Jazz klubban feltörekvő zenészpalánta – Izzy – játssza az eszét csinos csajoknak: meghívná őket egy italra, míg a csapos le nem állítja, miszerint lóvé nélkül nincs ivászat. A srác bizonygatja, hogy hamarosan lesz pénze, de ekkor a szóváltáshoz egy idősebb főszer is csatlakozik, és lehűti a srác zsizsegését. Az azonban sértett óvódásként vág vissza: talált valamit, amivel bebizonyíthatja, hogy az öreg milyen szar arc – ezzel elsétál. Beül az autójába, mereng pár másodpercet, aztán hirtelen egy alak bukkan fel a hátsó ülésről, hurkot vet át a nyakán, és lendületből fojtogatni kezdi.

Henry az üzletben mélázik és közben operát hallgat, míg Abe le nem állítja, miszerint „no opera reggel 8 előtt” (még akkor sem, ha most 10 múlt) – és felrak egy pörgős jazz lemezt. Henry monológját a modern macskazenéről fia egy tekeréssel zárja rövidre a lemezjátszó hangerő gombján; faterját a bosszantó helyzetből a megszólaló telefon menti ki – meló van.

A tegnap esti gyilkosság helyszínén járunk annyi különbséggel, hogy az autó, és benne a holttest kiégett. Úgy látszik valaki el akarta tüntetni a bűncselekmény nyomait. Hát igen, csak az a valaki nem számolt Henryvel és az ő szakértelmével. Ugye. Halottkémünk vizsgálja a testet, miközben Jo fogadást ajánl Hansonnak, miszerint úgyis gyilkosságot állapít meg. Nos, kár lenne fogadni, mert tényleg az volt, az áldozat (mi tudjuk, hogy Izzy) szájában és orrában nincs korom, azaz a halála után gyújtották fel az autóját (a füstöt nem tudta belélegezni). Ez mondjuk még nem utal idegenkezűségre, de hősünk szerint azt is be fogja bizonyítani.

Nem sokkal később a boncteremben látjuk viszont, itt már Lucassal közösen dolgoznak a megoldáson. A fojtogatás egyértelmű, segédje mondja ki, hogy a nyomok olyanok, mintha valamilyen húrral követték volna el. Dokink észrevesz valamit a halott szájában, és ahogy kiszedi látja, hogy egy hangszer vége (síp része) az. Henry elgondolkodik, majd a G-dúrról zagyvál, sőt Lucassal meg is próbálják kiénekelni (dúdolni) a hangot, mikor a további hülyeségtől megmenti őket érkező nyomozópárosunk.

Az áldozat személyazonosságát már ők is tudják, a halál idejét azonban a még nem, ahhoz kell némi extra mérés és számolás. Merthogy a tűzre rásegített valamely égésgyorsító, azt kellene tudni, hogy mi volt és mennyi ideig égett. Lucas az égésgyorsítóra megtalálja a megoldást a testen egy darabka filmszalag képében – ez égett gyorsan és magas hőfokon. Oké, és ki használ manapság régimódi filmszalagot? Háát, pár ismertebb hálivúdi rendező, és Lucas maga. Merthogy ő valamikor filmkészítést is tanult, sőt forgatott némi horrort is – szónoklatát az elhunyt hozzátartozójának érkezése zárja rövidre.

Izzy húga érkezett, a testvérénél talált ékszereket ugyan nem ismeri fel (gyakran váltogatta), de a sípot, amit Henry talált a szájában, azt nagyon is. Ez szaxofon síp része, most már ezt is tudjuk, mindig a csávó szájában lógott, mint valami bagó (guszta). Okosan konstatálják, hogy az áldozat zenész volt, de a húg kontráz: az igazi zenész az apjuk volt, Pepper Evans. Hogy a többiek még nem hallottak róla? Hát, az nem meglepő, ugyanis mások sem. Jo finoman témát vált, és kérdi, mikor beszélt utoljára a testvérével, így derül ki, hogy Izzy este a bárból még felhívta őt azzal, hogy valamit kapott az édesapjuktól, amitől rendbe fognak jönni a dolgai. Többet ő sem tud, így irány Apu, aki egy metrómegállóban muzsikál.

