Kicsit már számomra is unalmas mindig a terápiás keretekről írni, de úgy tűnik, a sorozat rengeteg témát kínál ehhez. A Virággal való beszélgetés egy kórházi padon zajlik, Ágnes óráján pedig András helyett Annamarit látjuk. Aki Andrásról beszél. Hogy is van ez?

Virág terápiája a kórházi padon

Ami Virág terápiás ülését illeti, ha jól értem, ez most elmaradt, mivel a lány kórházban van, Dargay azonban meglátogatja a kórházban. Vagy az is lehet, hogy Dargay bejön a kórházba terápiás ülést tartani, és ez valójában az? Talán inkább az előbbi. De lehet-e egyáltalán ilyesmit? Kezdjük az első verzióval: pszichoterápiára járok hetente, közben eltörik a lábam és kórházba kerülök. Meglátogathat-e a terapeutám, szokás-e az ilyesmi? Természetesen nem, hiszen a pszichoterápiás kapcsolat arról szól, hogy a lelkemmel meg az önismeretemmel foglalkozunk heti egy órában, nem pedig arról, hogy az analitikus húslevest hozzon a kórházi ágyamhoz. Esetleg: pszichoterápiára járok hetente, közben öngyilkosságot kísérelek meg és kórházba kerülök. Meglátogathat-e a terapeutám, feladata-e neki? Ez már nehezebben eldönthető kérdés, hiszen az öngyilkossági kísérletem feltehetőleg összefüggésben van a terápián történtekkel. Ebben az esetben is keretszegés, ha a látogatási időben beesik a terapeutám egy zacskó mandarinnal, hiszen ő nem a hozzátartozóm. Virág esete persze ennél sokkal tovább megy, hiszen a lány azt hazudta a kezelőorvosának, hogy Dargay a nagybátyja, és ezért maga a kezelőorvos hívatta be, mint családtagot.

A másik lehetséges verzió már közelebb állhatna a valósághoz: vagyis kórházba kerülök, ezért nem tudok elmenni a terápiás ülésre, ezért megbeszélem a terapeutámmal, hogy ő jöjjön oda. Ugyan nem általános gyakorlat, de előfordul, hogy a terápiás ülésre nem a terapeuta rendelőjében kerül sor, hanem valahol másutt. Súlyos közlekedési fóbiában szenvedő páciens például képtelen lehet elhagyni a lakását, de mégis pszichoterápiára szorul, épp a betegsége miatt: ebben az esetben szerződhetnek arra, hogy az üléseket kezdetben a páciens lakásán tartják meg. Természetesen az ülések kereteit itt is be kell tartani, vagyis csak kettesben legyenek egy szobában, ne nyisson be kétpercenként egy-egy aggódó anyuka vagy férj, hogy kérnek-e még egy kis pogácsát, és az ülés időtartama is fix (általában ötven perc). Ilyen esetben a terapeuta óradíja többnyire magasabb, hiszen az utazásának költségét és időtartamát is meg kell téríteni. Szintén közlekedési fóbiában vagy ezzel társuló pánikzavar esetén gyakran alkalmazott módszer a viselkedésterápia, ami a terápia egy szakaszában azzal jár, hogy a páciens és a terapeuta együtt kerülnek a páciens számára félelmetes helyzetekbe: vagyis együtt metróznak, villamosoznak, később egymást bevárva, de külön szerelvénnyel, míg végül a beteg egyedül is képes lesz a feladatra.

Súlyosabb pszichés zavarok esetén előfordulhat, hogy a pszichoterápiában részt vevő páciens időről időre kórházi kezelésre szorul – például súlyos depressziós, amire gyógyszert is kap, és gyógyszerbeállításra befekszik a pszichiátriai osztályra (súlyos depresszió esetében szakmai megfontolásokból nem állítunk be járóbetegként antidepresszánst). Ilyen esetekben felmerülhet, hogy a terápiás folyamat folytonossága érdekében a heti ülést megtartják úgy, hogy a terapeuta bemegy a kórházba a beteghez. Ez abban az esetben lehetséges, hogy ha a pácienst kezelő kórházi személyzet ebben partner, nem tartják ellenjavalltnak, és képesek biztosítani a megfelelő fizikai kereteket. Sem a folyosó közepén zajló beszélgetés, sem a hatágyas kórteremben suttogva folytatott diskurzus nem tekinthető pszichoterápiás ülésnek. Az ilyen esetek ritkák, de a szakmai etika nem tiltja őket, vagyis a terápiás ülés helyszínén változtathatunk, ha a terapeuta is és a páciens is motivált erre, és ha a feltételek adottak. ezeket persze előre egyeztetni kell. A kórházba kerülő pácienst spontán meglátogató terapeuta nem ezek közé az esetek közé tartozik.

