Elővesszük ezt a hogyvoltot, hiszen amikor készült, még nem tudhattuk, hogy az AMC jön hozzánk is, és bemutatja majd, pedig de, így történt. A sorozat epizódjait szerda esténként tíztől lehet látni szinkronizált verzióban és választható angol hangsávval is. Előzetesek és minden egyéb itt.
Úton a COMDEX-re a sok felnőtt között Cameron a nyűgös gyerek: Anyaaaaa, messze van még? Hány órára érünk oda? Éhes vagyok, kaphatok még enni? Leettem magaaaam. Donna pedig már szolgáltatja is a szalvétákat. Közben Gordonnal egymás mondait befejezve (olyan cukik) ecsetelik, hogy milyen lesz majd ott lenni, miközben MacMillan a hátsó ülésen somolyog a bajsza alatt, csak arra várva, hogy ő is mesélhessen valami random norvég horrortörténetet, amit senki sem értékel túlságosan – erről manapság a shetlandi Up Helly Aa fesztivál emlékezik meg. Végre valahára megérkeznek, Joe olyan magabiztossággal sétál a check-inhez, mintha épp oroszlánt indulna szelídíteni, szüksége is lesz hamarosan minden tökösségére, mert a rendőrségi nyomozás miatt jól elutasították a bankkártyájukat, így a szobafoglalásuk is odaveszett.
Joe erre úgy mozgatja a fejét, mintha bogár ment volna a fülébe, de nem tud semmi okosat kitalálni, itt már a lefizetés sem menti meg őket. Cameron első releváns kérdése: Mi lesz most? Gordon, a hős fejében azonban már összeállt a terv, Joe-t egyik menő kék öltönyébe öltözteti, és mennek levadászni két bugyuta bárányt. Naszóval kezdem az elején. Van egy nyomi testvérpár és Gordon ötlete őket megalázni a bemutatójukon – ami szánalmas lesz – aztán Joe, mint az IBM embere ráveszi őket a távozásra és átveszi a szobájukat. A terv zseniálisnak és sikeresnek bizonyul, MacMillan feje felejthetetlen, amikor Gordon – aki meglepően szórakoztatóan oltja szerencsétleneket – átpasszolja neki a labdát egy váratlan csavarral. Szoba kipipálva. Közben Donna és Cameron kiállító helyet szereznének, de nincs már semmi hely, csak a két fülke közti szabad tér, azt vásárolják meg egy szervezőtől. Nagy üzlet ez a COMDEX, pályát tévesztettem, úgy érzem. Plusz egy probléma: Giantünk megmakacsolta magát és nem működik. (Had ajánljam szíves figyelmetekbe a kép sarkában lévő karácsonyfát ráktornyot, amit Joe felárért, de nagy örömmel vásárolt meg a testvérektől!)
Cameron nagyszerű reklámot talál ki maguknak, míg Donna felelőssége a partit felejthetetlenné tenni, és van egy olyan érzésem, hogy ehhez lesz némi köze a COMDEX-en magukat csillogó Hooterseseket megszégyenítő szerelésben kellető pornószínésznőknek (véletlenül minden évben pornóstalálkozó van a kockatalálkozó hetében… tudják a szervezők, hogy az infósok mit szeretnek a legjobban a technika után). Folytatódik a papás-mamás is, mikor Cameron megkérdezi mi a baja a Giantnek, Donna mindannyiunk számára – akik nem Zeusz fejéből pattantunk ki – ismerős hangon közli, hogy hardver probléma, nem a te gondot, és szedd fel légyszi a ruháid a földről. Mint egy boldog család, szóval sírás lesz a vége. Cameron reklámja nagyon hatásosnak bizonyult (lásd lentebb), rengeteg ember eszik-iszik, miközben Gordon a gépen dolgozik MacMillan sürgetése mellett. Végül a tömegnyomás hatására Joe bevállalja, hogy kiviszi a gépet demó nélkül, aki mer, az nyer alapon, GorDonna meg mindjárt elájul a rémülettől. Joe azt adja, amiben a legjobb, manipulálja a tömeget, hogy azt akarják, amit ő akar, hogy akarjanak. Mit akarunk? Pornószínésznőket! Mikor akarjuk? Most! A pálya a művésznőké.
Cameront közben nagyban fűzi egy srác, hogy menjen dolgozni hozzájuk a Xerox PARC-ba (ami az anyacéggel ellentétben nem csak nyomtatókkal foglalkozik, hanem olyan apróságokat találtak ki arrafele, mint a hipertext vagy épp a grafikus kezelőfelület), és a lány fontolóra is veszi két sör és pancake között. MacMillan érdekes beszélgetésbe keveredik a ComputerLand menedzserével, aki egy életbölcsességet is megoszt vele, hogy miért venné meg a Giantet: ha kombikat akarsz eladni, jobb, ha egy sportkocsi parkol a kirakatban. Donna és Gordon visszahívják az életbe a Giantet és egy jót szextingelnek rajta, de persze, csak, hogy teszteljék, biztosan működik-e. Aha… ezért folytatják a másik szobában (Gordon zokniban…). Utána azonban a kis feleség bevallja mennyire bántja, hogy az ő érdemei nincsenek feltűntetve, mire Gordon magyarázkodásba kezd, hogy nem volt biztos abban, hogy ha ugrani kellene, Donna vele ugrott volna. Donna csak annyit mond, hogy de hát Gordon, házasok vagyunk, már ugrottunk. Cameron ébreszti MacMillant, aki bátorítja, hogy gondolkodjon el újdonsült munkalehetőségén, de a lányt láthatóan az aggasztja, hogy szeretné, ha Joe vele menne.