Jo és Henry mennek el hozzá, hogy aztán beüljenek egy közeli kajáldába, és ott beszélgessenek a megtört öreggel. Arról kérdezik, hogy mit adott a fiának, amitől ő olyan lelkes volt, de semmi extrát, csak régi hangszalagokat, amikért nagyon rajongott, és amiket a faterja a hangszertokjában tartott. Henry félhangosan konstatálja, hogy ezek szerint nem film-, hanem hangszalag volt az autóban (ami elégett, ugye). Megnevezi még a klubot, ahonnan a fia telefonálhatott (nem sok jazz klub üzemel manapság), aztán letörten elbaktat.

Az üzletben Abe nagyon lelkes lesz Henry hírétől, miszerint Pepper Evanssel találkozott, mert ő bizony ismeri a zenészt, aki fénykorában ismert előadókkal zenélt együtt, meg lemezt is készített. Az öreg tart egy kiselőadást a jazz legendáiról, amit apja egyre morcosabban hallgat – nála ugyanis az igazi zene a klasszikusokkal kezdődik és végződik, nem úgy mint fiacskájánál.

Mikor Abe átmegy egy másik helyiségbe a lemezt keresvén, hősünk egy rövid időre visszanéz a múltba. 1956-ban járunk, a kis Abe épp Chopint gyakorol otthon a zongorán, mikor apja csatlakozik hozzá, hogy kisegítse. Ekkor óbégatás hallatszik a szomszéd lakásból, röviddel később pedig valaki kopogtat az ajtón. A szomszéd fiatalember – Red – jött át, mert este fellépése lesz, csakhogy az asszony a vita hevében okozott neki egy kisebb kézsérülést, és úgy tudja Henry orvos, ezért segítséget kér. Míg hősünk a „szerszámaiért” megy, a zenész és a kisfiú kettesben maradnak a zongora mellett. Red kottáról felismeri Chopint, és elmondja Abe-nek, hogy nemcsak az unalmas klasszikusokból áll a világ, kis fűszerrel még a régi zenét is fel lehet dobni – azzal a zongorához lép és rögtönöz egy gyorsat. Ekkor lép be a doki, indul a kézgyógyítás, a visszaemlékezésnek pedig vége.

A jelenben Abe megtalálta a lemezt, fel is rakja menten. Beszélnek pár szót a zenéről, az öreg pedig megtippeli a hely nevét ahol Izzy utolsó este lehetett (Pepper másra gondolt, de ez a klub már közel van a tetthelyhez), ezért Henry oda indul, ahogy Jo is. És valóban, itt tartózkodott az áldozat tegnap este, még ha a csapos először tagadással próbálkozik is. Dr. Morgan azonban megjegyzi, hogy Izzy pont úgy néz ki, mint apja fiatal korában, márpedig Pepperről kint lóg egy fénykép a bárpultban, szóval kár tagadni. Oké, valóban itt volt a srác tegnap este, ismeri be, de más érdemi infót nem mond. Henry rendel egy pohár piát, és míg a csapos a pult túlvégére battyog, a doki villámgyorsan besurran a bárpult mögé, és elővesz egy táskát. Pontosabban hangszertokot, amit a pult üvegében tükröződve látott meg.

Persze a csapos látja a tolvajlást, de tenni nem tud ellene, mert a tok már fenn van a pulton, hősünk pedig ki óhajtja nyitni. Előtte még gyorsan eldarálja, hogy Pepper Evans monogramja van rajta, szóval az öreg zenészé volt, vszg ezt adta előző este a fiának, benne a régi felvételekkel. És a csapos mégis hogyan szedte ki a kocsiból? Nos, míg Izzy a bárban kulázta a nagymenő okosságot, ő kisurrant és kivette a csomagtartóból (nyilván nem minden felvétel volt benne, mert pár ugye elégett a sráccal együtt). A lopás indoka pedig az, hogy a zenészpalánta tartozott neki némi lóvéval, és ez volt az önkéntesen elemelt fizetség. Henry közben felmegy a színpadra, ahol közelebbi ismeretséget köt egy nagybőgővel (legalábbis ha jól tippelek), és észleli, hogy az egyik húr frissen lett felhelyezve – eddig úgy hitte, zongorahúrral fojtották meg Izzyt, de most már tudja, hogy tévedett.