A záró képsorokban tanúi lehetünk annak, amikor Dargay becsenget Virág anyjáékhoz. Hajaj. Úgy tűnik, Dargay a titoktartással kapcsolatos etikai dilemmára ezt a megoldást találta ki: vagyis, hogy nem tart titkot. Ha Virág kiskorú lenne, akkor természetesen ez az egyetlen lehetőség, értesíteni kell a szüleit, de Virág már felnőtt, és a szüleitől külön él. És felnőttként miért ne dönthetnék úgy, hogy az anyám tudta nélkül kezeltetem a leukémiámat? Csupán az életkora miatt? Tehát mondjuk ha én járnék Dargayhoz 39 évesen, és ott szenvednék, hogy elmenjek-e a kemóra vagy se, és végül elmennék, de az anyámnak egy szót se szólnék, akkor becsöngetne az anyámhoz? Milyen alapon? Valószínűleg nem tenné. Különben is jó sokat kellene autóznia, mivel anyám vidéken él. És ha 29 évesen tenném ugyanezt? Senkinek se szólnék, a barátnőimnek se, csak eljárnék az onkológiára a kezelésekre. És ha 23 évesen? Húszévesen? Tizenkilenc évesen? Hol van az a lélektani korhatár, amikor már nem csak „illik”, hanem egyenesen kötelező szólni anyádnak, ha rákod van?

Virág esetében persze nem egyszerűen arról van szó, hogy ő nem akar szólni, inkább akarna szólni, de nem tud. Nem tudja rávenni magát, nem találja hozzá a szavakat, de közben nagyon örülne, ha anyu mellette lenne. Meghozhatja-e helyette a terapeuta ezt a döntést? Ez is egy messzire vezető kérdés, hiszen ha meg akarom kérni a menyasszonyom kezét, tényleg meg akarom, de valahogy nem tudom jól időzíteni, nem találom hozzá a szavakat, félek, hogy mit fog szólni, és közben lassan kifutunk az időből (mittudomén, jövő hónapban elutazik három évre Ugandába), akkor a terapeutám majd egyszer csak fogja magát, beül a kocsiba, becsönget az Erzsihez egy gyűrűvel és megkéri helyettem? Természetesen sarkítok ezekkel a példákkal, de csak azért teszem, hogy illusztráljam a kérdés bonyolultságát.

Tovább árnyalja a dolgot, hogy Dargay szerint Virág gyógyulása függ attól, hogy anyja tud-e a dologról vagy sem. Ez kissé ezoterikusnak hangzik, a tudomány mai állása szerint ugyanis a limfómát nem gyógyítja anyu jelenléte vagy hiánya. Ugyanakkor az viszont bizonyított, hogy az élethelyzeti stressz hatással van az immunrendszer működésére: egyes immunsejtek számát növeli vagy csökkenti, és az immunvédekezésben szereplő interleukin molekulák mennyiségére is hat a stresszhormonok révén. Tehát ha Virág halálra stresszeli magát azon, hogy egyedül van és az anyja nem tudja, azon, hogy elmondhatja-e neki vagy sem, stb, akkor esetleg felmerülhet, hogy jobban gyógyulna, ha letenné ezt a stresszhatást. És ha a páciensem élete vagy egészsége múlik rajta, akkor megszeghetem a titoktartást. Azért ez számomra elég meredek érvelés. Elméletben úgy gondolom, akérhonnan is nézzük, András itt átlépte a határait, nem állt jogában szólni anyunak – ugyanakkor fogalmam sincs, hasonló helyzetben mit tennék. Mondjuk nagyon remélem, hogy annyit megtennék, hogy mielőtt szólok anyunak, megmondom ezt a páciensemnek: „Virág, sajnálom, hogy meg kell szegnem az egyezségünket, de úgy látom, az Ön érdeke most egyértelműen azt kívánja, hogy felhívjam az anyját. Tudom, hogy ezért haragudni fog rám, d enem látok más megoldást.” Legalább tudjon róla.

