olvas fel Martha neki írott leveleiből, melyekből kiderül, hogy az asszony sajnálatból állt össze egykori gyógyszertára nála 15 évvel fiatalabb árufuvarozójával.

Balke homlokán méretes izzadságcseppek ülnek, amikor csenget fiatal szeretője. A kissé már szintén leittasodott Johanna kihajítja a lányt a ruháival együtt a lakásból, miközben Alfred megígéri: akármeddig is kínozza Johanna, belőle nem húz ki semmit, így az asszonynak dolgavégezetlenül kell majd visszautaznia Amerikába. Nem is jár rossz nyomon, hiszen Johanna találkozót kér Derrickéktől, ahol bejelenti: ő már nem bírja tovább, s hiába biztos benne, hogy a férj a tettes, ő kiszáll ebből a lélektani játékból. Derrick alig bírja csak rábeszélni, hogy ne adja még fel, holott azt a nyomozó is elismeri, fogalma sincs, mi és hogyan lesz ennek a történetnek a vége.

Derrick újra a lány lakótelepi szobájában találja meg Balkét, kirángatja az ágyból, elfuvarozza a hétvégi házba, ahol éppen Johanna pakolja a holmikat, ahogy a végzetes éjszakán a nővére is tette. Hol a nő, hol a főfelügyelő üvöltözik a férfival, hogy vallja be a tettét, de Alfred erre nem hajlandó továbbra sem, zokogva hajtogatja, hogy nem ő tette. A sikertelen tetemre hívást követően Johanna visszaviteti magát testvére egykori lakásába, még ha ez nem is veszélytelen lépés ebben a helyzetben. Az összeomlás végül itt következik be. Johanna befekszik az ágyába, Balke pedig újra felhúzza a „gyilkolászós” kesztyűjét. Be is oson a nőhöz, de ahelyett, hogy elkövetné a második gyilkosságot, zokogva Johanna ölébe omlik, s az izzadtságtól csuromvizesen végül csak beismeri tettét. Az epizód címszereplőjének már csak annyi dolga marad, hogy felhívja a közelben parkoló autójában várakozó Derricket, hogy sikeresen megoldották a bűntényt, jöhetnek az ölében picsogó tettesért…

Az 1974. november 3-án bemutatott második epizód anno talán nagyobb csalódást okozott, mint az első. A szintén Reinecker által jegyzett Der Kommissarral (A felügyelő) összevetve egyértelműen gyengének látták a Derricket, amely azonban nem csak ebben az összevetésben, hanem önmagában sem áll meg. Kétségtelen, hogy a nyomozómunka bemutatása nem volt erőssége a sorozatnak, hiába áll össze minden gyorsan Derrick fejében, ha egyrészt ebből a képernyőn semmit sem látunk, másrészt bizonyítéka sem igen van, így rá kell, hogy utalja magát a tettes megtörésére, emberi gyengeségeinek kijátszására. Ahogy a kritikus, Simon Philip fogalmazott a bemutató másnapján a Hamburger Abendblatt hasábjain: „A Derrick soha nem ér majd a Kommissar nyomába, a főszereplő alakja csak egy mesefigura, a bemutatott gyilkosságok pedig roppant távol állnak a valóságtól. Derrick mindent kitalál, mindent tud és gyanít, csak éppen egy árva kis bizonyíték nincs soha a kezében. Szerencséjére megint kifogott egy labilis idegrendszerű tettest, de az egész történet legalább annyira dilettáns, mint amennyire nevetséges. Hiába, az író, Herbert Reinecker láthatóan elfáradt...”