A csapos tehát – akit nem mellesleg Rudynak hívnak – rövid úton a kapitányságon végzi gyanúsítottként. Nyomozóink megszorongatják kicsit, mire azt a választ kapják, hogy nem ő volt az egyetlen, aki vitatkozott az áldozattal aznap este. Jo ezt egyelőre elengedi a füle mellett, és Izzyről kérdezget még. Rudy kiböki, hogy az áldozat többször hangoztatta, miszerint egy népszerű jazz nótát – aminek az a címe, hogy „Reggel 6” – igazából az apja írt, és a szerzőjeként ismert Lionel Hubbard csak ellopta tőle. A kihallgatást a másik szobából Henry és Reece hadnagy hallgatja, mikor dokink megjegyzi, hogy milyen képtelenség, ha valóban egy dal miatt ölték meg a srácot. A nő tiltakozik, és ódákat zeng az említett dalról, mire Henry a meglepetéstől szóhoz sem jut. Hadnagyunk zavarba jön és gyorsan távozik, de a férfi követi, és közli, hogy örül, hogy ennyire látja lelkesedni valamiért.

A társalgást Lucas érkezése szakítja félbe, akinek van némi új infója, amiből ki lehet számolni a halál időpontját. Gyors osztás-szorzás, és már meg is van: éjfél. Ekkor csatlakozik Jo, miszerint tanúk állítják, hogy Rudy hajnali 3-ig a bárban volt, tehát ő nem lehetett a gyilkos (bár ugye táskát lopni is lelépett egy időre, de ne legyünk szőrszál hasogatóak, ha nem ő, hát nem ő). Viszont ha valóban a dal miatt ölték meg, és a kocsiban elégtek vele az apja igazát bizonyító felvételek, akkor ez zsákutca. Henry szerint meg kellene keresni azt, akinél a dal szerzői jogai vannak. Reece hadnagy séróból mondja, hogy az Al Rainey lesz – a nótát Lionel Hubbard szerezte (legalábbis ez a hivatalos verzió), a jogok Alnál vannak, aki a Dovebird Records vezetője, irány hozzá. Jo és Henry elüget, Lucas pedig megpróbál egy kicsit hadnagyunknál bevágódni, de nem jár sikerrel. Ehh.

Al Raineyt a stúdiójában találják, épp egyik bandája készül felvételre; míg elkezdik, beszélgetnek kicsit. Az öreg elmondja, hogy valóban szót váltott a bárban előző este Izzyvel, és igen, a fiú hangoztatta, hogy apja szerezte a „Reggel 6” című nótát, de Al szerint ez rohadtul nem így van – ő ott volt a dal eredeti felvételének készítésekor, és Izzy egyszerűen nem mondott igazat. Odalent a raktérben van rengeteg régi adathordozó, azok között ott lehet az eredeti szalag – mire Henry epésen megjegyzi, hogy azok bezony eléggé gyúlékonyak. Jo és Al mindenesetre lemennek.

A banda játszani kezd, őket hallgató hősünk pedig gondolatban visszatér a múltba – nem sokkal az előbb látott események utánra. Szomszédjuk keze már meggyógyult, most Abe-t tanítja jazzt játszani zongorán, a büszke Henry pedig mosolyogva nézi őket.

A jelenben nyomozónk visszatér a zenehallgatásból, és távozni készülnek, mikor hősünk kézfogásnál kiszúrja, hogy Al karjáról leégett a szőr. Az persze azt válaszolja, hogy a hétvégi sütögetésnél történt, márpedig ezzel nehéz vitatkozni. Jo négyszemközt megemlíti, hogy a felvételeken semmi nem bizonyítja Izzy igazát, ezért halottkémünk úgy dönt, ideje behatóan megvizsgálni az áldozat kiégett autóját, hátha találnak valamit.