A Fantasztikus Négyes magabiztosan sétál a bemutató felé, mikor a tömeg megakasztja őket. És hogy mi a látnivaló tárgya? A Slingshot, ami lényegében a Giant olcsósítva… (értitek, a parittya, ami megöli az óriást – Dávid és Góliát…) Hogy ki tartja a prezentációt? Az a son of a bitch Hunt, meg az eddig is utált szomszéd, Brian. Komolyan, hirtelen minden a helyére kattant. A kérdezősködések Donnától, hogy miért volt a kertjükben… nem Donna miatt, hanem azzal a patkánnyal ellopták a Giantet. Donnának is leesik és vadmacskaként támad rá, hogy némi fizikai fájdalomokozással adjon ízelítőt abból, amit ő érez, míg Joe szét nem választja őket. Gordonnak csak egy kérdése van: Lefeküdtél vele? Abszolút meglepett, hogy összerakta a képet. Donna erre felcsattan, és Gordonnak támad, és az összes sérelem, ami a nyolc rész alatt összegyűlt benne kitör, hogy neki kellett viselni a nadrágot, és bánja, hogy nem lett a szeretője Huntnak. Gordoné az utolsó szó, hogy minden ellenére ő sosem távolodott el Donnától. Cameron megszeppent gyerekként hallgatja az ajtó túloldalán.
Joe kimondja, amit már mind sejtünk, halottak vagyunk. Gordon erre némi alkohollal bátorságot gyűjt, és szétkapja a gépet. MacMillan és Hunt beszélgetésbe elegyednek, a sebzett Joe-t darabokra szedi ez a féreg, ajánl némi lóvét, amiért megvenné a Giantet, hogy a kínai szemetüket felturbózzák, és a végére még odaszúrja, hogy mondd már meg Donnának, hogy nem személyes ügy… Joe és Cameron egymás kezét fogják a liftben. Mikor felérnek a szobába, ott találják a részeg Gordont, aki kész tények elé állítja őket. Kivette a gépből Cameron OS-ét, így olcsóbb és gyorsabb lett. Volt egy problémájuk, tessék, van egy termék, amit eladhatnak. Cameron kétségbeesetten néz, hogy de hát ettől volt egyedi, Joe segíts. MacMillan bíró azonban a józan eszére hallgat, Cameron zokogva viharzik el, és nem megy vissza, hacsak vissza nem teszik az oprendszert, de Joe döntése végleges, marad az MS-DOS.
Bemutatják a gépet, Joe akadozva, de meggyőzően beszél, helyenként Gordon kisegíti, kreditet adva Donnának is, sőt Cameronról is megemlékeznek, mert mikor Joe igazán belejön, akkor lényegében Bosworth korábbi beszédét mondja el a veszteségről és a siker áráról. Az egész olyan, mint mikor egy hadvezér tart beszédet egy nagy csata után, amit bár megnyertek, de sok emberük életébe került. A tömeget meggyőzik – ami meglepett, mivel MacMillan párszor oltotta őket – taps és megrendelés a jutalmuk. Joe és Gordon egymás felé biccentenek, először álltak ki egymásért vállvetve. Később a szobában pezsgőznének, de az ital meleg, nekik pedig nincs mit igazán ünnepelni, leginkább gyászolnak. Joe kimegy jégért, a folyósóra pedig valami gyanús szűrődik ki az egyik szobából. MacMillan bemegy, épp jókor, nem marad le a Macintosh szertartásos körülmények közti bemutatásáról. Mindenki szava elakad, Joe-é annyira, hogy mikor kérdeznek tőle akkor is csak annyit tud kinyögni: „Ez beszél…” Merthogy tényleg.
Micsoda idők voltak! Az AMD még az Intel malmát hajtotta licenszelt gyártóként. A HP bemutatta a HP-150 számítógépet, 9”-os monitorral, amelynek keretébe helyezett infravörös érzékelők lehetővé tették az „érintésvezérlést”. Megérkezett az új nagysűrűségű 5¼” floppy, ami már 1,2MB adatot tárolt! De főleg, Bill Gates bemutatta a Windows 1.0-át (Gordonék le is oltják, hogy látványos, de egy csöppet bugos – most gúnyolódhatnék a Windowson és hogy azóta is bugos maradt, de minek erőlködjek?), és micsoda balhé lett belőle Steve Jobs-zal. A Hunt féle prezentáció nem volt meggyőző, be sem kapcsolták a gépet, és valószínűtlen, hogy egy működő példányt raktak össze a Cardiff szemetéből – és még merevlemezt sem tettek bele.
Cameron szerintem túlreagálta a dolgot. Egyrészt, ma már tudjuk, hogy a személyiség a számítógépekben egyáltalán nem lett elterjedt, pedig sokan próbálkoztak vele, másrészt gyerekes, hogy inkább ölné meg az egész gépet, mint hogy az ő kis ideája nélkül legyen sikeres. Na de a Macintosh. Tetszett a kontraszt, hogy miután Joe meghozza a döntést, hogy a Giant legyen „csak” egy gép, rátalál a Macintoshra, ami nem csak válaszol, de szóban teszi, sőt, grafikus felületet alkalmaz. Sajnos valószínűtlen, hogy csak így lehetett volna látni a ’83-as COMDEX-en, mivel a két hónappal későbbi bemutatójáig hétpecsétes titok volt. Nagyon dinamikus epizód volt, már tényleg csak a pontot kell feltenni az i-re, elvarrni az évad szálait, mindenkit a helyére tenni, de örülök, hogy lesz második évad, szerintem érdemel még egy lehetőséget a sorozat az igazán nagy sikerre.
Facebook kommentek