Annamari csoportterápiája

A pénteki órán Annamari Ágnessel beszélget. Ez úgy lehetséges, hogy Annamari ugye eredetileg Ágneshez járt csoportterápiára, aztán amikor Andrással összejött, egyiküknek abba kellett hagynia az Ágnessel folytatott terápiát. Ágnes és Annamari, majd Ágnes és András beszélgetéséből azt hiszem, elég jól látszik, miért is nem szerencsése párokat egyszerre kezelni: a külön-külön megtudott ellentétes információk révén a terapeuta nehéz helyzetekbe bonyolódhat. Itt éppen a csoportterápiából való kilépés kapcsán egy lezáró beszélgetés folyik Annamari és Ágnes között. A valóságban is létezik ilyesmi, vannak csoportterápiák, ahol eleve belekalkulálnak a folyamatba négyszemközti nyitó és záró beszélgetéseket a csoportfolyamat elején és végén, és az is elképzelhető, hogy az idejekorán kilépő tagokkal történik beszélgetés. A záró beszélgetésen természetesen arról van szó, hogy milyen céllal jött a páciens a csoportba, ebből megvalósult-e valami, miért lép ki a csoportból, ez milyen érzéseket okoz neki. Szóval a csoporfolyamatról.

Én egyébként már elég jól hozzászoktam, hogy a sorozatban lazán kezelődnek a terápiás szabályok, de itt mégis meglepődtem egy ponton: csoportterapeutaként sokkolt a hír, hogy Annamari nem is akart terápiára jönni, csak azért jött, mert a barátnője nem akart egyedül jönni. Valamirevaló csoportterápiába ugyanis nem jöhetnek ismerősök, barátok, hiszen ez megzavarja a csoportdinamikát és hátráltatja az adott két személy fejlődését: nem mondhatok el olyasmit, amit a barátnőmnek nem akarok elmondani. A rendszeresen találkozó csoportoknál a csoportülések között tilos a tagoknak egymással találkozni, barátkozni, kávézni, munkakapcsolatba kerülni, szexelni stb. Előfordul, hogy csoporttagok ezt hülyeségnek tartják és megszegik, kis klikkek, baráti körök vagy párok alakulnak ki a csoporton belül – ez kivétel nélkül mindegyik általam ismert esetben szétverte a csoportot és lehetetlenné tette a további munkát.

Ferenc, Orsolya és Misi ülését ezen a héten terjedelmi korlátok miatt nem fogom elemezni, de egy dolgot még mindenképp kiemelnék, ami több részben is előkerült, ez pedig a gyermekkori élmények szerepe. Megtudjuk (Annamaritól), hogy Andrást verte az anyja; Misit szekálják az iskolában, a szülei pedig rengeteget kritizálják; Orsolyát eleve nem akarták, csecsemőkorában anyja depressziós volt, majd egy évre a nagymamánál hagyták. Nem kellene ezeken a gyerekkori izéken végre túllépni? Mit számít az felnőttként, hogy kétéves koromban mi volt? Sajnos a vonatkozó kutatások szerint igen sokat számít. Az első néhány életévben alakul ki ugyanis a kötődési mintázatunk, vagyis az a tulajdonságunk, hogy általában hogyan viszonyulunk az emberi kapcsolatokhoz.

Ezek nem szavakban megfogalmazható élmények, inkább automatizmusok, de hajlamosak egész életünk során meghatározni az emberekhez való viszonyunkat. A legnehezebb a bántalmazott gyermekek helyzete, a bántalmazás és az elhanyagolás ugyanis a felnőtt kapcsolatok befolyásolásán túl a kutatások szerint  számos pszichiátriai és testi betegség gyakoriságát is növeli: bántalmazott gyermekek felnőve nagyobb eséllyel lesznek depressziósak, szorongóak, szerfüggők, gyakrabban lesznek dühkezelési problémáik, személyiségzavaruk, de gyakoribb esetükben a tumoros és szívbetegségek, a cukorbetegség és a magas vérnyomás előfordulása is. A gyermekkori berögződéseken, automatizmusokon lehet változtatni: a megfelelő pszichoterápiás módszerekkel jelentős változásokat lehet elérni.