Az autóboncolás fehér kezeslábasban történik, tisztára mint valami sci-fiben. Jo, Henry és Lucas az elkövető, de nem csak szimplán nekiesnek a roncsnak, hanem a két férfi eljátssza a bűntényt, hátha így okosabbak lesznek. Lucas az áldozat, a doki a gyilok és egy kendő játssza a húr szerepét. Némi lájtos fojtogatás és tiltakozó kapálózás után rájönnek, hogy ha Izzy védekezés közben leszakított valamit támadója ruhájáról, az a padlón lesz, pontosabban beleégve. Henry szeleteli kicsit az égett műbőrt, és láss csodát – egy mandzsettagomb kerül elő D.B. monogrammal. Ez Al Rainey kiadójának, a Dovebird Recordsnak a rövidítése lesz.

A producer tehát immár gyanúsítottként csücsül az őrsön, kihallgatója ezúttal Jo és Reece. Elmondják, hogy tanúik vannak, miszerint látták őket a bárból távozni, illetve találtak egy mandzsettát is, ám a férfi nem hajlandó semmit mondani. Nyomozónk házkutatást említ, de mielőtt a gyanúsított válaszolhatna betrappol az ügyvédje. A szabadlábra azonban még várnia kell, mert Reece kijelenti, hogy 72 óráig indok nélkül benn tarthatják, és ő ezt ki is fogja használni.

Az őrs egy irodájába áthozták a kiadó anyagait dobozokban, Hanson és Henry kezdi az átnyálazásukat, hátha találnak valamit, ami szerint Pepper Evans a valódi szerzője a „Reggel 6” c. nótának, mert ennek eltitkolása lehetett Al célja, ha valóban ő a gyilok. Henry kutatás közben ismét a múltba réved, folytatván a korábban látott történetszálat. Épp egyedül zongorázik otthon, mikor megjelenik Red, a szomszédja, aki immár Abe tanára is, ugye. De most nem órát tartani jött, hanem búcsúzni, lévén fél éves szerződést kapott Párizsban. Beszélgetnek kicsit, aztán Red előhúz a hangszertokja rejtekéből egy laposüveget, hogy igyanak egy kortyot a búcsúzás örömére.

A doki visszapottyan a jelenbe, mert ez az emlék ötletet adott neki: előtúrja Pepper hangszertokját, amit már a bárban is megvizsgált (és ezek szerint a rendőrök lefoglaltak), kicsit tapogatja a belső bélését, és íme – egy elrejtett hangfelvételt talál fém tokban, rajta a halvány, de olvasható felirat „Reggel 6”.

A megtalálók beügetnek a kihallgatóba, ahol Al és ügyvédje vannak, visznek egy ősrégi lejátszót, ami képes kicsiholni a hangot a régi felvételből, megnyomják a play gombot ééééssss: semmi. Némi statikus zörejen kívül nincs mit hallgatni, így a vigyorgó gyanúsított és ügyvédje távozik a lógó orrú nyomozók morcos pillantásától kísérve.

Nem sokkal később Jo asztalánál megjelenik Pepper Evans, hogy a fia gyilkosa utáni nyomozásról érdeklődjön. A nő szerint azért ölték meg Izzyt, mert volt bizonyítéka arra, hogy apja szerezte az emlegetett nótát. Az öreg elmondja, hogy valóban ő volt, a lánya születésének napján készült a felvétel. Csakhogy a kisbaba olyan nyűgös volt, hogy elment a stúdióból pár napra segíteni otthon, és mire visszatért kitúrták mindenből. De már bánja, hogy ezt elmondta a fiának, mert emiatt ölték meg őt. Elköszön, de mielőtt távozna meglátja az asztalon a mandzsettáról készült képet, arcán pedig felismerés villan. A nő kérdésére, hogy tudja-e kié nemet int. Régen láttam már ilyen rossz hazudót, ám a nyomozó kénytelen ennyiben hagyni a dolgot.

Henry Lucastól kér felvilágosítást, hogy mégis mi baja lehet a megtalált felvételnek, hogy nem hallottak rajta semmit, beosztottjának meg egyből vagy háromszorosára hízik a mája, hogy most ő oszthatja az észt. A lényeg természetesen a kor, annyira régi a szalag, hogy amiatt nem lehet lejátszani – igazi antikvitás. Ez adja meg a lökést a következő lépéshez: a szalag Abe szakértő kezébe vándorol. Ő tudja a javításra a megoldást, ami a sütőben való megpörkölést jelenti, merthogy így a szétvált rétegek újra összesülnek és használhatóak lesznek (bezony).

Hősünk nem sokkal később rohanva érkezik nyomozóink irodájába, és boldogan újságolja, hogy Abe megsütötte a felvételt, amitől az feltámadt hamvaiból (hogy ilyen jelentős képzavarral éljek). Jo kiakad a bizonyíték otthoni sütögetésétől, de a doki leinti: a dolog bevált, a felvétel jobb, mint új korában. Berakja a lejátszóba, és amit hallanak egyértelmű bizonyíték Pepper igazára: a felvétel kedélyes viccelődéssel kezdődik, miszerint reggel 6-kor megszületett a gyönyörű kislánya, és ennek örömére készül a következő nóta. Reece is besétál és hallja a felvételt, majd kiadja az ukázt: irány letartóztatni Alt.

Mielőtt azonban elindulnának Jonak támad egy gondolata, ami más megvilágításba helyezi a dolgokat. Korábban ugyanis ő beszélt Pepperrel, és szerinte a férfi tudja, hogy nem Al a gyilkos, és felismerni vélte a mandzsettagombot (amit amúgy Al is). De akkor mégis kié lehet a DB feliratú gomb, ha az nem a Dovebird Records-ot jelzi? Egyik gyanúsítottnak sem ez a monogramja, szóval máshol kell kutakodni, a megoldásra pedig Henry jön rá: a felvételen is hallhatták, hogy Pepper a zenésztársát, Lionel Hubbardot „doughboy”-nak szólította, nyilván ez lehetett a gúnyneve. Reece szerint ez stimmel, hiszen a világ úgy tudja, hogy Lionel a dal szerzője, nyilván ha kiderül, hogy mégsem ő az, az hatalmas bukta a számára. Az egyetlen bökkenő, hogy Hubbard 15 éve halott...

Oké, veti közbe Jo, de valaki megörökölhette mandzsettáit ugyanúgy, mint a szám után járó jogdíjak egy részét. A hadnagy tudja, hogy Hubbardnak van egy fia, Bud Gray, aki szintén zenész, neki oka lehet félni apja hírnevének csorbulásától és a jogdíj pénzcsap elzárásától. A dokinak eszébe jut, hogy Al stúdiójában Bud bandáját látta felvételt készíteni, és bárban is felléptek Izzy halála estéjén.

Mi pedig átváltunk a jazz-bárra, ahol Bud Gray zenekara fellépéshez készülődik, a közönség között ott van Pepper, pisztollyal a zsebében. A rendőrök ellepik a helyet, hősünk pedig kiszúrja a gyilkosjelöltet, és igyekszik még időben a közelébe jutni. Sikerül, és némi rábeszélés hatására az öreg meggondolja magát, és nem használja a fegyvert, miközben fia gyilkosára bilincs kerül.

Másnap az őrsön nyomozóink beszélik meg az ügyet főnökükkel. A végeredmény: Bud mindent bevallott, azt is, hogy Alnak tudomása volt Izzy bizonyítékáról, ezért felbujtotta őt a gyilkosságra és segített elégetni a testet (mégiscsak akkor égett meg, nem a kerti sütögetésnél). Szóval Al is megy a dutyiba, öröm és bódottá. Ekkor érkezik Izzy húga, akinek Jo átadja apjuk eredeti felvételét, ám a nő csak némi unszolás hatására fogadja el, hiszen a családja olyan sokat szenvedett miatta.

Zárásként Abe-hez váltunk, épp komolyzenét hallgat otthon, amin apja igencsak elcsodálkozik, és amitől nekem is némi komolyzenére támad kedvem. Kicsit csipkedik egymást a zeni ízlésük miatt, aztán hősünk kéri fiát mutassa meg neki hogyan kell jazzt játszani – azzal leülnek a zongorához és vad dallamokat rittyentenek. Közben röviden átváltunk Pepperhez, aki a szokásos metróállomáson játszik, és akinél megjelenik régen látott lánya.